Olyan régen jártunk már Ausztráliában, hogy úgy gondoltam, éppen itt az ideje. Ráadásul itt várt Szandra története is, aki merész volt, de bejött neki. Hogy miként, az kiderül a posztból!

„Idén áprilisban érkeztem Ausztráliába turista vízummal, attól a vad ötlettől vezérelve, hogy én bizony meghódítom a világ túlsó felét. Kapcsolataim és végtelen pénzügyi tartalékaim nem voltak, de elhivatottságom és kitartásom annál inkább.

Az első három hónapban ideiglenes szállásokon, hostelekben húztam meg magam, majd egy szobát béreltem egy számomra kedves környéken. Középkategóriás szállás volt, nem a legoptimálisabb, három másik emberrel osztoztam a lakáson, de külön szobám volt.

Ezt az időszakot két dologra fordítottam, egyrészt kicsit turistáskodtam, másrészt folyamatosan állást kerestem. Mivel turista vízumom volt, egy olyan céget kellett találnom, aki szponzorálja (adminisztratív értelemben) a munkavállalói vízumomat, hogy hosszabb ideig maradhassak Ausztráliában és végre dolgozhassak.

Feketén nem akartam dolgozni

A munkakeresés nem volt egyszerű, a legtöbb cégnél nem vállalták be ezt a plusz problémát, bármennyire is „elvarázsolta" őket az önéletrajzom.

A munkakeresésnek több kritériuma is volt, egyrészt a szakmámban szerettem volna dolgozni, másrészt tudtam, hogy a szponzoráció is csak akkor jöhet létre, ha a tapasztalatomnak megfelelő hiányszakmát tudok ellátni.

Feketén dolgozni nem akartam, mert komoly szankciók járnak érte, többek között kitoloncolás is lehet belőle. A szakmámról nagyon részleteket nem írnék, mert a szőrszálhasogatások után még úgy járok, mint szegény olajfúrótornyos kolléga.

Gépészmérnökként a szívem csücske állás egy nagyon kis szakterületet fedett volna le, körülbelül ahhoz lehet hasonlítani, mint ha egy cipész lennék, aki tud ugyan cipőt csinálni, de igazából a női magas sarkú cipők sarkának ragasztása az igazi mestersége.

Nyilván elmehettem volna egy cipőgyárba is dolgozni, de ezt Magyarországon is megtehettem volna, lett volna rá lehetőségem. Ausztráliában azonban úgy láttam, ha ügyes vagyok és kitartó, még a sarokragasztás is bejöhet.

Jött az álommeló

Három hónap érzelmi hullámvasút és nagyon sok befektetett energia után kezdtek körvonalazódni a lehetőségek. Ahogy telt az idő, egyre több cégnél mutatkoztam be, egyre több tapasztalatot szerezve lassan kezdett bezáródni a kör, és úgy éreztem, több opcióm is lesz, ha még egy kicsit kitartok.

Június végére eljutottam oda, hogy négyéves szerződést ajánlottak egy fantasztikus cégnél, az álmaim pozíciójában. A történet azonban azért nem volt ilyen egyszerű, mert pár napra el kellett hagynom az országot, majd mikor visszajöttem Új-Zélandról, nekiállhattunk a vízum intézésének.

Kicsit több mint kéthónapnyi újabb várakozás után nemrég elkezdhettem dolgozni. A kiérkezésemtől számítva tehát nagyon lassú volt az egész folyamat, de többségében nem rajtam múlt, hogy ilyen lassan történtek a dolgok, azt hiszem, ez egy kicsit helyi sajátosság.

Hasonlítanak a magyarokhoz

Az elmúlt hónapokban sok mindent tanultam az országról, és még rengeteget fogok. Mai napig érnek meglepetések, főként azért, mert egyre inkább úgy érzem, nem is annyira különböző Magyarországtól. Persze, vannak nagyon alapvető és markáns különbségek, de az ausztrálok nem is annyira furcsák, sőt, sok mindenben hasonlítanak a magyarokhoz.

Az alapvető értékek, a korrektség, az őszinteség és a becsület tisztelete, a melegszívűség, az erős igazságérzet mind olyan tulajdonságok, amiket én a két nemzet között hasonlónak érzek. Persze mindenhol vannak jó és rossz emberek, szorgalmasok és munkakerülők, azok, akik hajtanak a feljebb jutásért, és azok, akik kihasználják a rendszer előnyeit. De a nagy általánosságok helyett érdemes a személyekre koncentrálni, és megpróbálni lerázni az előítéleteket.

Szerencsémre én nagyon sok hasonló mentalitású embert ismertem meg, a közvetlen környezetemben rengeteg a szorgalmas és segítőkész munkatárs illetve barát.

Törekedni kell a beilleszkedésre

A beilleszkedés nekem egyelőre könnyen megy, mindenhol kedvesen fogadnak, legyen szó postáról, közértről, munkahelyről, új baráti társaságról. Nyitottak és kedvesek az emberek, de kell az igény és a szándék is, hogy zökkenőmentesen menjen az átállás az itteni életre. Ha tehetem, kimozdulok, ismerkedek az emberekkel és a kultúrával (ami a tévhittel ellentétben igenis van).

Sok élménnyel lettem gazdagabb, emiatt sem bánom, hogy nekivágtam. Ha máshogy alakultak volna a dolgok, akkor se mentem volna haza üres kézzel, mert sokat tanultam és fejlődtem ez alatt a pár hónap alatt is.

Kiegyensúlyozottabb lettem, jobban értékelem az élet apró örömeit és nem félek kiállni magamért. Ezek azok a legfontosabb dolgok, amikre eddig megtanított Ausztrália. Ha csak ennyi lett volna az elmúlt hónapok hozadéka, akkor is boldogan mennék haza.

Szerencsére az élet máshogy alakította a történetem, és bár nagyon nem volt könnyű, most egy kicsit fellélegezhetek. Ha újrakezdhetném, lehet, hogy pár dolgot kicsit máshogy csinálnék, de az is lehet, hogy minden pont ugyanígy.

Botorság, de sikerülhet

Ezzel senkit nem akarnék arra biztatni, hogy kövesse a példám, mert így nekivágni Ausztráliának a papírforma szerint nagy botorság. Ugyanakkor, ahogy a mellékelt ábra is mutatja, így is lehet, nekem legalábbis úgy tűnik, sikerült. Én lettem a kivétel, ami erősíti a szabályt.

Jelenleg Sydney egy kellemes külvárosában élek, egy fővel osztozom egy lakáson, hétköznap az álmaim munkájával telik az időm, a hétvégéket pedig általában valamelyik új ismerősömmel töltöm, kirándulunk, kulturális programokon veszünk részt, vagy csak sétálunk és kávézunk valahol.

Jól érzem magam a bőrömben, de tudom, hogy van feljebb is, jövőre a saját bérletű lakás, az autóvásárlás és az állandó lakosi vízum a cél. Ma már tudom, amit három hónapja még nem, hogy ha kitűzöm, akkor el is érem ezeket a célokat.

(Köszönöm, ha reagáltok az írásomra, de a kommentekre legalább 4-5 óráig nem tudok válaszolni, mivel az időeltolódás miatt épp dolgozom.)"

Ha további részletek is érdekelnek, itt olvashatod Szandra blogját. (A képet is innen nyúltam, Szandra utólagos engedelmével.)