„Rátaláltam erre a blogra, hiszen én is külföldön élek, keresem az interneten a írásokat ilyen témában. Jó, hogy mások is leírják a tapasztalataikat, nemcsak azért, mert sokat lehet belőle tanulni, hasznos információkat ad az adott országgal kapcsolatban, hanem azért is, mert látom, mások is hasonlóan éreznek, gondolkodnak, próbálkoznak.

Ki így, ki úgy, mindenki más okból, de aki megy, elmegy nyilván mindezt azért teszi, hogy éljen, megéljen, másképp éljen, mint ahogy eddig tette. Leírom én is, miért vagyok itt, ahol most élek. Európában, de mégis kicsit Európán kívül. Egy sok mindenben hasonló, de mégis nagyon más, történelmében, gondolkodásmódjában egyedülálló kicsi országban: Albániában.

Magyarnak születtem, de a Föld a hazám

Ez a gondolat mindig is bennem volt. Nem szeretném a mostanában Magyarországot oly sokan szidalmazók, bírálók stb. táborát szaporítani, nem is fogok Magyarországra mondani, írni semmi személyes bírálatot, de néhány tényt azonban le kell írnom, ami hozzájárult ahhoz, hogy most itt ülök Tirana külvárosában, és itt írom ezt a bejegyzést.

Amióta itt élek (tavaly, azaz 2011 októbere óta), csak erősödik bennem az érzés, hogy jól tettem, hogy eljöttem, mert innen kívülről így látom a magyar valóságot: az a gazdasági kilátástalanság, ami ma Magyarországon van, párosul az amúgy is depresszióra hajlamos magyar nép fokozottan rossz hangulatával, panaszkodásával, siránkozásával, szinte elviselhetetlen volt számomra az utóbbi időben, és ezt csak erősíti a nap, mint nap olvasott hírek és az „otthon" maradt barátok, rokonok, üzleti partnerek beszámolója az ország jelenlegi és előrevetített helyzetéről.

A másik, hogy a középkorosztályt (a jó karban lévő nyugdíjasokat) valamint a fiatalabb generációt teljesen szembefordították egymással, tehát a nyugdíj mellett „elmaszekolgató" nyugdíjasok „élnek, mint Marci Hevesen", és nem értik, miért nem boldogul a gyerekük Magyarországon, és mikor nap, mint nap azt hallom tőlük, hogy: „Én nem lennék most fiatal." meg hogy, „Remélem, ez a kis nyugdíj az én életemben még kitart.", nos ezeket a gondolatokat nem tudom hova tenni.

Szóval, nehéz ezt így kimondani, de el kellett döntenem: a gyerekem jövője fontosabb vagy a szüleimé. Mellesleg, az egyik magában foglalja a másikat: mert hogyan gondoskodjak majd a szüleimről, ha nem lesz miből? Mert én majd szeretnék gondoskodni róluk, nem egy törvénynek engedelmeskedve, hanem szeretetből és erkölcsi kötelességből. Mint ahogyan ezt mindenki teszi ebben az országban, ahol most élek.

Mindegy, hogy magyarnak születtem, ott fogok élni, ahol hagynak élni, ahol még emberek az emberek, ahol nem kell félnem a hivataloktól, a rendőrtől a szomszédtól stb. Ahol szabadság van. Mert ez nekem fontos. És ez itt így van. Az ország régi neve is azt jelenti: Illíria (i lirë: szabad). Minden értelemben.

Miért éppen Albánia?

Most biztosan sokan felkapják a fejüket, és azt kérdezik: Albániába? Igen, sokan ezt tették akkor is, amikor 2005-ben először fordult meg a fejemben: elmegyek Albániába, és megnézem, mi van ott? Mikor mondtam a barátaimnak, hülyének néztek és ezt mondták: „Le fognak lőni!" Nem baj, gondoltam, én akkor is utánajárok ennek az országnak.

Egy barátommal éppen Csángóföldre készültem baráti látogatásra. Szívesen eljött velem, gyakorlatilag meghívtam, hogy ne menjek egyedül. Mikor Budapesten felvettem a kocsiba, és kiértünk az M3-as autópályára, akkor mondtam csak neki: „Te, mi lenne, ha Csángóföldről nem haza mennénk, hanem tennénk egy kis kerülőt, és úgy jönnénk haza? „Merre?" - kérdezte. „Bulgárián és Görögországon keresztül Albániába, majd onnan Montenegrón és Szerbián keresztül jönnénk haza" - válaszoltam. „Te egy állat vagy" - mondta. Majd pár másodperc csend után azt mondta: „Húha, felhívom a feleségemet." És felhívta. És miután 4 napot töltöttünk a csángóföldi barátainknál, továbbindultunk az ismeretlenbe.

