Talán a mai posztot páran túl rövidnek, vagy (miként a szerző, Mach Ag is írja) „száraznak" érzitek majd, ám mégis fontosnak tartom, hogy megjelenjen a blogon. Elsősorban azért, mert megmutatja, hogy közel a hatvanhoz sem szabad feladni, 57 évesen is meg lehet újulni.
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Történetemmel sem biztatni, sem lebeszélni nem akarok senkit arról, hogy külföldön vállaljon munkát, csupán azt kívánom megerősíteni, hogy a kényszer nagy úr, és ha úgy alakul, még idősebb korban is meg lehet próbálni. (?)
Magamról annyit, hogy 57 éves mérnök vagyok, soha munkanélküli nem voltam, de tavaly lejárt a határozott idejű munkaszerződésem és szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nagy valószínűséggel ilyen idős fejjel nem fogok senkinek sem kelleni, hiszen nálam jóval fiatalabbak is munkát keresnek.
Egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy terhére senkinek ne legyek és nagyon nehezen viselem a kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot is. Emiatt időben elkezdtem keresni a lehetőségeket és még időben, Németországban kaptam egy középfokú végzettséget igénylő munkakörben állást.
Otthon tanulom a nyelvet
Szerencsére nagyon megbízható kapcsolataim voltak, így a peremfeltételeket ismertem, azokban a megállapodottól eltérés nem volt, szóról-szóra minden egyezett.
Feleségem és két felnőtt gyermekem hagytam odahaza, s német nyelvtudás nélkül vágtam bele. Munkámat angol nyelven látom el, idehaza tanul(gat)om a német nyelvet.
Hat hónapig egy szobát béreltem, s a próbaidő letelte után tudtam egy két szoba nappalis lakást bérelni, ahol családom látogatására is felkészültem. Munkámat szeretem, kollégáim nagyon segítőkészek, s természetesen én is igyekszem eleget tenni.
Kapcsolatot a családdal Skype-on tudok tartani, mert a hazautazás hosszú és költséges is.
A hazámnak nincs rám szüksége
A fentiek talán kissé száraz, tényszerű összefoglalónak tűnnek, az érzelmek és benyomások nem tükröződnek. Ha ezeket össze kellene foglalnom, azt egy kissé patetikus kifejezéssel "önkéntes száműzetés"-nek nevezném.
Száműzetés azért, mert hosszabb ideje már odahaza is úgy éreztem, a hazámnak nincs rám szüksége, hiszen erre a lépésre kényszerített a hazai helyzet. Azért is az, mert odahaza egyre rosszabbul éreztem magam, úgy éreztem, hogy abban, ami az országban történik, nekem már részem nem lehet.
Itt, noha a megélhetés körülményei nem rosszabbak az otthon megszokottaknál, ugyancsak kirekesztettnek érzem magam, s ez nemcsak a nyelvismeret hiányából, hanem az ország, annak történelme, társadalma, emberi kapcsolatok, a megszokott környezet hiányából adódik.
Csak a család hiányzik
Ugyanakkor ez a társadalom sokkal toleránsabb, az emberek udvariasabbak, türelmesebbek, azaz könnyebb a mindennapokat megélni. Nincs szó napi szinten a politikáról, egymást a kollégák nem piszkálják, inkább segítenek.
Összefoglalva talán azt mondhatnám, hogy 35 éves házasság után, családos emberként, külföldön, ebben a korban a legrosszabb talán az egyedüllét.
Ha azt mérlegelem viszont, hogy nagy valószínűséggel odahaza munkanélküliként, vagy küszködve, kiszolgáltatva a munkaadók kénye-kedvére, vagy családom terheként élném le életem még hátralévő néhány évét, akkor inkább ezt a helyzetet választom, annak minden kihívásával, nehézségével együtt. Honvágyam nincs, a család hiányzik csupán. Hát ennyit magamról."
(Ha jól számoltam, ez a 400. poszt a Határátkelő valamivel több, mint egyéves történetében. Sajnos, még mindig szenvedek az előző otthonunkban született posztok itteni feltöltésével, de ígérem, belehúzok. Ne lepődjetek meg, ha esetleg mostantól napi több poszt is lesz, a reggeliek mindig újak lesznek, de napközben kikerülhet egy-egy archív írás. Talán azok sem lesznek minden tanulság nélkül...)
Az utolsó 100 komment: