Szerencsére az utóbbi időben megszaporodtak a Lengyelországból érkező írások, érdekes, hogy ezek szerint nem csak nyugat felé indulunk el munkát vállalni. Mai szerzőnk, tsabus esetében először a párja kapott állásajánlatot, aztán követte ő is.

„Már egy ideje olvasgatom ezt a blogot, és feltűnt, hogy a többség főleg Angliában látja a boldogulás legjobb lehetőségét. Talán igazuk is van. Az eddig leírt történetekhez képest az enyém eléggé eltérő. Jelenleg, a feleségemmel együtt, lassan 4 éve vagyunk Lengyelországban. Elég hosszú utat tettünk meg, annak ellenére, hogy Közép-Európában maradtunk.

Az előzményekről

46. évemet taposom és 86-ban szereztem technikusi végzettséget. A rendszerváltást egy haldokló állami vállalatnál éltem át, aminek a neve is feledésbe merült azóta. 95-ig elég változatos munkáim voltak. Koszorúkötőtől technológuson át a CNC gépkezelőig szinte minden voltam.

Végül egy multicégnél kaptam állást és a gépsor mellől „küzdöttem fel magam" egy informatikai jellegű munkakörbe. Divat szidni a multikat, de számomra ott nyílt ki a világ. Oktatások, utazások, szabályok és munkakultúra – a magyar vállalkozásokhoz képest olyan volt, mintha a NASA-hoz kerültem volna.

Nyilván voltak árnyoldalai is, hisz még egy ilyen céget is emberek irányítanak. Irigység, bosszú, kivételezés és minden negatív emberi tulajdonság előfordul, de a belső szabályok ezt eléggé meg tudják fékezni. Igen sokat köszönhetek annak a cégnek és az akkori főnökeimnek is. Nem mellesleg, itt ismerkedtem meg a feleségemmel is.

Drágám már évekkel hamarabb ott volt a gyárban és ő is az alapoktól kezdte anno. Aztán egy nap olyan ajánlatot kapott egy másik cégtől, amit átbeszélve arra jutottunk, hogy képtelenség visszautasítani. Ő egy másik multihoz ment át akkor.

Páromnak jött egy lengyel ajánlat

Én folytattam az eredeti helyen, de egy idő után beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem halmozni a feladatokat és felelősségeket. Ennek egy nagy kiborulás lett az eredménye és akkor én is új munka után néztem – főleg az orvosom tanácsa alapján.

Így jutottam el a világ legnagyobb, magánkézben lévő olajtársaságához. Dupla fizu, viszonylag fix munkaidő, nagyon amerikai munkakultúra. Alig egy évet sikerült ott töltenem, mikor Kedvesemnek felajánlottak egy pozíciót Lengyelországban.

Már az előző alkalommal úgy döntöttem, hogy családban gondolkodom és nem egóban, tehát a feleségemet (akkor még csak élettársamat) támogatom, ha neki van jobb esélye az előrejutásra. Pont úgy, ahogy ő támogatott engem, mikor nekem volt jobb lehetőségem. Így esett, hogy ő kiköltözött Lengyelországba, míg én itthon intéztem a kilépést a melóhelyemről.

A munkatárs lakása lett a megoldás

Először szállodában lakott, amit a cég hajlandó volt az első három hónapban fizetni, de végül nem kellett olyan sokáig albérletet keresni. Egy lengyel kollégának megüresedett a lakása (2 szoba, 53 nm) amit majd a gyerekeinek szán, mikor felnőnek. Felajánlotta, hogy kiadja, hisz másképp csak üresen állna. Ezzel a lakhatás megoldódott. (Lakás, majdnem teljesen berendezve+2 hely a teremgarázsban+rezsi=2000 PLN)

Az ideiglenes tartózkodási engedélyt a lakás tulajdonosa segített intézni, míg az állandó tartózkodási engedélyt egy expatokat segítő cég közbenjárásával sikerült lerendezni. Útlevél kellett hozzá, munkaszerződés és a lakás bérleti szerződése.

A NIP számot (adószámot) a cég igényli a dolgozónak, de ebben az esetben elmulasztották és hónapokkal később kellett rugdosni az HR-t.

A PESSEL szám egy azonosító, amit minden, 2 hónapnál hosszabban itt tartózkodónak igényelnie kell. Ha jól emlékszem, ezt a kerületi önkormányzatnál kellett igényelni. Orvosnál rendszeresen elkérik.

Ezzel le is volt tudva az ügyintézés. Már „csak" bankszámlát kellett nyitni, ami viszonylag egyszerű, ha már minden szükséges papírod megvan.

Rossz időzítés

Ekkorra sikerült nekem is kilépni odahaza a melóhelyről – pont 2008 novemberében...

Eredetileg azt terveztem, hogy a felmondási idő alatt majd küldözgetem a jelentkezéseket az olyan hirdetésekre, melyekben angolul és magyarul beszélő szakikat keresnek Lengyelországba. A fenti dátumból kiderül, hogy abban a időszakban kicsit máson járt a cégek esze, minthogy engem felvegyenek. A jelentkezéseimre gyakorlatilag nem kaptam választ, kivéve egy fejvadászt. Volt egy interjúm Varsóban, aztán ez is bukott.

Végül egy munkahelyi beszélgetés során, párom elejtette azt a megjegyzést, hogy én anno egy vállalatirányítási rendszer bevezetésében aktívan részt vettem. Mivel ez tervbe volt véve náluk is, bekérték az önéletrajzom és egy interjú után én is ott (illetve itt) kezdtem dolgozni. 2009 májusa óta tehát mindketten Lengyelországban élünk és dolgozunk.

Reménytelen harc

Azért ez a döntésünk nem született volna meg, ha nincsenek azok a körülmények, amelyeket már sokan és sokféle módon részleteztek már itt. Viszonylagos anyagi biztonságot élveztünk otthon, mert már én is az országos átlag többszörösét kerestem, míg kedvesem még az enyémre is ráduplázott. Tehát ez kilőve.

Marad a hangulat, mint minden indokként felhozható dolog gyökere. Míg mi jól elvoltunk, rokonaink és barátaink túlnyomó többsége teljesen leszakadt. A mindennapi megélhetésért folytatott, sokszor reménytelen harc felemésztette őket. Ki-ki egyénisége alapján, ezt a helyzetet depresszióval, agresszióval, irigységgel, vagy teljes befelé fordulással reagálta le.

Egy baráti beszélgetés kezdetén, ha azt hallod: „Nem tudsz egy melóhelyet gyorsan nekem és a férjemnek? Ma mindkettőnket kirúgtak." - akkor már nem abba a kellemes, anekdotázós, nosztalgiázós, vagy netán viccelődős irányba fog elmenni a diskurzus.

Sok régi ismerősnek már meg se merem említeni, hogy nyaralni voltunk valahol, mert már számomra is bántó kontrasztot mutatna az élménybeszámoló, és az azt hallgató kilátástalan helyzete. Nekem ciki, hogy viszonylag gondtalanul tudok élni...

Egyre mélyebb a szakadék

Ezt tetézi, hogy minden át van politizálva. 2002 óta egy politikai vicc elsütése olyan reakciókat válthat ki emberekből, ami már veszélyesnek mondható. Régebben csak a pártok között húzódtak lövészárkok, míg az utóbbi 10 év alatt már szinte a családokon belül is. Hazaárulózás, „ki a nagyobb magyar" című perverz vetélkedő, melldöngetés, Nobel-díjasok sorolása (olyanokat is említve, akiket konkrétan elüldöztünk itthonról), politikai frázisok/hazugságok kritikátlan puffogtatása...

Nem látom, hogy a fenti, engem zavaró dolgok mikor enyhülnek majd egy elfogadható szintre. Pillanatnyilag úgy tűnik, napról-napra csak rosszabb. Ezért aztán nem is igen tervezem, hogy belátható időn belül hazaköltözünk. A cégen belüli rotációnak köszönhetően, egyszer majd innen is továbbmegyünk.

Tekintve, hogy nyugdíjra nem nagyon számíthatunk (ha megérjük az öreg kort), stabil munkahely pedig nem létezik, az a tervünk, hogy bebiztosítjuk a megélhetésünket munkanélküliség és öregkor esetére. Azt már elértük, hogy ha utcára kerülnénk, kényelmesen keresgélhetünk új munkahelyet, hosszú ideig, szinte bárhol.

Mint otthon, csak nyugodtabban

A hosszú felvezetés után, egy hasonlóan hosszú rész magáról Lengyelországról.

Magyarországhoz hasonlóan, a lengyeleket is megtaposta a történelem. Ez a tény viszont nem köszön vissza szinte minden beszélgetésben, amit velük folytatsz. Nem világos előttem, hogy milyen konkrét okai vannak a lengyel-magyar barátságnak, de számomra megdöbbentő, hogy ez milyen mélyen gyökeredzik. Nem nyilatkozatokban és vezércikkekben, hanem az egyszerű emberek szintjén.

Amellett, hogy kölcsönösen égnek áll a hajunk egymás nyelvétől, teljesen másként gondolkodunk sok dologról, valahogy ez az összetartozás-tudat mégis ott pislákol az emberekben, mint hamu alatt a parázs. Ennek fényében, ha valaki megkérdezi, milyen itt, akkor azt mondhatom: Olyan, mint otthon – de az idegesítőbb dolgok nélkül. Itt úgy érzem, ez az ország hasonlít legjobban arra, ami Magyarország lehetne.

Nem lehet itt annyit keresni, mint Angliában. Talán még a szociális védőháló sem olyan (szerencsére, erről nincs tapasztalatom). Vannak olyan hivatalok, melyek az előző rendszerből itt maradt kövületnek látszanak – mint otthon. Vannak nagyon kizsákmányolt rétegek itt is. Az utcán futnak még Ikarusz buszok.

Lehetne még sok mindent felsorolni. Az igazi plusz itt az, hogy az emberek derűsek. A válság ott van valahol a tudatokban, hiszen egy kicsit érintette Lengyelországot is, de a legtöbb ember mégis azt mondja, az egész sztori olyan, mint a jeti. Sokat beszélnek róla, de úgy igazán tömeges, személyes tapasztalat nincs vele kapcsolatban. Kb. ezt mondták a H1N1-re is.

Kis lengyel földrajz

Földrajzilag nagyon szerencsések a lengyelek. A síelésre alkalmas hegyektől, a nagy alföld ezernyi taván át a tengerig, minden megtalálható itt, amit egy túrázó/sportoló csak kívánhat a természettől. A főváros... nos, a főváros a legkevésbé szép, ha összehasonlítjuk a többi lengyel nagyvárossal.

Ez főleg annak köszönhető, hogy a háború alatt porig rombolták, és szovjet megszállás alatt lett újjáépítve. Az "óvárost" is a semmiből építették meg ismét. A sok pusztítás miatt is talán, de a lengyel restaurátorok hatalmas tapasztalatra tettek szert. Nem véletlen, hogy a Feszti-körképet is ők restaurálták anno. Az óvároson kívüli „falanszterek" csak lassan kopnak ki a városképből. A központban azért elkezdtek szaporodni a toronyházak, kicsit oldva a Kultúra Palotájának komor uralmát.

Nagy élmény meglátogatni a parkokat, amikből jó sok van a városban, és úgy általában mindenhol az országban. Varsóban a kedvencem a Łazienki park. Ennek az a különlegessége (a szépsége mellett), hogy kézből etetheted a mókusokat és a kisebb madarakat. Érdemes egy zacskónyi mogyorót (nem ameriakit!) vinni. A mókusok csak ezt eszik meg és a diót. Ha a mogyorót apróra töröd, akkor a tenyeredből esznek a cinegék és a többi, ki tudja miféle kis jószág.

Hol vásároljunk?

Vásárlás szempontjából hasonló a helyzet, mint otthon. Jó sok pláza van és a nevesebb márkákat minden további nélkül meg lehet találni. Az árak az otthoniakhoz hasonlóak. Az élelmiszerek beszerzésére szintén a nagy áruházak látszanak alkalmasabbnak. Ennek ellenére, a kisebbek is megélnek.

Fura példa a Piotr i Pawel üzletlánc. Az igazi hazafiak itt vásárolnak, mivel ez hazai. Persze az igazi hazafinak mélyebben a zsebébe is kell nyúlnia itt, mivel az árak kissé magasabbak az átlagnál. A minőség viszont jobb az átlagnál és a választékkal sincs gond. Mi is leginkább ott szoktunk vásárolni – no, nem hazafiságból, hanem mert a házunkkal szemben van. :-)

Az egyéni gazdálkodás elég fejlett, ezért a piacokon, vagy vidéken, a nagyobb utak mentén rengeteg zöldséget és gyümölcsöt lehet beszerezni. Az erdei gyümölcsöket és mindenféle gombákat sokan gyűjtik és árulják, szintén főleg az utak szélén.

Meglepő, hogy viszonylag kevés fűszert használnak az ételeik elkészítésénél. Rengeteg a zöldség, de a lengyel konyháról nem mondható el, hogy az ízek kavalkádja jellemzi. Az ember nagyon tudja kívánni a hazai finomságokat egy idő után. Van néhány ismerős név az itteni menüben, mint „gulás", vagy „lecsó" (fonetikusan), de ezek nem azok, amiket mi ismerünk. Az előbbi nem leves, míg az utóbbiban répát is lehet találni !

Komolyabb nyelvtudás nélkül

A nyelv... hmm... Ezzel, bevallom, gondjaim vannak. A mássalhangzók halmozása miatt, már az olvasás is szinte megoldhatatlan feladat elé szokott állítani. Régen jó voltam oroszból, ezért az áthallások miatt sok mindent megértek, de messze nem eleget.

Étteremben, bevásárláskor elvagyok és meg tudom mondani mit akarok, de nem feltétlen helyesen. Mindenesetre megértik. Tudom, ebben nekem van a legnagyobb felelősségem, mert nem igazán feküdtem neki a tanulásnak.

Biztos vagyok benne, hogy 3 év alatt nem tudnám tökéletesen megtanulni, akkor meg bele se kezdek. A rotáció miatt úgy volt, hogy maximum 2-3 évet leszünk itt, de most utalnak jelek arra, hogy ennek a duplája lesz végül.

A cégen belüli viszonyokra jellemző, hogy ez sem teljesen biztos, mert akár egy hét alatt is a világ másik felén találhatjuk magunkat. Ebben a tekintetben nem lehet semmit biztosra venni és – ebből kifolyólag – a tervezéssel sem érdemes sok időt tölteni. Összegezve tehát: maradok a haladó turista szintjén – ami a nyelvet illeti.

Fáj a közlekedés

A közlekedésről már készült egy nagyon szubjektív írás, amihez nem is tudnék sok mindent hozzátenni. Ez az egyetlen dolog itt, ami tényleg ki szokta verni a biztosítékot nálam. Szinte fizikai fájdalmat okoz a mindennapi közlekedés.

Csak azért nem járok busszal a 25 km-re lévő munkahelyemig, mert eléggé macerás és hosszadalmas lenne, összehasonlítva a 20-25 perces autós változattal. Az előbb említett íráshoz képest annyi változás történt az utóbbi időben, hogy a Visztula felett új híd épült (2 percre tőlünk) és ezzel enyhült a reggeli torlódás. Plusz még a foci-Eb miatt országszerte hatalmas útépítési láz tört ki. Az építkezések még tartanak, ezért csak a miattuk keletkező hatalmas torlódásokat „élvezhetjük", míg az új utakat magukat csak részben.

Ennyi idő után jutottunk el oda, hogy Varsó környékét, egy 50 km-es sugarú körön belül, szinte teljesen felderítettük. Tucatnyi kedvenc hely, az erődöktől a parkokon át a cukrászdákig (ahol már törzsvendégnek számítunk), a mindennapi életünk része. Sokat kalandoztunk az országban, a hosszú hétvégéket felhasználva. Néhány városról szintén könyveket lehetne írni, ezért inkább kihagyom. Csak annyi megjegyzést fűznék hozzájuk, hogy érdemes felfedezni őket.

Már gondosabban kell terveznünk a hosszabb távú kirándulásainkat, hogy ne menjünk kétszer ugyanoda és valami újat lássunk. Sok helyen jártunk, de azért van még mit megnézni.

A helyi értékrend a mérce

A kulturális másságról csak annyit, hogy kezdetben volt sok megbotránkozás és értetlenség részemről, de aztán rájöttem, hogy itt kint nem a magyar értékrend szerint kell mérni, hanem az itteni alapján. Arra is rájöttem, hogy simán át lehet siklani fura, vagy megbotránkoztató dolgok felett, ha tudatában vagyok annak, hogy nem ők vannak nálunk, hanem én náluk.

Ha valami abszolút nem egyeztethető össze a neveltetésemmel / ízlésemmel, akkor ott vannak a választási lehetőségek: nem veszek róla tudomást, távol tartom magam tőle, vagy pakolok és hazamegyek. Esetleg megszokom és hozzáidomulok. Az én döntésem mindegyik. Szerencsére, itt nincs olyan engem zavaró dolog, ami betolakodna a magánéletembe és napi szinten mérgezne. Ezt már önmagában nagy dolognak érzem.

Alapvetően nem érdekel, ha lehazaárulóznak, amiért eljöttem / eljöttünk, mert a hazám mindig az a földdarab, amin állok és ahol a feleségem van. Ez a földdarab pedig lehet bárhol, én akkor is magyar vagyok. Függetlenül mások véleményétől. A Magyarországon (innen karnyújtásnyira) történő dolgokat pedig egyre ijedtebben és egyre szomorúbban szemlélem – innen a távolból, szerencsére..."