Ma LeiterJakab németországi kalandjairól olvashattok (egészen pontosan az első részt). Ha azt mondom, nem kevés tanulsággal járt a kint töltött idő, akkor visszafogottan fogalmaztam. Íme:

„Egy bank létszám-leépítése során lettem munkanélküli, 35 év munkaviszonnyal a hátam mögött. Öt nyelven beszélek a magyaron kívül. Két nyelvből állami nyelvvizsgám van és a másik három nyelvet is tisztes társalgási szinten beszélem. Nyelvtudásomnak, na és persze ifjúkori kíváncsiságomnak köszönhetően, korábban a lehető legtöbbet utaztam Európában. Ismertem a körülményeket más országokban is, vagyis nem csak rózsaszínűnek láttam a Nyugatot.

Az első három munka nélkül töltött hónapban számoltam, 56 interjún vettem részt. Később már nem számoltam. Miután közel 2 évig hol alul-, hol túlképzett, hol túl koros voltam és takarítónői munkán kívül mást nem kaptam volna (csekélyke fizetésért), úgy döntöttem, hogy ennél talán többre vagyok képes. Megpróbálkozom egy külföldi munkával, de kizárólag hivatalos úton. Mindez 2000-ben történt, viszonylag a tömeges külföldi munkavállalási roham előtt vagy elején.

A munkaügyi központon keresztül kaptam is egy ajánlatot, és gyorsan kellett választ adnom, mert a munkakezdés ideje sürgetett. Kb. 4 hónapos, szezonális szállodai munkáról volt szó Németországban, egy kis északi szigeten, közel a kontinenshez. Az itthonihoz képest tisztességesebb fizetést ígért, min. napi 6 órás munkaidővel.

Pozitív előítéletek

Jobb mint a semmi és korábbi szakmai tapasztalataim a németekkel kimondottan kedvezőek voltak. Kicsit távolságtartóak, semmi érzelgés, de egyenesek, lehet a szavukra adni. Sejtettem, hogy nem „kosztümös-fehérkesztyűs" munka, de nem volt sok választásom, mert lejárt a segély ideje és a következő hónaptól már nem volt miből élnem ( a megtakarításom ui. szép lassan elfogyott a segély pótlásaként hónapról hónapra).

Próbáltam mindenre felkészülni, megvásároltam a buszjegyet, biztosítást kötöttem, nagyjából kiszámoltam, mennyi tisztasági szerre lesz 1 hónapra szükségem és azokat is beszereztem. Váltottam pénzt előre nem látható költségekre, arra gondolván, hogy azután majd már lesz fizetésem. Néhány nappal a kezdés előtt, csak hogy kicsit akklimatizálódjunk a helyhez, az ottaniakhoz és mert telefonon a német tulajdonosnő nagyon kedvesen ezt kérte, elindultam egy másik magyar sorstársammal, akit időközben a munkaügyi hivatal infója alapján telefonon megkerestem.

27 óra buszozás és vonatozás, majd hosszas taxizás után megérkeztünk késő este a szállodához, ahol a tulajdonos házaspár (kb. az én akkori korosztályom) várt. A legelső kellemetlen érzetem akkor támadt, amikor udvariasságból, induló kérdésként feltettem, hogy hány alkalmazott dolgozik és beszélnek-e más nyelven. Azt hittem örülnek, ha elmondom, hogy szeretem Goethe műveit, ismerem Vogelweide néhány versét, a Nibelung éneket stb.

Nagyon sértődött, határozott hangon a feleségtől azt a választ kaptam, hogy mi ketten vagyunk csak a munkásaik, tehát rögtön tudhattuk, hogy hol a helyünk és „Hier wir sind im Deutschland und dafür sprechen wir NUR Deutsch."(vagyis: itt Németországban vagyunk, ezért KIZÁRÓLAG németül beszélünk). Na, ez nem túl jó bemutatkozás, gondoltam - miután láttam, azt hiszik, hogy a műveltségem fitogtatom, pedig nem, úgyhogy jobbnak láttam elhallgatni. Aztán „remélték", hogy nem vagyunk éhesek, mert nem készültek étellel. Hát ennyi udvarias gesztus után tényleg nem voltunk! Úgyhogy megettük az útról maradt szendvicset.

