Az újrakezdés minden határátkelő alapélménye (akár többször is), de mi van, ha az ember bemagyarázza magának, hogy lusta? Ezt a kérdés járja körül az egyik mai írás. A másikban megnézzük, mi a helyzet albérlet-fronton Londonban, végül tolunk egy jófajta sztyeppei szenvedéstörténetet (nyugi, érdekes és vicces lesz!).
Akik régóta követik a blogot, tudják, hogy nagyon kedvelem a Szerelem Salvadorban blogot egészen sajátos hangulata és persze a nagyszerű írások miatt. Szerzője most azt a kérdést tette fel, hogy hogyan illik újrakezdeni.
„Lusta vagyok. Legalább is azzal vádlom magam hosszú évek óta. Vagy inkább évtizedek óta. Mama mondta először, olyan lekezelően és igazi megvetéssel, hogy szinte beleszédültem szürke szeme villanásába. Egy mozdulat nélkül tette, mégis az egész lénye eggyé vált a meggyőződésével rólam. (...)
Lusta vagyok. Nem írok például. Pedig az írás, az aztán tényleg a mindenem, és sokan mondják, hogy jó olvasni egy-egy bejegyzésem. Mégis, meg-megállok. Mintha valami belső erő kényszerítene arra, hogy ne csináljam azt, amiben igazán örömöm lelem.
Szégyenlem magam. Amiért lusta vagyok, és azért is, amiről írok. Csupa szomorú történet. Talán ha vidám ügyekről szólna a blogom többen szeretnék. Talán. Ki tudja. (...)
Nincsen sok struktúra az életemben. Sosem ismertem a hagyomány követésének biztonságot adó örömét, vagy a szokásokat, amik különböző keretekbe foglalják az emberek életét.
Mindent máshogy és más időpontban, elfelejtve, kihagyva, elengedve végzek, és örömöm lelem ebben a szabadságban. De írni így nem lehet. Küzdeni sem. Márpedig küzdeni az megy, hiszen itt vagyok, hiszen élek és mennyi siker van mögöttem. Azon gondolkodom, milyen volt a harcom sturktúrája, hogyan tartottam ki, miért nem adtam fel. (...)
Nem voltam lusta, csak tehetetlen, koncepció nélkül hagyott nyersanyag. Most újra gyúrom magam. Lemosom magamról a rámköpködött mantrákat. Most. Kezdem.”
Én pedig sok sikert kívánok hozzá. A teljes posztot itt találjátok.
Szobakeresés Londonban - a siker receptje
A brit fővárosban albérletet találni nem egyszerű feladat, ezt az Életem morzsái blog szerzője saját bőrén tapasztalta. Az előzményeket itt olvashatod el mindenféle borzalmas tapasztalatokkal. A mélypont után viszont jött a happy end.
„Márc. 4-én este is két lakásban jártam. Az egyik inkább tűnt van hol aludnod helynek, mondjuk legalább tiszta volt, de nem otthonos. Annyira kihasználtak minden nm2-t a lakásban, hogy ott pl. egy mini étkezőasztal a lépcső alá volt berakva. Pont annyi hely, hogy gyorsan belapátolj valamit, funkcióját ellátta, de rendes étkezőnek nem tudnám nevezni.
Az meg alap, hogy nappali alig akad, mert átalakították dupla szobának és jó drágán kiadják inkább, s éljen 4-6 ember egy 3-4 embernek épült lakásban.
A lakbért készpénzben kérte volna a tulaj. Mondta, hogy ha kell a szoba, akkor másnap 1100 font kp-val leszek majd kedves visszafáradni hozzá. Annyira „alap” nem, csak úgy 1100 fonttal a pénztárcámban sétálgatni Londonban. (Max. 100 font körül szeretek magamnál tartani pénzt).
Meg eleve büdös nekem, hogy minden hónap első napján kp-val járjak haza, mert a tulaj jön albérletet szedni. Mennyi pénzt csinálhat az a tulaj zsebbe, feketén, mert nyilván oka van, amiért nem akarja az adott összeget a bankszámláján látni.
Belegondoltam, hogy 4 szobás kis panellakásában lazán beszedhet 2200 fontot hónap elején zsebbe. (Hogy nekem miért nincs ilyen örökölt lakásom Londonban – jól jönne nekem is a dugi pénz, zsebbe, tisztán.)
Kp-s lakás mellett volt egy toronyházban a következő szobanézésem. Meg is tetszett. A bökkenő annyi volt, hogy a tulaj és a főbérlő is külföldön tartózkodtak. A csaj, aki költözött ki, az mutatta meg a lakást. Okésnak találtam.
A csajnak utaltam a foglaló felét (ami tudom, hogy őrültség, sose tegyétek. Én nem jártam meg, a csaj átutalta később a tulajnak). Egy héttel később újra vissza kellett jönnöm, találkozni a többiekkel. Másnap írtak, hogy enyém a szoba. További 4 nap telt el, mire a szerződést megkaptam. (...)
Közben, csak azért, hogy biztosra menjek. Még egy helyet megnéztem. Ami jobban tetszett, mint a toronyházas szoba, de addigra a foglalóm már ott bent volt. Ahh, most ilyenkor teszem fel a kérdést. Érdemes várni, vagy nem.
Mert mi van, ha a toronyházas szobát bebuktam volna, mire a másik helyet néztem meg, ami meg lehet nem is tetszett volna. Jó, most jobban tetszett. De sok a mi lett volna, ha… kár, hogy nem vagyok jós, látni akarom a jövőt, mi a jobb x hónap távlatából visszanézve.
Nem akartam több száz fontot bukni, így maradt a toronyház. 13. emeleten lévő lakásban egy szoba. Ketten lakunk benne.
A régi hely és mostani hely 15 percre van egymástól gyalog. Annyi történt, hogy a Temze északi oldaláról visszaköltöztem a déli oldalra. (Továbbra is közel maradtam a folyóhoz.) (...)
Többen írtak kommentet, hogy a jó szobák Londonban 800 fonttól indulnak. Ezt én is vágom… tudom, hogy 800 felett kinyílik egy „másik” ajtó. De legyünk őszinték, ahhoz, hogy én gond nélkül kiadjak 800-1000 fontot lakhatásra, 2500 font nettót kéne keresnem (évi bruttó 40.000 font fizetés).
Illetve mondom, hogy az ingatlanpiac lassú. A szobakiadás is sokkal lassúbb, mint az elmúlt években volt. Egy – egy meghirdetett szobára, már nem jelentkezik 50+ fő, hanem jó, ha 10 ember, amiből 3-4 eleve meg sem jelenik a megbeszélt időpontban.
A végén ott lyukadtam ki, hogy én válogathattam. Utólag írtak rám a tulajok, hogy mit gondolok – mert baromira senki sem vette ki a szobájukat. Sőt, az egyik tulajdonos hölgy eleve azt írta, hogy szeretné, ha kivenném a szobáját. Soha korábban nem tapasztaltam ezt! Brexit előszele érezhető.”
A teljes posztot itt találjátok. Nektek mi a tapasztalatotok albérlet-keresés terén?
Szenvedéspornó a sztyeppén
A Mindjárt jövünk blog ezúttal a kazah sztyeppére visz minket, egy nem akármilyen utazásra. Az is kiderül, mi a legfőbb hiba, amit ember elkövethet arrafelé.
„Megérkeztünk a hajónkkal Kazahsztánba. Marha sokáig tartott a belépés az országba, mindenkinek átvizsgálták a táskáit a határőrök. Számunkra fura volt ez a fajta szigor, bár senkinél sem találtak semmi tiltott dolgot a kutyás őrök. Az is feltűnő volt, hogy szinte az összes határőrnek olyan babaarca volt, mintha most töltötték volna be a 18-at.
Holtfáradtan, éjszaka egy-két órakor semmi másra nem tudtunk gondolni, mint hogy bármennyibe is kerül, de tiszta ágyban akarunk aludni, miután zuhanyoztunk egy jót.
Ekkor már a hétfő első óráiban jártunk, mi meg csütörtök óta nem fürödtünk és aludtunk jól. Oké, a hajón volt zuhanyzó, de mivel a zuhanyrózsa hiányzott, így csak a csőből jött víz és egyébként is...
A kikötő pár kilométerre van a belvárostól, tehát stoppolnunk kell. Le is intünk az éjszaka közepén egy fekete X5-ös BMW-t, maffiózó-jellegű utasokkal. Ők mondták, hogy bevisznek a városba, de csak pénzért.... (itt mélyet lélegeztünk) ...az összeg is hamar jött: 500 forintért. Ú, hát az tök jó.
Táska bepakol, kocsiba beül, elindul. Elmondtuk, hogy mit is szeretnénk és tök segítőkészen elmondták, hol, milyen helyek lehetnek most nyitva, és ne aggódjunk, találunk valamit.
És valóban 15 perc múlva már egy 3 csillagos hotelben zuhanyoztam, aztán jéghideg sört ittunk és élveztük az élet apró, egyébként minden más esetben tökéletesen magától értetődő örömeit. Még azt is megígérték, hogy ha kell, holnap is elvisznek minket a vonatunkhoz, ha nem találnánk taxit. Tök rendesek voltak. (...)
Reggel felkeltünk és úgy éreztük, hogy életünk legkényelmesebb ágyában aludtuk életünk legpihentetőbb alvását. Mivel csak késő délután indult a vonatunk, egész napra annyi programunk volt, hogy megnézzük Aktau városát. Hát, álmodtunk már szebbet is, de volt pár ok arra, hogy a város emlékezetes legyen.
Egyrészt a Kaszpi-tenger partján fekszik, de teljesen sivatagos a környezet, ami számunkra elég új, ugyanakkor megterhelő is volt. Forróság, homok, brutálisan széles orosz-jellegű utak mindenütt. Nagyjából egyórás séta után rájöttünk, hogy nem nagyon van itt látnivaló és a szervezetünk sem bírja. (...)
Egyetlen említésre érdemes sztori maradt meg. Mászkálunk a városban, dumálgatunk magyarul és egyszer csak megállít egy öreg, mosolygós bácsi. Kedélyesen megkérdezi, hogy honnan érkeztünk.
Ez egyelőre még egy tök kedves kis beszélgetés kezdete lenne, de amikor mondtuk, hogy Magyarországról, egyből közli (felcsillanó, barátságos szemmel), hogy „Jaj, Magyarország?! Hát ott én is voltam! Még 1956-ban, rendet csinálni!” (...)
Kb. 2500 kilométeres vonatút állt előttünk Almatiig, ahova egy röpke, Turkesztánban eltöltött városnézés után érkeztünk el. A vonaton természetesen a térségben megszokott platzkartos helyen, azaz alvó helyen utaztunk, de nem kabinban, hanem egy közös nagy kocsiban. Itt kb. ötven ember utazott, aludt, evett, ivott, izzadt együtt napokon keresztül. A mi utunk nagyjából 60 órát tett ki. (...)
A mosdó nagyjából a MÁV gyorsvonatéhoz hasonlít, azzal a kivétellel, hogy a leülős toalett helyett „egy lyuk, két hely a talpaknak és két kapaszkodó a kezeknek a falon” található. Talán azt hívják a kultúrsokknak, amit akkor éreztünk amikor ezt megláttuk. Pedig mi másra számítottunk?
Egy viszont egyből biztossá vált: az a bizonyos, szilaj férfi-magányban eltöltött tízpercnyi felüdülés a fajanszon elhalasztódott (mint a kommunizmus eljövetelének ideje), egészen a beláthatatlan jövőbe. (...)
Szürke egyhangúságban penészledett az élet a vonaton, melyhez a mozdony gépies kattogása szolgáltatta a talpalávalót. Éjszaka utaztunk keresztül a kiszáradt Aral-tó maradványain, szintén még sötétben robogtunk el az űrrakétákról ismert Bajkonur mellett is. De azon kívül, hogy próbáltuk kibírni a levegőtlenséget nem nagyon történt semmi.
Volt némi infónk, hogy van büfékocsi, de úgy álltunk hozzá, hogy biztos drága és marha meleg van ott. Aztán végül mégis odaevett minket a fene, és akkor esett le, hogy azért valamennyire mégiscsak légkondicionált az a kocsi, a hideg sör 300 forint, egy spagetti kb. 800 és a nagyobb megállókban feltankolnak még jól hűtött görögdinnyékből is. Hááát amikor ezt megtudtuk, úgy örültünk neki, mint amikor az egyetemi vizsga előtti estén találtunk a neten vmi jó jegyzetet: hát megmenekültünk! (...)
Kazahsztán lakóinak többsége muszlim hitű, de korántsem az a konzervatív jellegű, amit elképzelünk. Simán isznak alhokolt, vannak sör reklámok az utcán, népszerű a nyugati zene, sőt, még az un. forrónadrág (aka. picsanadrág) sem ismeretlen a kazah fehérnép körében, de olyan pletykákat is hallottunk, hogy a nagyobb városokban a Tindert is használják.
No, de Turkisztán kivétel! A kazahok szerint Mekka és Medina után a harmadik legszentebb hely az iszlám világban, ha nem éppen a kelet Mekkájaként emlegetik, és erre büszkék is (jó, oké, majdnem a lakosok fele üzbég).
A muszlimok életükben egyszer el kell, hogy zarándokoljanak Mekkába, de elvileg, ha ezt nem tudja megengedni magának, akkor kiválthatja azzal, hogy háromszor elzarándokol Turkisztánba. (...)
És én mit csináltam? Na mit?! Az iszlám egyik legszentebb helyén? Úgy érkeztem meg, hogy már ki kellett sakkoznom, hogy legalább egy tiszta ruhám maradjon az utolsó vonatozós napra, így Turkisztánra is. És maradt is, persze: egy olyan póló, amin Homer Simpson önti magába a korsó sört. („Dó!”)
Mikor tűnt ez fel? Amikor kb. 100 méterre voltunk a mauzóleumtól. Ha nem vettem volna ezt észre, simán megértettem volna, ha a jóízlés határain belül meglincselnek engem. Semmi baj, majd elől lesz a táskám és nem a hátamon, így nem lehet majd látni.
Meg is állított minket egy kazah család és az angolul beszélő fiú csillogó szemekkel kérdezte, hogy „Lehet-e egy fotó csinálni?” Mondom persze, adják ide a gépet és álljanak össze. Mire a fiú: „Ja, nem úgy. Én Önökkel.” Ó, hogy mi itt ilyen VIP-k vagyunk, felőlem simán, csak Homer ne legyen rajta.”
A teljes, ennél jóval bővebb posztot rengeteg fotóval itt találjátok. Ne hagyjátok ki!
HÍRMONDÓ
Óra átállítva, jövő indul!
Magyarországon is megvolt az óraátállítás (bár állítgatni egyre kevesebb órát kell a digitális korszakban), szóval hivatalosan is itt a tavasz, ideje a jövővel foglalkozni.
Ausztria nem enged, sok magyart rosszul érinthet a döntés
Az osztrák kancellár közölte, bármi is legyen a következménye, kormánya ragaszkodik a nem Ausztriában élő gyerekek után fizetett családtámogatási járulékok csökkentéséhez.
Ezt várja Európa a britektől
Az Európai Uniós állam- és kormányfői brüsszeli csúcstalálkozójukon elfogadták, milyen irányelvek mentén tárgyaljanak a jövőben a brit kilépésről, illetve megfogalmazták az elvárásokat is.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek