Formabontó lesz a mai poszt (remélem, nem bánjátok), ugyanis egy évekkel ezelőtti, akkor még nem éppen veszélytelen határátkelést idéz meg. Szerzője, Zsombor ugyanis még akkor járt Koszovóban (2007-ben), amikor a levegő még jócskán puskaporos volt. Hogy a fél évtizedes távlat ellenére miért közlöm mégis az írását? Mert ritkán van lehetőségünk első kézből meghallgatni, elolvasni azt, milyen is volt az élet a világnak egy olyan részén, melyről jórészt csak a híradások véres (és rövid) tudósításaiból alkothattunk képet.
„Már az indulás jól kezdődött. Az volt az érzésem, hogy valami jó angyal szánt szándékkal késleltetni akarja a startot. A repülő több mint fél órán át vesztegelt a budapesti reptér kifutópályáján felszállási engedélyre várva. Félénken és elesetten engedte előre társait, azon töprengve, hogy vajon úticélunk vadregényes jellege, vagy az ugyancsak ennek köszönhető szigorított biztonsági intézkedések mindennek az okozói.
A felhők fölött azon kezdtünk töprengeni, hogy ugyan biza miért van szüksége ennek az imént még "új generációs repülőgép"-nek bemutatott szerkezetnek közel két órára ahhoz, hogy egy első ránézésre igen csak rövid távot legyűrjön.
Tudatlanságunk pillanatok alatt szertefoszlott, elég volt hozzá egy, az útvonalunkat felvázoló animáció a képernyőkön. Ennek értelmében ugyanis a Budapestet Pristinával összekötő legrövidebb út Szegeden, Temesváron, Szófián, sőt, még Macedónián is átvonul, majd délről közelíti meg, csak úgy csendben, lábujjhegyen Koszovó büszke fővárosát.
A saját állításuk szerint neves díjakat és címeket felsorakoztató Prishtina International Airport első megközelítésre inkább hasonlít egy elhagyatott, majd némi padlószőnyeggel, pislogó neonfénnyel és műanyagszékes kávézóval feltunningolt ipari csarnokhoz, mintsem színes katalógusokból ismert légi csomóponthoz.
A már gyanúsan szőke, szerb vámellenőr akkor válik igazán érdekessé, amikor kiderül róla, hogy ő valójában norvég. Iránta tanúsított megelégedésünk akkor éri el a tetőpontját, amikor a sokat vitatott kérdést, miszerint vajon majd Szerbia, vagy pedig a gyakorlatilag országként még nem létező Koszovó pecsétjével fognak köszönteni, egy sokatmondó UNMIK feliratú bélyegzővel foszlatja szét pillanatok alatt.
United Nations Mission In Kosovo - ez az öt szó, valamint a reptér területén felsorakoztatott igencsak meggyőző méretű UN és KFOR haderő jelenti számunkra az első - és amint az a későbbiekben kiderül, nagyon is jellemző - benyomást Koszovó (egyelőre még csak) régió kimondottan egyedi életformájáról.
Lenyűgözve és szédülten, egy-egy hatalmas csomaggal a hátunkon kerülgetjük a legfurcsább járműveket felvonultató katonai egységeket, a parkoló fele igyekszünk. Az amúgy is egyre magasabbra szárnyaló jókedvünket és optimizmusunkat egy felszálló repülő süvítő zaja emeli a csúcspontra: alig fél órával érkezésünk után a Malév gépe gyors léptekkel vissza is indult Budapestre. Ez úgy magában nem volt az a kimondottan felemelő érzés.
KFOR, azaz Kosovo FORce
A belváros fele haladva helybéli kollégánk röviden ismerteti a régió helyzetét. Jugoszláviára a legrégibb idők óta jellemzőek voltak a nemzetek közötti konfliktusok és bár a Tito vezette államban szigorúan büntették a nacionalizmus felé hajló megmozdulásokat, Koszovó térsége mindvégig az ország legrobbanékonyabb régiója maradt.
A nyolc tagállam (Szerbia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Vajdaság, Montenegró és Koszovó) közül itt élt a legnagyobb számú kisebbség, az albán közösség a koszovói népesség mintegy 90 százalékát jelentette. A szerb-albán konfliktusokat tovább mélyítette a meglehetősen nagy vallási különbség, az ortodox és muzulmán világ problémás együttélése.
Slobodan Milosevic elnök hatalomra kerülése fekete felhőket hozott Koszovó égboltjára. A közismerten nacionalista elnök 1990-ben referendum formájában ratifikálta Szerbia új politikai irányvonalát, ami nem kis felháborodást okozva, magában foglalta Koszovó térségét is.
Az ellenkező albánokra megtorlások vártak, az új rendszer iránti lojalitási fogadalmat alá nem írók közül több mint 100.000-en munkanélkülivé váltak, helyüket betelepített szerbek vették át.