Sajátos körülmények között

Jött az újabb meglepetés. Az asszony szerint ideiglenesen (később kiderült, hogy állandóra) egy aprócska szobában, együtt helyeznek el kettőnket. Saját WC, zuhanyzó és egy emeletes ágy várt minket. Hát nem egy luxus, szó mi szó, de tiszta.

A munkakezdés előtti 4-5 nap alatt kiderítettük, hogy az otthonunkkal ill. a külvilággal az egyetlen kapcsolatot a szobánkkal szemben, az utca túloldalán található kártyás telefonfülke jelenti (akkor még nem volt annyira elterjedt a mobil használata, nekünk sem volt), amihez a kártyát csak a tulajdonosok segítségével tudjuk beszerezni, akik egy kb.10 km-re lévő városkában laknak. Közel s távol az egyetlen boltocska egy kb. másfél km-re lévő kis campingben van, de csak tisztasági szereket árulnak, kb. háromszoros bolti áron.

Ráadásul a magyar munkatársnőmnek pénze sem volt, s mivel nem kapott előleget, én adtam neki kölcsön (a mai napig nem adta vissza – ennyit a magyarok közötti kapcsolatról). Aztán elkezdtünk dolgozni. A ház ízléses volt, nagyon tiszta, a környezete rendezett. A kizárólag német vendégek nagy része a vízi sportok kedvéért jött. Két földszinti épületben 12 jobbára kétszemélyes, pótágyazható, zuhanyzós, WC-s szoba.

Fagyasztott világ

A világon mindent csináltunk, ágyneműt húztunk, takarítottunk, előkészítettünk a konyhában, mosogattunk. A férfi eleinte kedves, rendes volt velünk, míg a felesége helyre nem tette. A férj intézte a beszerzést, a felesége volt a szakács. A ház előtt hatalmas tábla hirdette, hogy az ételek kizárólag friss alapanyagból készülnek. Ehhez képest a napi vegyes salátán kívül (jégsaláta, karalábé, paradicsom, uborka, sárgarépa) minden de minden fagyasztott volt. Fagyasztott, elősütött volt a zsemle.

Fagyasztva volt minden hús, a hal (a tengerparton!), a hasábburgonya. A főzni való burgonya hatalmas műanyag tasakokban, tartósító lében, előre tisztítva érkezett. Az asszony télen elkészítette a párolt vöröskáposztát, amit aztán a tasakból kiolvasztva tálalt. Előre megfőzte és tasakban lefagyasztotta a bouillabaisse-t (ami tengeri herkentyűkkel készült francia halleves), az általa gulasch-nak titulált borzalmat, ami úgy nézett ki mint a barna mártás, némi aprócska húsdarabkával és itt-ott paradicsom meg paprika foszlányokkal tarkítva. Ja és a híres mártásaik!!! 1 literes tetrapack dobozban, gyorséttermek számára előre elkészített szószokat vettek, aminek felbontás után azonnal el kellett tüntetni a dobozát.

A konyha mindenféle csodagéppel volt felszerelve. Igaz, ezek kezeléséhez nagyon értett a nő, minden étel hő-szükségletét tudta másodpercre pontosan, így pillanatok alatt felgőzölt, frissnek tűnő eledel került a vendégek tányérjára. Egyszer egy vendég kifogásolta a másik alkalmazottal szembeni, az étteremben mindenki előtt használt, kulturáltnak nem nevezhető hangnemét.

Ezért üvöltve kizavarta az összes vendéget azzal, hogy az étterem zárva, mit sem törődve azzal, hogy némelyik vendég még nem fejezte be az étkezést. Aztán mi is megkaptuk a beosztásunkat, tekintet nélkül arra, hogy vétkesek voltunk-e vagy sem. Akár egy rossz óvodában."

Itt ér véget az első rész, hamarosan jön a folytatás. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az oly szépnek tűnő kulisszák mögött mi zajlik – még Németországban is.

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét itt olvashatod.)