Szörnyű utak, kedves emberek

Az akkori tapasztalataimat csak röviden írom le: sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Görögország felől jöttünk, és délről haladtunk északra. Amit láttam: az utak szörnyű állapotban voltak. Sok helyen, így végig a Riviérán egysávos, kátyús legelésző szamarakkal, tehenekkel, kecskenyájjal tarkítva, hatalmas infrastrukturális problémákkal, de gyönyörű, érintetlen tájjal, rendkívül és őszintén kedves emberekkel, mérhetetlen nyugalommal, segítőkészséggel, az idegenek iránti tisztelettel.

És még valami: rengeteg építkezés volt, FEJLŐDÉS. Ja, és 750.000 bunker és legalább ennyi Mercedes (bocsánat, Benz, ahogy ők hívják.) Színvonalas vendéglátás, olcsón. Az utcán szemét, a házakban tisztaság. Ezt akkor elraktároztam magamban. És utána nem hagyott nyugodni. Már csak azért sem, mert akkor már Magyarországon igencsak kezdtek lefelé menni a dolgok, főleg az építőiparban. Én ugyanis ott dolgoztam.

Egy kis építőipari vállalkozást vittem a Balaton-parton, nyaralók felújításával, karbantartásával stb. foglalkoztunk, és aggasztó jelek kezdtek mutatkozni. A megrendelések száma csökkent, egyre kevesebb pénzt lehetett kérni a munkákért, a kifizetések akadoztak jó magyar sajátosság szerint, láttam, ez így nem lesz jó, váltani kell. Akkor voltam először Albániában. Aztán 2006-ban nem jöttem. A kisfiam kicsi volt még, 2005-ben született, az első utamra azért nem a családommal mentem, hanem a barátommal. De onnantól kezdve, hogy nagyobb lett 2007-ben már családdal jöttem vissza nyaralni. Látnom kellett, mi történt két év alatt. És nagyon sok minden.

Kapcsolatok nélkül nem megy

Az utakat elkezdték építeni. Szállodák nőttek ki egymás után a földből. Szóval rengeteget fejlődött. Akkor még inkább tudatosult bennem, hogy itt lehet jövőm. Először az építőiparban gondolkodtam. Ha itt ennyi építkezés van, én is elférek még, hiszen otthon is ezt csinálom, miért ne csinálhatnám itt is?

Elkezdtem nézni a lehetőségeket. Beszéltem itthon építőiparos ismerőseimmel, akik elegendő tőkével rendelkeztek, hogy Albániában rengeteg lehetőség lenne, meg kéne próbálni. Csak egy baj volt. Nem volt kapcsolatom. És azt tudni kell, hogy itt másképp nem megy. Tudom, bárhol a világon fontos a kapcsolat, de itt különösen. Ez kicsi ország, nagyon család- és barátcentrikus. Itt minden ajánlásos alapon történik. És akkor rám még senki nem mondta azt, hogy: „Ez az ember a barátom." Csak turista voltam, illetve már visszajáró vendég.

Ezért hiába mentem a sarandai PM hivatalba, hogy tájékozódjak a fejlesztésekről, hátha sikerül „megcsípnem" valamit, készségesen tájékoztattak ugyan, elmondták, hogy tervezik kikötő építését, repülőteret, útépítéseket stb., de mivel csak egy kedves magyar vendég voltam, ennyiben maradt a dolog.

És aztán 2008-ban megint jöttem, és 2009-ben megint. És láttam, hogy újabb utak épültek, újabb szállodák, folyamatosan fejlesztik az infrastruktúrát. A szállodában, ahol laktunk minden évben történt valami változás, fejlődés. Láttam, hogy itt, aki akar dolgozni, egyről a kettőre tud jutni. Lassan, de biztosan. Minden évben feljebb. És akkor tovább kerestem a lehetőséget, hogyan tudnék én ide kijönni. Megélhetés céljából.

Az interneten rengeteget olvastam az országról. Mindenhonnan gyűjtöttem az információkat. És kerestem a kapcsolatot. Valakivel, aki tudna segíteni. Aki Albániában él és beszél magyarul. De nem találtam. És akkor egyszer az Index fórumon segítettem valakinek információval. És ő visszasegített. Csak egy nevet mondott. De ez a név jelentette a továbblépést.

Azért vagyok most itt, mert találtam valakit. Aki albán és beszél magyarul. És rengeteg kapcsolata van. Mondhatnám azt is, egész Albániát ismeri. És most már a barátom. Sokat tettem azért, hogy így legyen, és igyekszem is megtartani ezt a megtisztelő címet.

Kiköltözünk

Ezek után felgyorsultak az események. Most, hogy meglett a „kapcsolat", már komolyan elkezdtem szervezni, hogy ki is költözhessünk. Azt ugyanis meg kellett állapítanom, hogyha valamit csinálni akarok, az távirányítással nem megy. Az eredeti elképzelés, hogy az építőiparban kezdjek valamit, kezdett elhalványulni, ugyanis láttam, hogy itt csak olyan cégek tudnak érvényesülni, akik mentalitásban hasonlóak ehhez a néphez, és ismerik az albánokat. Ők az olaszok és görögök.

Az tudvalévő ugyanis, hogy rengeteg albán ment ki külföldre dolgozni, elsősorban Olaszországba és Görögországba (ma már fordítva van, ismervén a helyzetet, a görögök jönnek ide dolgozni). A nagy részük visszajött, és a kint megkeresett pénzéből „belevágott" valamibe. És hozta az olasz vagy görög céget is. Vagy egyedül. De visszajött. És akkor tovább gondolkoztam. Miért nincs itt egyetlen magyar cég sem? Pedig SZERETIK A MAGYAROKAT.

Ennek oka a közös történelmünkben keresendő. Ha ugyanis a mi Hunyadi Jánosunk nem segítette volna az ő államalapító Skender bégjüket, ma nem lenne ilyen ország, hogy Albánia. Tulajdonképpen hálásak nekünk. Ezt ki kellene használni. Nem visszaélni vele, a javunkra fordítani. De mivel Magyarországra egy albán sem ment dolgozni (ma már van néhány albán pékség, de azok szinte kivétel nélkül koszovói albánok), ezért nem is hozhatott onnan kapcsolatot.

Akkor eldöntöttem: csinálok egy céget, ami azzal foglalkozik, hogy magyar vállalkozásoknak segít Albániában. Képviseli őket, segít az ügyintézésben, piackutatást végez stb. Hogy azok a gazdasági kapcsolatok, amik erősítését annyira hangoztatják a politikusaink valóban tetten érthetők legyenek. És ezért kiköltözök ide, a feleségemmel és a 6 éves kisfiammal. Aki itt fog iskolába járni. Itt fogok élni azért, hogy valami olyat csináljak itt, amit még senki. Gyakorlatilag a „semmire" költöztem ide, de rengeteg lehetőség reményében.

Nagyon sok a kiaknázatlan lehetőség, rengeteg a fejlesztésre váró terület. Nagyon várják a befektetőket. Kedvező a gazdasági környezet. Rengeteg kiaknázatlan ásványkinccsel rendelkeznek. De: itt kell lenni, tartani a kapcsolatot személyesen. Odamenni, leülni a kávézóban (itt minden üzlet ott köttetik), beszélgetni, figyelni és tanulni. Nemcsak a nyelvet (ami mellesleg rendkívül nehéz), az embereket is. Hogy hogyan élnek, gondolkodnak. Mi a fontos nekik. Hogyan lehet itt üzletet kötni úgy, hogy mindkét fél jól járjon. Hiszen ez a lényeg.

A rejtőzködő társadalom

Most szeretnék néhány dolgot leírni az országról, és eloszlatni azokat a téveszméket, amik ezzel az országgal kapcsolatban a mai napig élnek a magyar emberekben. Albánia az ellentétek országa - „Itt minden van, és semmi sincs!" - mondta egy sok éve itt élő világpolgár barátunk. Vannak nagyon szegények, de rengeteg a nagyon gazdag ember is. Ha az utcán találkozol valakivel, soha nem tudod megmondani, az illető szegény vagy „tele van a szekrénye" pénzzel. Nem azt mutatják magukról kifelé, akik valójában és ezt nagyon élvezik.

Albánia már korántsem olyan elmaradott, mint sokan hiszik (első látásra talán). Az utóbbi években rengeteget fejlődött, minden tekintetben. Aki azt gondolja, hogy sajnálnia kell bennünket, hogy itt élünk, nagyon téved. A miniszterelnökük egyszer azt mondta: „Albánia Dél-Európa Svájca szeretne lenni." Minden esélyük megvan rá. Itt az emberek, annak ellenére, hogy statisztika szerint egyelőre alacsony fizetésekből élnek, életminőségben összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint pl. a magyarok.

Itt mindenki megengedheti magának, hogy beüljön a kávézóba beszélgetni, mert olcsó a kávé, a raki (köszönhető a kedvező adórendszernek), és itt nem „ciki" elüldögélni egy kávé mellett fél napokat, ahogyan a legtöbb nyugdíjas teszi, ezért itt a magányt nem ismerik, sakkoznak, dominóznak, társasági életet élnek.

Minőségi ételeket esznek, a kenyér lisztből van, a tejtermékek tejből, a tartósítást csak mértékkel alkalmazzák, ide még nem gyűrűzött be az európai silány kaja. És nagyon is fontos nekik, hogy jókat egyenek és jókat beszélgessenek.

Fontos a család, az idősek tisztelete

Itt a család is nagyon fontos. A régi értékrend, az idősek tisztelete a fiatalokban is megvan, itt még átadják a helyeket a buszokon, kiveszik a kezedből a nehéz csomagot, mert a családban ezt látják. És ha megkérdezik, „Si jeni?" (Hogy van?, ez az egyik alap köszönési formájuk), őszintén teszik, nem csak formaságból.

Itt nem „ciki" ilyenkor elmondani, hogyha éppen valami bajod van. Itt csakis családban gondolkodnak. Ezért fordulhatott elő, hogy a nyugdíjasok azért tüntettek, mert megemelték a nyugdíjukat. Kimentek az utcára és követelték, csökkentsék vissza a nyugdíjukat, mert átlátták, hogy ezzel akkora adóemelést kellett végrehajtania az államnak (azért még így is nagyon kicsik az adóterhek, de az itteni emberek szemében már nagyok), hogy ezáltal a gyerekeikre terhelték rá azt, hogy ők többet kaphassanak.

Azt meg minden albán nyugdíjas tudja, hogy a saját gyereke úgyis segít neki és támogatja mindenben, éppen ezért mi szükség van az állam gondoskodására? Miért kellene a gyereke nyugdíjjárulékából egy csomó feleslegesen dolgozó bürokratát eltartani, aki beszedik a nyugdíját majd szétosztják? Így ugyanis a nyugdíjemeléssel az átlag albán család rosszabbul járt, mert nem annyi emelést kapott a nyugdíjas, mint amennyivel többet elvontak a gyerekétől.

Az Írországról szóló írásokban meglepően sok hasonlóságot fedeztem fel a két nép mentalitásában, szokásaiban. Itt is mérhetetlen nyugalom van, nem aggódnak semmin, leggyakrabban használt szófordulataik a s'ka problem (nem baj, semmi probléma), illetve a nesër, pasnesër (holnap, holnapután).

DE: ennek ellenére minden működik, a déli népekkel ellentétben szorgalmasak, akarnak dolgozni és ez a gazdaság teljesítményén meg is látszik. Sok mindenben tanulhatnánk tőlük, összetartást, egymás segítését, és azt, hogy elégedettek azzal, amijük van. Nem akarnak többet. Ha kapnak, szívesen fogadják, ha nem úgy is jó.

Márpedig kapnak, mert okosabbak is, mint amilyennek látszanak. Az itteni politikusok nem „kokikat" és „tockosokat" osztogatnak az EU-nak és az USA-nak, hanem mindig tudják kinek mit kell mondani és ígérni, hogy a saját országuknak jó legyen, mindezt mosolyogva és alázattal.

A közbiztonság tekintetében is hasonlóak: itt még nyitva hagyhatod az autódat, a lakásodat nem fognak meglopni. Működik az egymásra odafigyelés, mint védelmi rendszer.

Csak magukra számíthatnak

Persze ők sem tökéletesek, megvannak a maguk hibái, de úgy gondolom, nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk, hiszen nem ők kérték, hogy jöjjünk ide, mi döntöttünk így, ezért a nyelvüket is meg kell tanulnunk, mert itt nem sokra megy az ember az angollal vagy a némettel.

