Vajon milyennek látjuk Magyarországot és azon belül is Budapestet, és a szülővárosunkat több évnyi távollét után? Mennyit változott előnyére és hátrányára az ország? Ezeket a kérdéseket válaszolja meg a mai poszt, Susan írása, amihez képeket is küldött.
Te milyennek látod külföldről Magyarországot? Hogyan változott mindaz, amit az országról gondolsz? Írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!
„Nemrég Határátkelő az egyik poszt felvezetőjében fogalmazott így: Magyarként aligha tudjuk (még sok-sok külföldön töltött év után sem) külső szemlélőként nézni Magyarországot és/vagy Budapestet, hiszen valamilyen emlék mindenkit köt az országhoz.
Nagyon találó gondolat, és azt hiszem, hogy valahol ez is közrejátszott abban, miért vegyes érzelmek keveredtek bennem, amikor 3 év után először látogattunk haza Magyarországra.
Sokáig vívódtam, hogy megírjam-e az alábbi posztot, mert tudom, hogy az ilyen jellegű írások mindig egy kicsit a „darázsfészek” kategóriába esnek. Nem utolsósorban azért, mert személyes – és így nagyon szubjektív – voltuk miatt sosem festhetnek reális képet.
Igyekszem azért valamiféle egyensúlyt teremteni, mert az emberi természet már csak ilyen: szeretjük, ha a mérleg egyik oldala sem billen túl magasra vagy mélyre.
Eltérően a tőlem megszokott – bédekker stílusú – posztoktól – a következőben kicsit személyesebb élménybeszámoló következik arról, milyen pozitív (+) és negatív (-) élmények értek az alatt a 2 hét alatt, amit Magyarországon töltöttünk az ünnepek alatt.
Pozitívum: találkozás és újdonságok
Három éve voltunk utoljára látogatóban, így nagyon jó volt végre megölelni a szeretteinket, és élőben, nem csak a számítógép képernyőjén keresztül látni őket. Megállapítottuk, hogy a laptopjaink képfelbontása megfelelő, mert a valóságban sem fedeztünk fel több ráncot egymás arcán. :)
Mint minden alkalommal, első nap most is átestünk a „jaj-de-összement-a-lakás-és-minden-milyen-pici” szindrómán, ami természetes módon következik abból a tényből, hogy az óriás méretek országából (értsd: USA) mentünk haza látogatóba, és a szemünk már elszokott az európai (magyar) méretektől. :)
Sikeresen regenerálódva a 13 órás repülőút és +9 órás időeltolódás után, örömmel vetettük be magunkat „kies szülővárosom” (Budapest agglomerációjában levő kisváros) újra felfedezésébe.
A napi séták előkészületei kicsit hosszadalmasak voltak, révén két réteg pulóver, kabát, sapka, sál, kesztyű és csizma magunkra öltése több időt vett igénybe, mint felkapni egy könnyű dzsekit és sportcipőt (hja, nem kellett volna úgy elkényelmesedni Dél-Kalifornia 20 C fokos teleiben).
De a friss, csípős levegő – főleg a kisebbik lányomnak, aki ritkán jut ilyen téli élményekhez – csupa élvezet volt! :)
Örömmel fedeztünk fel újdonságokat, mint pl. a híres Kincsem ló emlékét őrző szobrot (a versenyló istállója a városunkban volt), de egy kis nosztalgiáért sem kellett messzire menni: az óvoda, az iskola, a Polgármesteri Hivatal (öregeknek Tanácsháza) vagy a gyógyszertár ismerősként köszönt vissza.
Ez utóbbi azért okozott egy kis fejtörést. Történt ugyanis, hogy felajánlottam anyukámnak, összekötjük a kellemeset a hasznossal, és elsétálunk a patikába kiváltani a gyógyszereit.
Ő: „Emlékszél még, merre kell menni?”
Én: „Hát persze! Csak nem gondolod, hogy 3 év alatt elfelejtettem, melyik irányban van a patika?”
Kb. 20 perc gyaloglás után enyhe gyanakvás kerített hatalmába… Mintha a gyógyszertár sokkal közelebb lenne a házunkhoz. Hmmm, lehet, hogy mégsem jó irányba indultam el?
A kezdődő demenciát mint okot kizárva arra a következtetésre jutottam, hogy – akár akarom, akár nem – ez a hely már nem a lakóhelyem. Nem visz a lábam automatikusan a megszokott helyekre, a szemem nem mindenhol találja az ismerős épületeket, üzleteket.
Negatívum: a szavak már mást jelentenek
(Talán nem is igazán negatív kategória, valahol kilóg a sorból, csak azért sorolom ide, mert a fentiekkel párhuzamba állítható.)
A „már-semmi-nem-olyan-mint-régen” keserédes érzése mindenkiben ott van és elkerülhetetlen, aki több év külföldi lét után látogat a szülőhazájába. Mégis kicsit szíven üt, amikor szembesül vele az ember.
Így voltam én is a fenti incidens után, ráeszmélve, hogy az addig magától értetődő és természetes dolgok már nem azok. Nemcsak a földrajzi környezet változik, hanem mi is.
Azon kaptam magam, hogy bár magyarul beszélek, a szavak mégsem azt jelentik nekem, mint amit a családomnak. Miért? Azért, mert a kommunikációnk – a mögöttes tartalom – már más nekem, és más nekik. Sokszor nevettünk, néha magyarázkodtunk, máskor kicsit tojáshéjon lépkedtünk, nehogy megbántsuk egymást.
Ismerős a következő szituáció?
Családi ebéd:
Otthoniak: „Egyetek még egy kicsit a…-ból!” (tetszőleges fogás behelyettesítendő)
Mi: „Köszönjük, nagyon finom volt, de már tele vagyunk!”
Otthoniak: „Oh, ugyan már. Mondd meg nyugodtan, ha nem ízlik!”
Mi: „Tényleg tele vagyunk, mert elszoktunk már az ekkora nagy ebédektől, tudjátok, nálunk este van a fő étkezés.”
Otthoniak: „Nem kell udvariaskodni, nyugodtan mondd meg, ha nem akarod megenni.”
Mi: „TÉNYLEG ízlett, de elég volt, köszönjük! :)”
Pozitívum: a karácsony
A gyerekkori karácsonyok mindenki életében maradandó élmények, így a mostani ünnep számunkra is különleges volt, hiszen az elmúlt 10 év amerikai karácsonyai után visszacsöppentünk egy másik – magyar – hagyományba. Érdekes volt látni, kiből milyen reakciót váltott ki.
Én: nosztalgia „at full capacity” :) = a karácsonyfa előtt állva, lelkesen éneklem a jól ismert karácsonyi dalokat – a néhol kissé megkopott szöveget la-lalala-la-la-val pótolva;
Nagylány (24): nosztalgia „half-loaded” :) = az agy rejtett zugaiból még előtörnek az emlékek óvodás és kisiskolás korból; a karácsonyi énekek dallama, és szövege ismerős, a „mindenki-mindenkinek keresztbe-kasul adogatja az ajándékokat” (a mi családunkban így zajlott a dolog) emléke nem halványult el teljesen;
Kisebbik lány (16): nosztalgia „at low capacity” :) = a kisgyerekkor emlékeit kezdik átfedni az amerikai szokások, és hiányzik a karácsony reggeli ajándékbontás, amikor is a család legfiatalabbja egyenként adja oda mindenkinek a fa alatt sokasodó ajándékokat (a mi családunkban ez a szokás legalábbis).
Na, a kissé filozófálgatós bevezető után nézzük, milyen egyéb élmények értek minket jártunkban-keltünkben.
Pozitívum: a fejlődés
Szuper látni a fejlődést. Budapesten a növekvő turizmus hatása érezhető. Gombamód szaporodnak az éttermek, üzletek, szolgáltatások (szinte otthon éreztük magunkat, látva az ismerős cégneveket, márkákat).
Három évvel ezelőtt még a kissé lepukkant, régi metrószerelvényeken utaztunk, most minőségi ugrás volt az új metrón vagy a felújított kocsikban ülni. A buszokon, villamosokon digitális kijelző a következő megálló nevével feltüntetve. Sok helyen a magyarul nem értő turistákra gondolva angolul is tájékoztatják az utasokat, átszállási lehetőséget is jelezve.
Ugyanezt mondhatom el az agglomerációs vonatközlekedésről. A Bp-Vác vonalon futó vonatok gyönyörű tiszták, kényelmesek, minden kocsiban több helyen konnektor a laptopoknak. A digitális kijelzőn nem csak a következő állomást, de még a vonat pillanatnyi sebességét is jelzik.
Negatívum: kisvárosi hanyatlás
A fejlődés – úgy tűnik – csak a fővárosra, és közvetlen környékére korlátozódik. A Budapesttől kb. 25 km-re levő kisvárosunkban – ott lakó családtagok szerint – hanyatlás figyelhető meg: élelmiszerüzletek zártak be, rossz az áruellátás, kevés a szolgáltatás.
Sejtem, hogy ennek több oka lehet: talán a város jellege (agglomeráció, így a lakók többsége a fővárosban intézi a vásárlást, oda jár szórakozni stb.) az egyik, a másik pedig a nem kompetens városvezetés.
Nemcsak a szülővárosomban, de Budapesten is megfigyeltem a következőket: nagyszerű technológiai fejlesztések lepusztult infrastruktúrában (pl. digitális kijelző a lepukkant vasútállomáson), vagy a kiváló elgondolás nem igazán úgy működik, ahogy kéne.
Ilyen például az érintőképernyős információs tábla a Westendben, ami túl lassú, nehézkes rajta megtalálni valamit, így előtte hosszú sor állt. Helyette megtette volna egy hagyományos tábla is, amit egyszerre több ember használhat. Sejtem, hogy az okok itt is összetettek, amibe most nem is akarok belemenni.
Pozítvum: turistaszemlélettel könnyebb
Időnként meglepődöm, hogy a huszonéves lányom milyen sokszor fején találja a szöget, és helyesen lát meg dolgokat. Így volt ez most is, amikor egy számomra bosszantó incidens (banki ügyintézés) után megjegyezte: „Mama, képzeld azt, hogy csak egy turista vagy, aki érti, mit beszélnek a helyiek.”
Milyen igaza volt! Amikor ezt a „turista-magatartást” felvettem, és egyszerűen elfogadtam, hogy a dolgok NEM az általam megszokott módon működnek, sokkal jobban éreztem magam!
Ezek után felszabadultan sétálgattam a lányaimmal a Belváros karácsonyi vásáraiban, és elvegyülve a külföldiek között, mi is ugyanúgy élveztük a Bazilikánál a látványos és szórakoztató fényfestést; kortyolgattuk a forralt bort, lelkesen fényképezkedtünk a Halászbástyánál, Mátyás-templomnál, vagy örökítettük meg az őrségváltást az Elnöki Palotánál.
A Nemzeti Galéria híres szobrai és festményei a kisebbik lányomat is „lázba hozták”, mert szereti a képzőművészetet.
A MÜPA karácsonyi koncertje is tartogatott kellemes meglepetést a számunkra. Ajándék jegyeket kaptunk egy családtagtól a Muzsikás együttes koncertjére, és nem igazán hardcore népzene rajongókként úgy voltunk vele, hogy majd csak „túléljük”, és különben is a családdal eltöltött minőségi idő a fontos.
Kellemes meglepetésként ért az Amadinda ütősegyüttes részvétele (mindig kedveltem őket). Amikor pedig polinéz ritmusokat kezdtek el játszani, mindhármunk lába egyszerre kezdte el ütni a ritmust, hiszen egy pár évvel ezelőtti Hawaii utunkat juttatta eszünkbe!
Nem meglepő módon a „tapserősség-mérő” azt jelezte, hogy a hazai közönség nagyobb részének tetszését inkább az erdélyi néptáncok és ritmusok, mint a polinéz hangvilág nyerte el.
Hozzá kell tennem, hogy a moldovai/bukovinai – a magyar fülnek kicsit talán „egzotikusabb”, számomra a balkáni népzenét (ah, fiatalságom Balkán táncházai!) idéző ritmusok nekünk nagyon tetszettek!
Természetesen a kulináris élvezetek sem maradhatnak le a listáról. A New York Kávéház nem csak a miliőjével, hanem a finom desszertjeivel is lenyűgözött! A lányaim egyöntetűen kijelentették, hogy a forró csoki még a San Francisco-i Ghirardelli csokigyár cukrászdájában kapható forró csokit is kenterben veri! Az pedig nagy szó…
A somlói galuska és a Sacher torta szintén díjnyertes volt nálunk. A kávéház a lányaim Instagram oldalára is felkerült, mint a „világ legszebb kávéháza”. :)
Negatívum: az árak
Nem szabadna, de az ember óhatatlanul beleesik az ár-összehasonlítások csapdájába, én sem vagyok alóla kivétel. Nem csak a számomra már szokatlan nagy számok, hanem a Ft-ról USD-re való átváltás utáni árak voltak húsba, jobban mondva pénztárcába vágóak.
A turistáktól hemzsegő belvárosban természetesnek vettem, hogy – mint mindenhol – a szuvenírárusok nem csinálnak túl nagy etikai kérdést abból, mekkora árat szabjanak a portékájuknak. Ha a turista hajlandó fizetni, miért ne?
De amikor a drogériákban, szupermarketekben láttam az árakat, azért felmerült bennem a kérdés, vajon az átlagfizetésű átlagember mennyit és hol vásárol?
Pozitívum: hatalmas a kínálat
El kell mondjam viszont, hogy csak a pénztárca vastagsága szab határt a vásárlásnak, mert még az elmúlt 3 évhez viszonyítva is nagyot nőtt az áruválaszték, és kínálat – legalábbis ez volt a benyomásom.
Az élelmiszerek piaca – köszönhetően az egyre népszerűbb „multikulti” étkezésnek és a terjedő „alternatív” táplálkozási szokásoknak (vegetáriánus, vega, ilyen-olyan mentes stb.) – bővült.
Az élelmiszeripar gyorsan felismerte az üzleti lehetőségeket, és lecsapott a változó-megújuló étkezési trendekre: a laktózmentes tejtermék választéka hatalmas!
Családtagok csodálkozva néztek rám, mikor említettem, hogy nálunk az USA-ban (Kaliforniában) én eddig nem fedeztem fel laktózmentes tejfölt sehol! (Javítson ki valaki, ha van.)
Ez mondjuk teljesen érthető: Magyarországon, ahol a tejföl alapélelmiszernek számít, erre az alternatívára is van igény. Az USA-ban, ahol viszont korántsem használnak ilyen sok tejfölt, nincs igazán rá kereslet.
A plázákban vagy a Belvárosban egymást érik a designer butikok és világmárkák. A lányaimnak felcsillant a szeme, amikor a Westendben felfedeztek egy Zara üzletet.
Persze egy ici-picit csalódtunk, mert az áruválaszték azért még nem ugyanaz, mint nálunk, de az enyhe csalódást egy Bershkában vásárolt farmerdzseki (kisebb lányom legnagyobb örömére) enyhítette. :)
Negatívum: a közrend őre
Hazautazásunk reggelén búcsúzóul még tapasztalatot szerezhettünk közrendészetünk kedvességéből. Ferihegyen (bocsánat, Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren) beszállás előtt akartunk valami reggelifélét enni. Kora reggel lévén (kb. 6.30 lehetett) nem túl sokan voltak az induló terminálon.
Elindultunk a mozgólépcsőkhöz, hogy az emeleten vegyünk valamit, amikor is egy szigorú tekintetű, egyenruhás hölgy angolul (gondolta, azzal nagyot nem tévedhet) közölte: CAN’T GO UP!
Akciófilmekhez, és az utóbbi idők sajnálatos terrortámadásaihoz edződött agyamban rögtön átsuhant a baljós gondolat és már a „crime scene” sárga-fekete csíkos szalagját fürkésztem, de sehol semmi! Szinte ösztönösen reagáltam (talán ezért is csúszott ki a számon angolul), és visszakérdeztem: WHY? Erre a sztoikus válasz ez volt: CSAK!
Túl korán volt egy frappáns (és valószínűleg a hölgyet meglepő) „köszönjük a kimerítő választ” reakcióra, így a rend őrét meghagytuk abban a hitben, hogy külföldi turisták vagyunk, akik úgysem értenek magyarul.
Elindultunk a terminál másik oldalán levő lépcsőhöz, hogy alternatív megoldásként ott menjünk fel az emeletre. Kb. 20 perc múlva, mintha semmi sem történt volna, a mozgólépcső elindult. A mai napig rejtély számomra, mi történt.
Minden jó, ha a vége jó!
A hazautunk eseménymentes volt, a londoni átszállás után az Air New Zealand Los Angelesbe tartó gépén nagyszerű kiszolgálásban volt részünk (itt a reklám helye: mindenkinek melegen tudom ajánlani őket, nemhiába kapták meg az Év Légitársasága címet).
A jó 10 órás út alatt egyfajta számvetést készítettem az otthoni látogatásunkról, és a következő konklúzióra jutottam: 10 év, és az idei látogatásunk kellett hozzá, hogy azt az érzelmi köldökzsinórt, ami még Magyarországhoz kötött, el tudjam vágni.
Ma már képes vagyok úgy tekinteni rá, mint a felnőtt gyerek a szülőjére: az időnkénti büntetések okozta frusztráció és harag már régen elszállt, a csalódások és kritika helyét a megértés, és egyfajta nosztalgiával behintett szeretet vette át.
Már meg tudom látni, hol és miben hibáztak a szüleim, mert időnként én is ugyanazokat a hibákat követem el. Meg tudok nekik bocsátani, pusztán abból a tényből fakadóan, mert a szüleim. Magyarország mindig ezt a szülői helyet fogja elfoglalni a szívemben.”
HÍRMONDÓ
„Nincs olyan dolog, amiért hazaköltöznénk”
„A kiszámíthatatlan jövő elől jöttünk el. Miért mennénk haza? Sajnálom, de ilyen indok nincs.”
Minden harmadik magyar nyomorban él
Az Oxfordi Egyetem magyar tanára szerint a magyar gazdaság számos problémával küzd, és az uniós támogatások, a határátkelők hazautalt pénze és a multik nélkül nem nagyon tudna működni.
Mi lesz a külföldi kiküldetésben lévő magyarokkal?
Immár hosszú évek óta zajlik a vita a külföldi kiküldetésben lévők bérezéséről, ami több tízezer magyart is érint. Az Európai Bizottság szociális és munkaügyért felelős tagja azt mondta, a testület tisztázná ezeket a szabályokat.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek