„Történetem talán kissé rendhagyó a Határátkelő blogban eddig megjelentek többségéhez képest. Röviden magamról: 33 éves közgazdász végzettséggel rendelkező, multikörnyezetben edződött munkavállaló, cirka 7-8 éves munkatapasztalattal. Családos ember vagyok, feleségem hasonló végzettséggel és tapasztalattal bír, van egy lassan másfél éves gyermekünk is.

Jelenleg az ötödik komolyabb munkahelyemet fogyasztom, ebből 4 volt multicég, csak az első munkahelyem volt az állami szférában, ahonnan viszonylag gyorsan eljöttem szerencsére. Ezek alapján mondhatni elég nehezen ülök meg a hátsó felemen, ennek ellenére az egyik helyen több mint 5 évet töltöttem.

Egyre többre vágyunk

Mivel mindig jó nevű cégeknél dolgoztam és folyamatosan emelkedtem a ranglétrán, anyagi nehézségeink napi szinten sosem voltak, végzettségemnek megfelelő munkát végeztem, amit hol jobban, hol kevésbé jól, de mindig megfizettek, viszont keményen meg is dolgoztam érte.

Nem tudom, ki hogy van vele, de a többség talán egyetért azzal, hogy az emberi természetből adódóan mindig többre vágyunk, így ha elérünk egy bizonyos szintet, akkor keressük a következő magasabbat, azaz egyre többre vágyunk (nagyobb autó, nagyobb lakás, több/hosszabb nyaralás stb.), ami feszíti azt a bizonyos húrt.

Mi sem vagyunk mások, kis albérletből egy nagyot álmodtunk, építkeztünk, lakáshitelt vettünk fel, szép és drága helyekre utaztunk, próbáltunk félrerakni, de sokat költekeztünk, így azaz összeg, ami pár évvel ezelőtt még álomfizetésnek számított, szépen lassan kevesebb dologra lett elegendő, de még így is jól ment a szekér.

Sokáig minden rendben volt, mígnem a kedvenc cégemnél az 'up or out' elvet követve az out opciót kínálták fel, nem rúgtak ki, csak javasolták, hogy keressek valami más helyet sürgősen, amivel párhuzamosan elkezdték elvenni a munkáimat és átadták azt a kollégáimnak.

Így mondhatni kényszerből váltottam egy olyan helyre, ahol egy korábbi főnököm dolgozott már vezetőként és hívott, hogy menjek el tesztet írni hozzájuk, aztán attól függően vagy behív a főnöke interjúra vagy nem. A teszt jól sikerült, az interjú is jól ment, úgyhogy felvettek. Így kimaradtam a pályázgatási nehézségekből, aminek örülök, viszont már az első hetek is érdekesen teltek. 3-4 hétig konkrétan semmilyen munkát nem adtak, pedig ők preferálták, hogy minél előbb kezdjek, mert nagyon kell az ember...

Egyre rosszabbul éreztem magam

Ahogy teltek múltak a hónapok egyre inkább éreztem, hogy ez nem lesz az álmaim munkahelye, egyre rosszabbul éreztem magam. Röviden olyan környezetbe kerültem, ahol a belső ellenségeskedés, az egymás hátbatámadása, alapvetően negatív hozzáállás volt tapasztalható.

A vezetés részéről történő nulla megértéshez állandó lecseszés párosult és annak ellenére, hogy időben sokkal kevesebbet dolgoztam, mint korábban és a határidők is lazábbak voltak, a környezet fizikai tüneteket produkált nálam, refluxom lett. Hiába volt a munka aránylag rendben, a fizetés is korrekt, túlóra minimális, szinte minden reggel úgy érkeztem a munkába, hogy a parkolótól a cégig végig öklendeztem a 300 méteres utat, egyszerűen a tudattól, hogy be kell mennem.

Pár hónapnyi szenvedés után végül felmondtam, úgy, hogy nem volt másik munkahelyem. Megtehettem – a fene a jódolgomat, ugye - mivel időközben a feleségem visszament dolgozni, kerek 6 hónapot volt otthon a gyerekkel és a szülés előtti utolsó hónapot.

Mielőtt valaki ebben kifogásolnivalót találna, ő mindig is jó munkaerő volt, ráadásul jó beosztásban ezért visszavárták, nagyon szerette a munkahelyét, nem kényszer miatt ment vissza, hanem mert vissza akart menni. Nyilván nélküle nem mondhattam volna fel, de mindenben támogat, többek között ezért is nagyon tisztelem és becsülöm őt, igazi kincs a számomra.

Két hónap lazulás után munkakeresés

Az utolsó munkanapomat követően két hónapig nagyon élveztem a 'semmittevést', a gyönyörű őszi időt, az aránylag kötetlen életet, az időt, amit a fiammal tölthettem. Elkezdtem felfrissíteni a nyelvtudásomat, egy továbbképzésre is befizettem magam, sokat sportoltam. Majd a harmadik hónapban már kezdtük érezni a kiesett keresetet, a megtakarításaink szépen fogyatkoztak, beesett néhány nem várt extra kiadás is, úgyhogy elkezdtem nézelődni állások után a neten.

Mivel sosem éltem huzamosabb ideig külföldön és mindig is itthon dolgoztam, elkezdtem itthon nézelődni, de az itthoni állások közül a legtöbb nem motivált és úgy éreztem, nekem valami drasztikusabb változásra van szükségem. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy újra magamra találjak, valami olyan környezet kell, ahol nagyobb részben az elvégzett munka és az ember számít és nem az uram-bátyja kapcsolat, vagy, hogy kinek hosszabb a nyelve.

Ekkortájt már rendszeres olvasója voltam a Határátkelőnek, illetve a tágabb ismeretségi körben is voltak olyanok, akik már szerencsét próbáltak külföldön, úgyhogy elkezdtem pályázni külföldi állásokra. Szakmámból adódóan egy-két konkrét pozícióra való jelentkezés mellett leginkább felvettem nemzetközi fejvadász cégekkel a kapcsolatot. Mivel a CV-m elég jó cégeket és referenciákat tartalmaz, az angoltudásom is folyékony + közben elkezdtem felfrissíteni a némettudásomat, hamar eljutottam az első (általában kétnyelvű) telefonos interjúkig.

Akadt olyan, amit sikerrel vettem, akad, olyan, amit nem. Végül a kb. 8-10 pályázatból 3 helyre is eljutottam az utolsó körös személyes interjúra, két cég Münchenben volt, a harmadik Párizs mellett. Itt jegyezném meg, hogy mindegyik helyen fizették az egynapos repülőutat oda-vissza, volt ahol a reptéri transzfert is kifizették, és kivétel nélkül meghívtak ebédelni is az interjúk után.

Jó ajánlat, de jött a para

Az egyik münchenire nem vettek fel, mert az elvárásom (nem a pénzre, hanem a fejlődésre és perspektívára vonatkozó) nem illeszkedett a cég elképzelésébe, viszont a másik münchenit megkaptam január közepén. A cég és a főnök is szimpatikus volt, a kollégák is normálisnak tűntek (bemutattak nekik az interjúm után), a fizetés az kb. duplája volt a korábbi itthoni fizetésemnek, ráadásul még többet kínáltak, mint amit kértem, ez is hihetetlen volt a számomra.

Rögtön elfogadtam az ajánlatot, aztán a hétvégén elkezdtem/elkezdtük végiggondolni a dolgot a feleségemmel és kezdtek előjönni olyan kisebb-nagyobb problémák, hogy meghátráltam. Igen, beismerem, beparáztam a dologtól, attól, hogy először egyedül kimenni 6 hónapra (ennyi a próbaidő kint), mivel sok európai utazással járó munkáról volt szó, bizonytalan, hogy milyen gyakran tudtam volna hazajönni hétvégére, ez kisgyerek mellett még inkább nehéz döntés.