Sajátos történelmükből kifolyólag - hiszen ez volt Európa legelzártabb országa - ők aztán igazán tudják, mit jelent, hogy csak magukra számíthatnak. Ez meg is látszik a gondolkodásmódjukon, teljesen természetes, hogy aki külföldön akar boldogulni, az elmegy, aki meg itt akar maradni, az marad. De mindenhogyan segítik egymást, akárhol vannak a világban.

Nagyon sok titkuk van, és ez csakis belülről látszik. Kifelé nem azt mutatják, amilyenek valójában, ezért van az a sok téveszme, előítélet stb. velük szemben. És ami még nagyon fontos: nem irigyek. Őszintén örülnek a másik sikerének, a gazdag embert tisztelik, hiszen tudják, hogy ő fog munkát adni a gyerekeiknek, unokáiknak, nem az államtól várják, hogy megoldja a problémáikat. Persze még rengeteg fejlődni valójuk van, tudják ők is, de hát messziről indultak, és idő kell hozzá.

Mindenesetre velünk nagyon kedvesek, segítőkészek, teljesen befogadtak (igaz, mi egy honfitársuk baráti ajánlásával vagyunk itt, a házat, ahol lakunk is a barátunk barátjától béreljük), de igyekszünk alkalmazkodni, beilleszkedni és nem visszaélni a vendégszeretetükkel. Ők látják, hogy mi itt akarunk dolgozni, az ő országukban adózunk, itt költjük a pénzünket, és ez nekik jó.

Tudják azt is, milyen nehéz elmenni valakinek a szülőföldjéről, és máshol élni, hiszen itt szinte minden családban van egy vagy több rokon, aki most is külföldön él. És ezért nem megvetés jár, hanem tisztelet.

A vallás szerepe

Toleranciájuk a vallásban is megmutatkozik, hiszen ne felejtsük, 70 százalékban muzulmán országról beszélünk. Csak mi ezt nem vesszük észre. Hiszen ez is olyan dolog náluk, mint bármi más, ami csak a papírokon van rögzítve. A valóságban nem így van. Nem járnak ők mecsetbe. Vagyis csak nagyon kevesen.

Nem viselik a muzulmán öltözéket sem. Csak néhány fejkendős asszonyt látni (azok is jórészt egyiptomi vagy török asszonyok). Isznak is alkoholt rendesen (mindenki, még a rendőr is néha szolgálatban – ja, ez egy szabad társadalom), mégsem részeg senki, balesetet sem okoznak ittas vezetésből kifolyólag, mert nagyon tudják a mértéket.

A Ramadán kezdetét és végét megtartják, mint ünnepet, de a közte lévő 40 nap böjtöt nem. És tiszteletben tartják az összes többi vallást, amit itt gyakorolnak, a görög keletit és a katolikust is. Megtartják az összes vallási ünnepet, együtt, mindenki a másikét is. Szépen megvannak egymás mellett. Azt mondják, mindegy milyen névvel illetjük azt, akiben hiszünk. A lényeg ugyanaz.

Az elején nehéz egy idegen országban

Ma, ha Magyarországról beszélünk, négyféle embercsoportot említhetünk: aki már elment, aki készül elmenni, és aki el fog menni, csak még nem tud róla és akik végképp maradnak, mert nem tudnak elmenni, vagy mert nem akarnak, vagy mert nincs bátorságuk hozzá, az azonban biztos, hogy senkinek nincs joga bírálni azokat, akik úgy döntöttek: elmennek.

Véleménye, álláspontja mindenkinek lehet, de olyan kijelentéseket tenni, hogy könnyű külföldről hazafelé „ugatni", nem kéne. Igenis nem könnyű, sőt az elején piszok nehéz idegen országban, idegen kultúrában, idegen nyelven, távol a családtól, a megszokott környezetedtől élni, nap, mint nap olyan problémákkal szembesülni, ami otthon nem probléma.

Hol tartana most a világ, ha mindenki otthon maradt volna a saját szülőföldjén? Sehol. Annak pedig, hogy most soha nem látott méreteket öltött a Magyarországról elvándorolni kívánók aránya oka van. És igenis mindenkinek joga van eldönteni, hol akar élni.

A gyerek is jól érzi magát

Még rengeteg mindent írhatnék erről az országról, az itt megélt tapasztalataimról, (vannak rendkívül jó sztorik, és meglepődnétek, ha tudnátok, mit adott - ad a világnak Albánia, amiről az átlagember nem is tud - lehet, hogy majd írok egy könyvet, vagy forgatok egy filmet az országról), a 6 év előkészületről, ami által ide kerültem, a szép és a nehéz dolgokról, arról, hogy itt gyakorlatilag mindent el lehet intézni, annyira nyitottak és észérvekkel meggyőzhetők a hivatalok is (itt a „begyöpösödött" bürokrata fogalmát nem ismerik), stb.

A színvonalas vendéglátásról, a sajátos közlekedésről, a nyelvi furcsaságokról, a logikus gondolkodásmódjukról, családszerkezetükről, szokásaikról, hogy imádják a gyerekeket és milyen természetesen élnek, hogy Puskást itt is mindenhol ismerik, hogy milyen egyszerű itt vállalkozást nyitni stb...

Egyet azért még leírok: féltünk tőle, hogy a kisfiunk hogy viseli majd ezt az egészet. Mikor már elérhető közelségbe került a kiköltözés, folyamatosan mondogattuk neki, készítettük az új helyzetre. Mit szólna, ha Albániában élnénk, ott járna majd iskolába stb. Az országot már ismerte, hiszen az utóbbi években mindig itt nyaraltunk, de hát az csak felszínes benyomás.

Mióta kiköltöztünk, folyamatosan kérdezzük, hogy érzi itt magát, és ő mindig azt mondja, nagyon jól. Egyébként látjuk is rajta, hiszen egy gyerek nem tud hazudni. Azt mondja, Magyarországról semmi nem hiányzik neki, csak a nagyszülei, az ott maradt néhány barátunk, és azok a játékai, amik még nem kerültek ide (mióta kijöttünk, nem voltunk Magyarországon.)

Házi tej és házi tojás

Ő egy nagyon sovány testalkatú kisfiú, Magyarországon úgy kellett „beleimádkozni" az ételt, itt azonban ösztönösen érzi, hogy az élelmiszerek jobb minőségűek, és nagy örömünkre sokkal többet eszik. Házi tejet, házi tojást veszünk, a húsok garantáltan frissek (ott áll a kisborjú a húsbolt előtt, naponta kétszer vágnak!) és fiatal állatból származnak (itt csak borjút, kecskegidát, malacot esznek, az öreg állatok húsát szaláminak dolgozzák fel).

Itt nem ciki a tehenet Tirana szélén az út mellett vezetgetni (megjegyzem tudok Zürichben is olyan belvároshoz közeli részt, ahol tehenek legelnek), minden kertes házban van szárnyas, a kert tele zöldségekkel. Az itteniek egészségesek, testileg és lelkileg is.

Igazi barátokat talált, a szomszédunkban két vele nagyjából egykorú kisfiú lakik (a New York-ban élő háztulajdonosunk testvérének unokái), velük jár iskolába, ugyanis itt egy szó nélkül megengedték nekünk, hogy a feleségem bejárjon vele minden nap 1-2 órára az iskolába, hogy szokja a környezetet meg tanulja a nyelvet. Semmilyen papírt nem kértek. A beiratkozáshoz is csak a Születési anyakönyvi kivonat kell, meg az oltási igazolás. Itt ilyen rugalmasan és egyszerűen intézik a dolgokat. Mindenben. Tehát ami miatt kijöttünk ide, hogy neki legyen jövője, úgy tűnik az ő szempontjából mindenképpen jó döntés volt.

Kitárul a világ

Befejezésül még egy utolsó gondolat: minden magyar, aki valaha is élt külföldön és nyitott szemléletű azt mondja: ha egyszer elköltözöl Magyarországról hosszabb vagy akár rövidebb időre kitágul a világ. Ezzel a véleménnyel teljes mértékben egyetértek.

Azt mondom, az, aki soha nem próbált meg külföldön élni, soha nem fogja megtudni, mit jelent külföldön élni. Olyan ez, mint akinek van gyereke, meg akinek nincs. Akinek nincs és nem is lesz, soha nem fogja átélni, mit jelent az, gyermeket vállalni és felnevelni. Lehet, hogy kicsit sántít a párhuzam, de egy biztos: mindkét dolog rengeteget ad az embernek, és rengeteget elvesz. A lényeg azonban a végeredmény: melyik van pluszban. Szerintem erre mindegyikünk tudja a választ."