Mai szerzőnk egészen érdekes körülmények között, középiskola után, kalandvágyból indult neki Ausztráliának, ahol azért járt iskolába is. Története sok szempontból érdekes, adott esetben azért is, mert rávilágít arra, milyen veszélyeket rejt magában, ha valaki csak úgy fogja magát és elindul. (Az Ausztráliában beszélt nyelvet nem is említve – és nem, az nem a Magyarországon ismert angol...)

„2005 szeptemberében indultam útnak Ausztráliába. Épp befejeztem a középiskolát és lövésem nem volt mi, merre, hány méter. Egyik este egy haverommal iszogattunk és kivágta, hogy bizony ő elindul a világ másik felére. Pár alkohollal dúsított frissítő ital után rögtön rávágtam, hogy két jegyet vegyen, mert én bizony jövök. Hülyéskedsz velem? Koktélozni, szörfözni, csajokat fűzni 30 fokban? Ki lenne olyan bolond, hogy kihagyja ezt a lehetőséget?

Két hónappal később egy tengeri herkentyűkre szakosodott étteremben mosogattam a piszkos tálakat, a minimálbér feléért, talpig olajosan, mocskosan... Gondoltam, valahol az úton rossz irányba kanyarodtam, mert ez bizony nem az én Ausztráliám.

Fél év után csak rosszabb és rosszabb lett. Azt hittem beszélek angolul, de mikor az első alkalommal megkérdeztem egy étterem-tulajdonost, hogy kell-e neki báros, levágott egy félórás monológot... mondanom sem kell, majdnem elsírtam magam, mert sejtettem hogy ebben a szövegkörnyezetben lennie kellett legalább pár and, the, with szónak, de még annyit sem értettem.

Semmi nem volt rendben, amikor...

Szóval gondok voltak a nyelvvel, a helyismerettel, meg persze a tapasztalattal – elég nehéz volt. Viszont a helyi magyar banda a Bondi Beachen (a fenti képen ez látható - Határátkelő) nagyon jó volt, mindenki ott segített egymásnak ahol tudott, sokat buliztunk, nevettünk, szóval nem volt olyan rossz, csak az a rohadt pénz....

Fizetnem kellett a sulit ahhoz, hogy ott maradhassak, viszont nem akartam kérni a szüleimtől, hogy lássák nem hiába vetették belém a bizalmuk. Egyik nap már pont eldöntöttem hogy megyek haza, összepakolok, aztán irány Magyarország - ennyi, nem jött össze, nincs elég pénz, honvágyam van, nem én vagyok az első, akinek nem sikerült, nem én leszek az utolsó sem.

Erre csörög a telefon, az egyik magyar haverom hív azzal, hogy sürgősen kell egy új kitchenhand (mosogatás, takarítás, saláták, pizzák készítése) és hogy menjek be hozzájuk felvételi elbeszélgetésre. Felvettek, attól kezdve heti 60 órát dolgoztam 10 dolláros órabérért, csak hogy ki tudjam fizetni az iskolámat (ami ugye még plusz 20 óra volt hetente).

Hiányzott Magyarország

Ezek voltak azok az idők, amikor hatan együtt laktunk egy egyszobás lakásban, szó szerint nem volt semmim, csak egy matracom. Nem volt ám ez olyan rossz azért, mert ezekben az időkben tudtam értékelni egy szelet csokit, a kedvenc újságom megvásárlását - mindezek olyan voltak mintha Ferrarikat vettem volna és megtanított arra, hogy mennyire fontos az apró dolgokat élvezni az életben.

Mindezt úgy mondom, hogy nem rossz családból származom, sokkal jobb sorsom lett volna ha otthon maradok, de én valamit magamtól akartam elérni, semmi segítséggel.

Az élet nagyon vicces játék...

Ezekben az években mindenki csak itt akart maradni, mert annyira szerették az új életüket. Én nem tudtam egy percig sem másra gondolni, csak drága Magyarországomra, hogy mennyire hiányoznak a barátaim (úgyis, hogy nagyon jó, kiváló embereket ismertem itt meg a világ minden tájáról), a családom, a kutyám, a lángos,pálinka, Budapest, és így tovább, szóval kb. minden.

Én voltam az, aki mindig haza akart menni, csak arra vártam, hogy megkapjam a letelepedési engedélyt, amit a sulim garantált, aztán nagy ívben húzni haza. Úgy hozta az élet, hogy nekem minden összejött a letelepedéssel, meg az állampolgársággal, míg akik görcsösen akarták, azoknak valahogy mindig közbejött valami.

Két irányba

Négy év után teljesítettem a kötelességem és meglett a papír, amit annyira meg akartam mutatni a szüleimnek, hogy boldoggá tegyem őket. A bibi csak annyi volt, hogy közben eltelt négy év és én egyre jobban éreztem magam itt, egyre fontosabbak lettek emberek itt is.

Ez semmit nem változtatott Magyarországgal kapcsolatban. Még mindig imádtam, de egyre inkább eltérően láttam a helyzetet. Míg itt minden évben egyre jobbra fordult a sorsom, az otthoni embereken, a családomon, a barátaimon azt láttam, hogy kicsit mindig rosszabb lett a helyzet. Mindezt mondom úgy, hogy én csak a dolgok pozitív oldalát nézem és soha nem keresem a negatívumokat.

Vállalkozást alapítottam itt, ami ugyanolyan nehézségekkel járt az elején, mint a szakácskodás, de napról napra jobb lesz. Ugyanakkor otthon is nagyon jó volt, ezért nagyon furcsa állapot alakult ki, imádtam Budapesten lenni, de valahogy a gondolataim mindig visszakalandoztak a mosolygós ausztrálokra, a gyönyörű helyekre, a barátaimra, akikre itt tettem szert, a felnőtté válásom folyamatára, és nagyon hiányzott, ugyanúgy, mint mikor itt vagyok és eszembe jutnak a magyarországi értékek, a sok csodálatos dolog, ami otthon is van.

Egy vándor, folyton úton

Úgy gondolom el kell veszítenünk ezeket a láthatatlan magyar értékeket azért, hogy értékelni tudjuk őket később. Amire ki akarok lyukadni az az, hogy én két világ között rekedtem, egy vándor, aki folyton csak úton van, és igazán akkor érzem a legjobban magam mikor egyik helyről a másikra utazom.

Nem tudom még magam sem, hogy hol fogok letelepedni végleg, hol fogok családot alapítani. Talán így fogom már végigzongorázni az életem, nem tudom... Amit tudok, hogy 6 éve hagytam el az otthonom zéró tapasztalattal. Ez idő alatt bejártam a világot, megismertem embereket a világ minden tájáról, ha holnap véget érne az életem, nem lenne sok panaszra okom, mert 26 éves fejemmel sokkal többet láttam, tapasztaltam mint a legtöbben.

A kérdés csak az, ha ott ülnék megint ugyanabban a budapesti pubban a legjobb haverommal, ugyanazzal a tervvel, belevágnék-e vagy sem? Még nem tudom megmondani..."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt olvasható.)