Az elkövetkező években számtalan erőszakos megmozdulás színtere volt Koszovó. A Koszovói Felszabadító Hadsereg, azaz az UCK több gerilla jellegű támadást indított szerb létesítmények ellen, az általában szintén véres választ a szerb rendőrség túlkapásai jelentették.
1998-ban az OSCE (Organization for Security and Co-operation in Europe) nagyszámú, civilekből álló megfigyelőcsapatot küldött Koszovóba. Az élénk színű autóik után „sárga angyal"-nak elnevezett külföldiek megrázó jelentései eredményeképp 1999 márciusában a NATO megkezdte az eredetileg 72 órásra tervezett bombázást. A kezdetben jugoszláv katonai pontok ellen indított támadás nehezebbnek bizonyult a vártnál, így a hadművelet 75 napig húzódott el.
A légicsapások lejárta után a NATO egy speciális, Koszovó védelmére létrehozott csapata, a KFOR (Kosovo FORces) vette át a közben "Jugoszlávián belüli autonóm provinciá"-vá vált régió irányítását. Az 1999-ben érkezett 50.000-es békefenntartó sereg azóta is a koszovói béke egyetlen biztosítéka.
Zajlik az élet
Pristina néhány nap után kezd emberközelivé válni. A sajtóból ismert koszovói ördög talán mégsem olyan fekete, mint amilyennek az a TV-képernyőkön és a drámai fényképekkel tűzdelt újságcikkekben tűnik.
Számomra az egyik legnagyobb meglepetést a lépten-nyomon felbukkanó és általában dugig telt kávézók és teraszok jelentették. Statisztikák szerint ez egy igencsak muzulmán környék kellene, hogy legyen, egy hely, ahol az iszlám törvényei húzzák meg úgy a társasági, mint a vallási élet alapvonásait.
Ehhez képest a város mecseteiből napi négy alkalommal imára buzdító müezzinek hangos imáját kitűnő teljesítménnyel nyomják el a sarki (természetesen kalóz) CD-s butikokból üvöltő amerikai, meg európai slágerek vagy a tavasz beálltával egyre vékonyabban öltöző, meglepően szép lányok látványa.
Romantikus esték
A mindössze 200.000-es város modern, nagyvilági jellegét talán az egyre katasztrofálisabbá váló forgalom érzékelteti a legjobban. Itt igazán nem jelent gondot, ha valaki a járdán, a játszótéren, vagy éppen a zöld övezeten parkoló két másik autó között áthaladva és ezeket közben végigkarcolva próbál eljutni A-ból B-be. (Ez az irigylésre méltó lazaság azonban rögvest megváltozik, ha ne adj Isten netán az UN vagy a KFOR mindenhol jelen lévő, fehér terepjárói válnak albán barátaink nemtörődömségének áldozatává..)
Adott esték kimondottan romantikusak Pristinában. A kapacitásukban már régen túlhaladott áramfejlesztő telepek gyakori meghibásodása pillanatok alatt elérzékenyítő gyertyafénybe borítja a koszovói fővárost. Sokan lépést tartanak a korral és benzinnel működő áramfejlesztő berendezésekkel szerelkeztek fel, amelyek mint egyes helyeken a biciklik, a házak előtti oszlopokhoz vannak odaláncolva.
Ilyenkor a rendőrök elemlámpákkal próbálják irányítani a kaotikus forgalom kaotikus résztvevőit, bár, ez utóbbiak irántuk tanúsított tisztelete és megbecsülése láttán, egyre inkább az a véleményem, hogy csak a saját biztonságuk érdekében villognak megrémülten az útkereszteződés közepén.
Így őrzik a rendet
Más a helyzet azonban az éppen szolgálatos járőrcsapatoknak kijáró tisztelet tekintetében. Belső megegyezés szerint mindenik, a misszióban résztvevő ország képviselete valamivel hozzájárul a rend és a béke fenntartásához.
Így például a norvégok látják el a hivatalos konvojok védelmét, az olaszok alkotják a gyorsbevetésű alakulatokat, a magyar csapatok biztosítják többek között az egyik KFOR bázis védelmét, az amerikaiak őrzik az ENSZ főhadiszállását és így tovább.
Visszatérve a rendfenntartó csapatoknak kijáró tisztelethez, azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem, hogy a már-már tankhoz hasonlító járgányból kiugráló, különböző puskákkal, fegyverekkel, golyóálló mellényekkel és rácsozott maszkokkal felfegyverzett Carabinieri csapatok általában könnyűszerrel és mélyrehatóan lebeszélik a vállalkozóbb kedvű polgárokat a rendbontásról.
Pristina jóval többet és érdekesebbet tud nyújtani ennél. Igazi élményeket. Mindig kimondottan jól elszórakozunk az ENSZ főhadiszállására siető egyéneken. Miután autójukat kívül belül átvizsgálják, felkérik az utasokat, hogy tegyenek eleget a már messziről figyelmeztető, "NO MORE LOADED WEAPONS FROM HERE" feliratú táblának.
Ilyenkor elkezdődik a lövöldözés, az erre a célra kialakított homokzsákok hősiesen nyelik az adott esetben másabb célokra előkészített töltényeket, pontosan, ahogyan azt egy másik kifüggesztett tábla kéri: "PLEASE UNLOAD HERE!" Megpróbáltam dokumentálni a ceremóniát. Nem jártam sikerrel. Azt mondjuk bevallom, hogy a US Army sisakos küldöttjének felém közeledte láttán nem is igazán erőltettem tovább a dolgot.
Odébb andalog egy tank
Otthon megszokott életformánknak nem feltétlenül mindennapi eseménye az sem, amikor az ember a reggeli kávéját egy teraszon szürcsölgetve nyugodtan élvezi a tavaszi napsütést, és eközben a háttérben odébb andalog egy tank. Na persze, úgy, ahogy kell, teljes felszereltségben, két darab géppuskás-sisakos egyénnel a tetején és rengeteg műnövénnyel feldíszítve, álcázásként. Ezúttal a svédek parádéztak.
Egy másik alkalommal a svájci csapatok korzóztak teljes méltósággal a vasárnapi délutánban. Furcsának tűnt a harci járgányuk jóval barátságosabb megjelenése. Már meg is lágyult a szívem, pacifista és humanitárius gondolatok röpködtek a fejemben, az antennára erősített felségjelző lobogó mellett a harckocsi oldalára is felmázolt hatalmas svájci kereszt, mint a háború emberközelibb szimbóluma előtt éppen elismerően fejet hajtani készültem, amikor fellobbant bennem a felismerés: a festett kereszt valójában nem is fehér! Hanem piros. Azaz, hogy vörös... Azaz, hogy ez csak a mentőautójuk!... De a biztonság kedvéért röviddel mögöttük törtetett a tankjuk is. Az már az elvárásoknak megfelelően, nagy és félelmetes volt..
Vidéki folklór
Munkánk során rengeteget utaztunk, bejártuk Koszovó minden gyöngyszemét. Pristina a főbb országutak kereszteződésénél fekszik, magát a várost is két nagy boulevard, a kissé korlátolt fantáziáról tanúskodó Bill Clinton, valamint a Teréz Anya sugárutak határozzák meg.
Ha e pároshoz hozzátesszük a költő-újságíró Ibrahima Rugova, a Nép Atyja titulusnak örvendő első kosovói elnök valahai alakját, mélyre menően ki is merítettük az új nemzeti öntudat kialakításához hozzájáruló kulcsfigurák névsorát.
A fővárost elhagyva gyökerestől megváltozik a díszlet. A falvakban már jórészt nyoma sincs az eddig észlelt, látványos haderőknek, csupán egy-egy földig zúzott ház, fölrobbantott ortodox templom évek óta szanaszét heverő maradványai vagy a helyenként felállított katonai ellenőrzőpontok emlékeztetnek az idilli együttélés robbanékony jellegére.
Azonban a propaganda és a mindent átitató Amerika-imádat itt sem hagy alább, a szintén eredeti elgondolásra utaló Radio K4 ("káfor") megállás nélkül szórja a nyugati világ áldását a maga egyszerű életét folytató muzulmán közösségre.
Hogy eközben a lokális művészeti értékek se szenvedjenek kárt, kimondottan egyedi ötvözetekkel ajándékozzák meg a tisztelt hallgatóságot: bár nem beszélem feltétlenül anyanyelvi szinten az albánt (sőt, a különböző koszovói dialektusok egyenesen zavarba hoznak), teljes felelősséggel állítom, hogy a Balkánon oly jól ismert manele / csalga / turbofolk műfaji kritériumainak mesterien eleget téve, magának Britney Spears-nek állított maradandó emléket valamelyik helyi Csodagyerek.
Szemét és roncstelepek
Mindezeket félretéve, a koszovói vidék alkotta első benyomás meglehetősen lehangoló: irgalmatlan mennyiségű szemét az utak mentén, lépten-nyomon autó-roncstelepek, amelyek unatkozó tulajdonosai a legelvetemültebb járgányokat hegesztik össze egy-egy unalmas vasárnap délután folyamán. A mesterpéldány egy öreg Zastava volt, amelynek ajtai stílusosan, úgy Lamborghini módon, nem kifele, hanem felfele nyíltak.
Eredeti és laikusok számára érdekes élményt nyújtanak a koszovói útjelző táblák. A KFOR a főbb útvonalakat – katonai meggondolásból - egy-egy állat után nevezte el, és sokszor felirat helyett ezek piktogramjai jelzik a kereszteződésekben a helyes irányt. Így könnyen megeshet, hogy valaki útbaigazítás helyett például a következő jó tanáccsal lát el: "haladj előre fél órán át a macska útján, utána fordulj jobbra és kövesd a sas útvonalát"
Prizren és Peja
Koszovó második legnagyobb városa, a délen fekvő Prizren a környék mindmáig leginkább sokszínű kulturális központja. Az albánok mellett nagyszámú török, bosnyák, cigány és szerb él a városban – ez utóbbiak, az örökös konfliktus miatt, sajnos csak speciális védelemmel ellátott negyedekben.
A háború alatt maga a város nem szenvedett túl nagy kárt, de a környező falvakban százasával végeztek ki albánokat, főként férfiakat. A szomorú múlt emlékét őrzik a város körüli erdőket kegyetlenül behálózó aknamezők is, amelyek hatástalanítása rendkívül nagy anyagi és szakmai erőfeszítést igényel.
Peja az ország nyugati bástyája, néhány kilométer választja el a montenegrói határtól. Stratégiai fontosságú fekvése miatt már a XIV. századan a Szerb Ortodox Egyház székhelyévé vált és ezt a szerepét meg is tartotta egészen a XVIII. századig.
Az ezalatt épült szerb ortodox kolostor a híres délkoszovói Visoki Dečani kolostor kiegészítéseként nemrég felkerült az UNESCO világörökség listájára.
Az már a pillanatnyi politikai állapot velejárója, hogy a gyönyörű fekvésű, hatalmas hegyek között található templomot tankokkal védik és csak fegyveres kíséretben látogatható. Úgy a kolostor, mind a turisták védelme érdekében.
A visszaút még nehezebb
Hazafele tartunk. Szerbián át, autóval szándékozunk elhagyni Koszovót. A szerb-koszovói "fantom-határ" felé közeledve egyre több UCK-s, albán honvéd síremléke bukkan fel. Az elesetteket rendszerint nem temették tömegsírba, vagy hősöknek szánt külön temetőbe, hanem ott helyben, a harctéren emeltek nekik emléket. Ez legtöbbször egy-egy hegycsúcs vagy más stratégiai pont, ahonnan viszonylag kevés emberrel megfigyelés alatt lehetett tartani egy utat, falut, bármit.
A hősöknek kijáró tiszteletet szem előtt tartva mégiscsak meg kell említenem a már-már nevetséges, egyszerű, naiv rajzokkal ellátott márványtáblákat, amelyek a síremlékeket díszítendő, a szaploncai vidám temető alkotóit megszégyenítő tehetséggel ábrázolják az ott eltemetett egyén hőstetteit. Semmiképp sem hiányozhat innen a kalasnyikov, a gránát, a vörös rózsa, sőt, adott esetben az aknavető sem.
Bár Szerbia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, a közös határon meglehetősen aprólékos ellenőrzés folyik. A két terület közötti senki földjén koszovói autósok cserélik a számtáblákat: az UNMIK által kiadott saját koszovói rendszámmal ellátott autók nem léphetnek be Szerbia területére, így mindenki kénytelen a régi időkből megőrzött szerb rendszámokat fölszerelni, ezáltal is fejet hajtva – legalább az utazás idejéig - a térség mindenható szerb ura előtt.
Olyan, hogy UNMIK nincs is
Nekünk ilyen gondunk nincs, román autónknak látszólag megörül a déli szomszédunk határának őre. Akkor válik feszélyezettebbé, sőt, egy idő után kimondottan kellemetlenné a hangulat, amikor a beutazó pecsét után kezd kutatni az útlevelünkben.
Megkönnyebbülten lapozzuk fel neki az UNMIK bélyegzőt, amire mosolyogva közli, hogy a hazaút az bizony ma elmarad, olyan, hogy UNMIK nem létezik, ez pedig becsületes határsértés és naná, hogy börtönnel jár.
Természetesen nem épp ennyire szörnyű a helyzet, a dutyit kiugorhatjuk, azonban a hazaúttal ráérzett a dolgokra. Búcsút veszünk a szerb határ lelkiismeretes őrzőjétől, megfordulunk és visszatérünk Pristinába.
Néhány nap múlva elhagyjuk az országot. A forgatókönyv a már ismert: UNMIK, repülő, kerülőút, Macedónia, Bulgária, Románia és végül Budapest. Alapos csomagátvizsgálás a vele járó, lenéző és rosszat sejtő tekintetek kereszttüzében.
Végül is azért jó turné volt."
Utolsó kommentek