Elkezdtem körüljárni az adórendszert, lakásbérlést és a megélhetési költségeket (igen, ezt sokkal hamarabb meg kellett volna tenni, de úgy voltam vele, majd akkor foglalkozom a dologgal, ha bármilyen konkrét ajánlatot kapok), ha a párom feladja az itthoni munkáját és kijönnek a gyerekkel, akkor anyagilag máris sokkal rosszabb a dolog.

Sok minden egyebet is mérlegeltünk (nagyszülők közelségét stb.), végül pár nap huzavona után visszamondtam az állást. Ezt néha bánom, néha nem, de az biztos, hogy az ismerősi körben kb. ugyanannyian gondoltak tiszta idiótának, mint ahányan támogatták a maradást.

Sok utazás, de a hétvégék itthon

Ennek tudatában készültem az utolsó interjúmra (utolsó, mivel kifutottam a már beadott pályázatokból), amelyről azt tudtam, hogy hasonló munka, rengeteg külföldi utazással (idő kb. 60-70 százaléka), de magyarországi bázissal. Ez azt jelenti, hogy a hétvégékre mindig hazarepülök, a hétköznapokat meg éppen ott töltöm, ahova küldenek.

Az interjú jól sikerült, két héten belül megkaptam az ajánlatot, ami a magyar viszonyokat nézve kiváló, ha viszont azt nézem, hogy kb. ugyanezért a munkáért mit kaptam volna a másik helyen, akkor bizony édeskevés. Nem akarok panaszkodni, mert elfogadtam és ennek is megvan az előnye, sok helyen járok, lehetőségem van megismerni a munkakultúrát és az általános környezetet az egyes helyeken.

Kizárólag külföldi kollégáim vannak, a főnök is külföldi, úgyhogy magyarul nem sokat beszélek hétköznap, rengeteget fejlődött a hallás utáni szövegértésem és a szókincsem is egyaránt. A nagyobb reptereken lassan már csukott szemmel közlekedem.

Már 5. hónapja, hogy ezt csinálom, egyelőre élvezem. Hétköznap nem költök kb. semmit sem, mivel egyrészt nincs időm elcseszni a pénzt, másrészt az étkezéssel, szállással, utazással kapcsolatos tételeket fizetik.

Hétfőn általában hajnal 5-6 körül indulok a reptérre és péntek este 18-22 között érkezem haza. Az úticélok változatosak, leginkább Európa, de Észak-Afrika is a régióhoz tartozik. A hétvégét igyekszem maximálisan kihasználni és minél több mindent csinálni a családdal/barátokkal.

A családnak nem könnyű

Eddig kb. egy hónapot töltöttem Magyarországon, szóval százalékosan egyelőre több a külföldi út mint a beígért, de még menedzselhető. Ez mindenképpen szélesíti a látókörömet, sokkal toleránsabbá, nyitottabbá tett, ugyanakkor előkészít/felkészít egy esetleges fix külföldi állásra.

Túl sok tréningem nem volt, az első hétre kaptam egy rakás olvasnivalót, majd a második héten, már 'élesben' kellett dolgoznom, és a munkavégzés közben szedtem fel, amit tudni kell. Ha valamit nem tudtam kérdeztem, de a korábbi tapasztalataim sokat segítettek a sima beilleszkedésben. Nyilván család szempontjából ez nem egy könnyű időszak, a feleségem előtt le a kalappal, hogy bevállalta, hogy csak hétvégén vagyok otthon, ahogy már írtam, igazi kincs. :)

Zárásként még annyit tennék hozzá, hogy a feleségemmel mindketten úgy gondoljuk, hogy a leghasznosabb dolog, amit a gyereknek tudunk adni, hogy ha biztosítjuk a számára, hogy anyanyelvi szinten megtanuljon valami európai nyelvet kiskorában, mert azzal megy a legtöbbre az életben.

Szóval nem tettünk le arról, hogy kimenjünk valahova, ki tudja, hogy mi lesz egy-két év múlva, fél lábbal még itthon vagyunk mindenesetre. Sok mindent tudnék még írni, de már így is elég hosszú lett az írás, a kommentekre ígérem válaszolni fogok. Addig is jó nyarat!"