Ha azt mondom nektek, Tadzsikisztán, mi jut az eszetekbe róla? Mert őszintén szólva nekem nem sok, aminek volt földrajztanárom most nem örül, de ez van. TeePolgar múlt héten megkezdett kalandjai (akkor a vízumszerzés gyötrelmeibe nyerhettünk betekintést, aki elmulasztotta, itt pótolhatja) ma folytatódnak, méghozzá éppen Tadzsikisztánban. (A képeket természetesen köszönöm!)

„Mikor megérkeztem Dushanbe városába, akkor első pillantásra nem úgy tűnt, hogy minden zökkenőmentesen megy. Megbeszéltem a kanapészörfös szállásadómmal, hogy majd a reptérről fogok vele beszélni, és akkor megmondja, hogy mikor és hol találkozzunk. 

Nem vagyok ennek a megoldásnak nagy kedvelője, mert ez egyfajta bizonytalansággal fűszerezi meg az első napot, de Ázsiában nem szeretik megadni a címüket előre biztonsági okokból, amit meg is értek. 

A tortúra kezdete 

A hátizsákos átmeneti tortúra kezdődött azzal, hogy nem volt internet a reptéren, amire nekem eddig csak kétszer volt tapasztalatom eddig. Elhagyva a repteret kellett tapasztalnom, hogy nincsen busz a reptérről a városközpontba, s ennek alternatívájáról sem lehetett angolul, de még oroszul sem találni információt. 

Ezt ellensúlyozandó a tény, hogy a belváros „csak” négy kilométerre van, de olyan meleg volt, amiben már két hónapja nem volt részem, mióta Sanghajt elhagytam. Így nagyon leszívta az energiámat és a motivációmat. 

Egy helyit random megkértem, hogy hívja fel a szállásadómat, aki segítőkész volt, és megtette. Viszont Ani (szállásadóm) nem vette fel. Ekkor kezdtem el gyanút fogni, hogy nincs idő vakarózásra. 

A jó hír, ami először ért az az, hogy mindenki beszél (legalábbis akikkel kapcsolatba kerültem) oroszul. Ez az első bizonyíték a tadzsikisztáni tartózkodásom alatt, hogy a médiára nem hagyatkozunk. 

A TV, és a környékbeli népek azt hangoztatják, hogy itt mindenki fárszit beszél, és annak is egy tadzsik változatát. Ez lehet, hogy a hegyekben igaz, de Dushanbében van, aki három környékbeli ország nyelvét beszéli, és még az oroszt is. 

Mi több, az oroszt itt anyanyelvként tartják számon, bár ellentétben észak-keleti szomszédukkal (a reklámok, a média, az adminisztrációs tevékenységek) minden tadzsikisztáni dialektussal történik, kizárólag a fárszi hangzású szótagok cirilles hasonlóságú írásmóddal vegyítve. 

Lényeg a lényeg, hogy bár mindenki tadzsik anyanyelvű, az oroszt mégis vele egy szinten, vagy csak egy kicsivel alacsonyabb szinten művelik a helyiek. 

Így lett szállásom 

Megtalálván egy internet kávézót pár minibusz (marsrutka) segítségével, elküldtem pár „copy-paste” kanapés kérvényt, hogy SOS-szituáció van, mert szállásadóm nem veszi fel a telefont, (próbálkoztam még másik kettő idegennel is, hogy elérjék, de sikertelenül), és hogy egy éjszakára (már akkor gondoltam, hogy kettő lesz belőle, de nem akartam elárulni a meglepetést előre) el tudna-e szállásolni a késői kérés ellenére. 

Elmentem a nemzeti könyvtárba, és bent sétálva arra fókuszáltam, hogy ki az, aki érdeklődve mér végig a külföldi öltözködésem s ismertetőjegyeim láttán. A harmadik személyhez le is ültem, és kis beszélgetés után rá is tereltem a témát arra, hogy mi lenne, ha szállást adna éjszakára, mert jelenleg nincs hol aludnom, és elveimnek köszönhetően „nem mehetek” hostelbe. 

Így történt, hogy lett szállásom, viszont kiderült, hogy a városon túl lakik 10 kilométerre. El is fogadtam volna, ha nincs útközben a másik internet-forrás, ahol frissítve CS profilomat láttam, hogy 5 emberből 4 elfogadta kérésemet. 

A legígéretesebb profilt kiválasztva elmentem végül a lakótelepen élő 24 éves, 5 éve házas és 2 éves gyermek anyjához. Amikor ezt megtudtam, akkor egy kicsit meglepődtem, mert bár Ázsiának ezen részén eléggé gyakori a korai házasság, de ez még az átlagosnál is koraibb volt. Azért megnyugtatott, hogy ez normális itt, Tadzsikisztánban.

A szállásadóim Tádzsikisztánban. Három generáció együtt

Egy utazó számára a „külvilággal” időről-időre történő kapcsolattartás eléggé fontos, így számomra egy ország fejlettségét nem a BigMac index, hanem az internet elérhetősége mutatja meg. 

A rendkívül újszerű buszok és trolik Törökországból történő beszerzése, és a szökőkutak gyakorisága ellenére nem voltam elájulva a nyugatias illúziótól, mivel az ötödik kávézóban volt wi-fi kapcsolat, és ott is a gyengébbik féle. 

Az elmaradt lakodalom 

Megnézve e-mailjeimet láttam, hogy azok közül, akik elfogadták a kérvényemet a kanapészörfre, azok közül ketten is lakodalomba hívtak. Ez azért érdekes, mert valamilyen oknál fogva a helyi esküvő és temetés (sokaknak ez egy és ugyanaz :)) amiket igazán szeretnek megtapasztalni. 

Ez is csak a telhetetlenség jele, mert az már, hogy helyiekkel lakok, és az ő szemeiken keresztül tapasztalhatom meg a helyi életet, az már nem elég. Így vadidegenek házassági ceremóniája, illetve elhalálozása elégíti a helyi autentikusság iránti éhségemet. 

Egy perc erejéig szívtam a fogamat, hogy volt lehetőség, és a már jól ismert türelmetlenségemnek köszönhetően nem használtam ki. Úgy vontam le a tanulságot, hogy nem ezeket az esküvőket kellett megélnem, s majd lesz másik, ha arra van szükségem tadzsik utazásom alatt. 

Korrumpálhatóság a köbön 

Másnap elmentem a minibusz állomásra, készen a hegyvidék megtapasztalására. Mivel szállásadóm édesanyja is jött velem, így nem sarcoltak meg a „fehér adóval”. 

Sofőrünk jogosítvány nélkül vezetett, de fizetett a hivatalban egy embernek, s így kapott valamiféle igazolást, hogy van jogosítványa, de „elvesztette”. Később kiderült, hogy ezt az igazolást azok kapják, akiknek elvették a jogosítványát ittas vezetés, vagy gyorshajtás miatt. 

A bürokrácia és korrumpálhatóság viszont nem áll meg itt, mert a kocsiban az egyik utassal, aki a bíróságon dolgozott, helyet kellett cserélnem, feladva az „anyósülési” privilégiumomat, ezzel megmentve a út megvalósulását. 

Körülbelül 5 helyen állították meg, abból négyszer véletlenszerű ellenőrzés címszóval, ahol kidumálta magát úgy, hogy az utas megvillantotta igazolványát és ez elégnek is bizonyult. 

Volt egy eset, amikor gyorshajtásért állítottak meg minket. Ott már nem volt elég a pozíció, viszont 5 dolláros megvesztegetéssel el lett intézve a kihágás, és már hajtottunk is tovább.

Tádzsikisztánban tényleg nincsen üresjárat; se az üléstérben, se a csomagtartón

A Pamir-highway 

Utunk a „Pamir-highway”-en keresztül vezetett. Nem véletlenül mondják életre szóló élménynek ezt a völgyet, mert csodálatos 3-4000 méteres hegyek között kanyarog utunk a folyó mellett, melynek egyik partja Afganisztán, a másik Tadzsikisztán. 

A teljes távot, ami 450 kilométer Dushanbe és Khorog között, 15 óra alatt tettük meg. Ugyanezt az útvonalat repülővel 45 perc alatt lehet megtenni. A gond nem az ár, mert 20-30 $ különbség van csak, hanem hogy 10 nappal előre kell foglalni jegyet, s ha nincsen elég utas, akkor nem száll fel. 

Ugyanez áll fenn a rossz időre, és technikai problémákra vonatkozóan. Mivel mikor utazom, nem tudom megmondani, hogy holnapután az ország melyik részén kelek fel, így ez a lehetőség nem járható számomra. 

Az úton egy utas volt csak a beszélgetőpartnerem, mivel ennyien voltak, akik angolul többet mondtak annál, hogy „let’s go”. Az orosz addig volt jó, amíg elküldtem a náthásba az egyik utast (bíróságon dolgozó messiásunkat), hogy azonnal nyomja el a cigit a kocsiban, mert gyerekek is vannak (meg én is). 

A nő sajátos szerepe 

Itt jegyezném meg, hogy elszomorító az a része az itteni kultúrának, hogy nő még az idegen férfinak sem szól semmiért. Nem verik a nőket, láncra verve sincsenek, de a szállásadóimnál Khorogban a családfővel ültem egy asztalnál, és a család női tagjai mind a másik helyiségben ettek, szigorúan miután mi már jóllaktunk, s a feleség leszedte az asztalt. 

Ezzel a felosztással akkor értek egyet, ha a nő háziasszony, és annyi a dolga, hogy a ház „működjön”, s a gyerekek jó úton legyenek. Nem ez a helyzet nagyon sok családban, mert kettő kereset kell, hogy a család materialista törekvéseit kielégítsék. 

Nyugati társadalmunkban (ott sem mindenhol) nagyon szépen fel lett osztva, hogy ki mit csinál, és nagyon jó átfedés van a tradicionális nemi szerepek között, a lehető legegyenlőbb felosztást biztosítva a család tagjainak. 

Itt, Ázsiában ez nem történt meg, s amellett, hogy a nő beállt dolgozni akár fonodába, akár irodába, megtartotta régi szerepeit. Nos, ennyi személyiségformálást sikerült elérnie feminista orientáltságú volt barátnőimnek az évek során. 

Beszélgetésbe elegyedtem a nőnemű utassal, és kiderült, hogy 28 éves kora ellenére még nem házas. Ez nagyon meglepett, mert egyáltalán nem volt az a fajta nő, akit a pincébe zárva kellene tartani, nehogy a napfény érje, s ezáltal az ország reputációja mélyrepülésbe kezdene, mert annyira „nem szép”. 

Elmesélte, hogy a szülővárosának elszigeteltsége megváltoztatta a tradíciót, és ezen a vidéken a karrier kerül előtérbe, s majd amikor az megvan, akkor utána jöhet a családalapítás. 

Nagyon meglepődtem ezen, annál is inkább, mert ez nem az első régi selyemút jelentős városa, amit meglátogatok, de egész Közép-Kelet Ázsiában ez az első, hogy erről hallottam. 

Egész jól elbeszélgettünk, így már éreztem, hogy a tény, hogy nem korán érkezünk meg, s hogy nincsen internet kapcsolatom, hogy a válaszokat a kanapészörfösöktől megnézzem, nem jelent majd gondot.

A világ második legmagasabban fekvő autópálya minősítésű útja- `The Pamir Highway"

Az úton eltöltött évek megtanítottak arra, hogy egy beszélgetésből elég hamar le tudjam szűrni, hogy ezt a beszélgetést lehet-e úgy irányítani, hogy ők hívjanak meg a házukba enni, aludni, tusolni. Hogy mik az ismertetőjegyek, azt itt nem árulom el: a varázsló sem mondja el a trükköt. 

El is intézte nekem, hogy aznap éjszakára nem kellett gondolnom a szállásra, s ő még nem tudta, de úgy döntöttem, hogy a második éjszaka is megengedem neki, és rokonainak, hogy vendégül lássanak. Sorstársam definiálta jól ezt a szituációt: „Ők még nem tudták, hogy megengedik, hogy ott aludjak náluk”. 

Új határ a gasztronómiai térképemen 

A második este valami lehetett az ételben, ami új határvonalat húzott a kulináris világtérképemen, ahol előttem egy határ van, ami elválasztja azokat a térségeket, amikben nem szabad elfogadnom ételt, amit nem előttem csináltak azoktól, ahol vakon megbízhatok. Most már nem úsztam meg egy hasmenéssel, ellentétben a vízivásos kalandommal a fővárosban. 

Most egész éjszaka hánytam, és mivel pottyantós megoldás volt, ami nem a szobámból nyílt, így amikor felébredtem a harmadik körre, akkor már tudtam, hogy nem a nyújtózkodás pillanatai vannak, hanem a testem jelzi, hogy takarodjak azonnal, mert vagy valamelyik testnyílásomból sugárban fog megnyilvánulni valami fél percen belül... 

Nem mondom, hogy nem hánytam le a ház urának a szandálját, és próbáltam úgy igazítani, mintha nem történt volna semmi, ami nem hiszem, hogy működött, mert reggel sem köszönés nem volt tőle, s a szandált sem láttam már. 

Próbálkoztam gyomorfogóval, amit még az előző szállásadóm adott, de a vizet is kihánytam, s mivel fenntartással kezelem az antibiotikumok szedését, amikor utazom, így inkább szép lassan ittam Sprite-ot minden étel nélkül a következő pár napban, amit próbálok úgy felfogni, hogy az elmeerősítés és minden féle szálkásító programok királya. 

Egy helyi esküvő 

Amíg Khorogban voltam, az egyik nap egy túrából hazafelé menet megálltam egy boltban, hogy szomjúságomat oltsam. A második emeletről mikrofonba beszélést hallottam helyi nyelven. 

Kíváncsiságtól hajtva felmentem izzadtan, kimerültem, és a naptól szénné égve, kólát szopogatva, hogy megnézzem: milyen esemény történik. Remélem emlékeztek arra a részre, amikor az esküvő megtapasztalását ecseteltem, s hogy elengedtem az igényt. Nos: egy helyi esküvőbe csöppentem. 

Mint már írtam, ők még nem tudták, hogy meghívnak hozzájuk, amikor én már igen. Felvettem a szerény pozíciót, de úgy, hogy kíváncsi tekintetem mindenki láthassa. 

Sokat segít, hogy a helyiek közé nem illik bele sem a kiállásom, sem öltözetem – valószínűleg Európában csak csövesnek néznének, és kidobnának még az épületből is. Itt viszont kb. kettő perc után integettek, hogy csatlakozzam. 

Gyorsan lefutottuk a társadalom által diktált köröket, hogy megadjam nekik az illúziót, hogy nem akarok illetlenkedni (jelzik, hogy jöjjek, én meg hogy nem akarok: ezt kétszer eljátsszuk, majd a harmadikra én teszek szívességet, hogy csatlakozom). Gyorsan hoztak egy tál ételt, egy kávéspohárnyi vodkát, és neki is állhattunk beszélgetni.

Végül a hagyományos tádzsik esküvőt is megtapasztalhattam

Amit furcsálltam, az az, hogy nem láttam se menyasszonyt, se vőlegényt. Kérdeztem is minden testbeszédemet bevetve oroszul, hogy hol van az ifjú pár? Mondja, aki beinvitált, hogy ez tadzsik tradíció: az esküvő 4 nap múlva lesz. 

A pár most a fővárosban van, és ez négy napig tartó ceremónia (csakúgy, mint nálunk helyi ételek, részeg nagybácsik, gyümölcslé, 5 percnél tovább nem hallgatható mulatós zene). Szóval a pár családja és barátai 4 napig mulatnak az esküvő nélkül, a pár jelenléte nélkül. 

Miután jóllaktam, megkértek, hogy táncoljak velük, ami szintén egyedülálló volt számomra, mert inkább körben állnak az emberek, s akik párban ropják, azok sem fogják meg egymás kezét, és torreádor kézmozdulatokkal vegyítve a Kancsatánc és a Megy a gőzős divattáncainkkal ötvözve mozgáskombináció, amit meg kell villantani, hogy tadzsik táncot kapjunk eredményül. 

Miután roptam kettő számot, felkértek, hogy mondjak beszédet az ifjú pár egészségére. Nos, szerencsére ez a társaság is a médiával ellentétes bizonyítékkal szolgálta, mivel majdnem mindenki beszélt oroszul. Legalábbis akkor nevettek, amikor befejeztem a poént (lehet, hogy az oroszomon nevettek). 

Így történt meg, hogy megkaptam az esküvőt, és egy adag ételt, vodkát az élettől, amiért nem stresszeltem magamat az élmény megszerzésén. 

Családalapítás tádzsik módra 

Az egyik este a ház urát az esküvőjéről, és a családalapításáról kérdeztem. El is mesélte, hogy 25 éves volt, amikor ő házasodott. A bátyja munkatársnője lett a felesége. Nem „tinder match”, vagy péntek esti egyéjszakás eredményeként, hanem a bátyja mondta az apjának, hogy van a kolleganője, és hogy szerinte az öccsének egy jó feleség lenne. 

Miután az apa kiderítette a nő családi hátterét, és megbeszélte a lány apjával is, elkezdtek randizni. Abból állt, hogy négyszer találkoztak 4 hónap alatt, hogy beszélgethessenek, majd jött az esküvő. 

Kérdeztem ezután, hogy nem volt probléma, hogy nem volt szerelem? Mondja: az a lényeg, hogy az apja örült és elégedett volt a helyzettel, szerelem majd idővel úgyis jön. 

Kérdeztem is, mi lenne akkor, ha a gyereke bemutatnak valakit, az ötlet mindenkinek tetszene, de az apjának nem. A válasz az volt, hogy teljesen mindegy, kinek tetszik, kinek nem (beleértve a közeli érintetteket, mint az ígéretes vőlegényt és menyasszonyt), ha akár az egyik apának nem tetszik, akkor nem lesz esküvő. 

Itt jegyezte meg a szívtelen és gusztustalan családokat, akik elsősorban a nyugati médiából veszik a hibás értékeket, hogy van rá példa, ahol a gyerekek nem hajtanak fejet a szülők véleménye előtt, és ez nagy hiba, mert ki tudná jobban, mint az apa, hogy mi a legjobb a gyereknek... 

Ki hol alszik? 

Ezt a történetet befejezve álomra akartam hajtani a fejemet, aminek semmi akadálya nem volt, mert a felesége addigra megágyazott nekem – elvégre a férfiak (mi) nagyon elfoglaltak voltunk. 

Át is raktam a párnát a földre terített plédek másik végére, mert ott kényelmesebbnek gondoltam. Erre a ház ura mondja, hogy tadzsik tradíció, hogy ezen az oldalon a szobában (ahol én is aludtam) aludtak a férfiak, a nők pedig csak a mellette lévőben alhattak, ami véletlenül pont a konyha bejárata mellé esett. 

A legidősebb férfi aludt a legszélén (legtávolabb a nőktől), majd mellette a fiatalabb, s így tovább a legkisebbig. Nagyon kihangsúlyozta, hogy viszont a párna, az ott volt mindig, ahol nekem megágyaztak, de hogy „úgy alszok, ahogy akarok”, a megbántottság és irónia keverékével hangjában.

A spontán szállásadóm ezzel a kézzel készített szőnyeggel tisztelgett elhunyt szülei előtt

Nem akartam túlfeszíteni a család vendégszeretetét, s egy kicsit akartam „nem beszélgetni senkivel”, csak élvezni a magányt, és merengeni. Így hát fogtam magamat, és cókmókomat, s elmentem egy homestay-be, ami csendesebb egy hostelnél, de jobb a sátorban alvásnál annál is inkább, mivel nem volt sátram ott. A helyet azért is előnyben részesítettem, mert közel volt a minibusz állomáshoz, ahhoz, ahonnan a fővárosba indulnak a buszok. 

Utazás visszafelé 

Mint már írtam, hogy mennyire hitvány volt az utazás a fővárosból Khorogba, így érthető, hogy megpróbáltam repülőjegyet intézni magamnak. Hát ez nem sikerült, mert a repülőtérre menvén kiderült, hogy csak ott lehet jegyet venni. 

Senki nem volt ott, azaz hogy csak minőségben volt üres a hely, mivel a biztonsági szolgálat jelen volt. Ne katonai központot képzeljetek el, ugyanis a biztonsági szolgálat az egy emberből állt, aki aludt, miközben nézte a tévét. 

Ennek ellenére minden nyitva volt... ki tudtam sétálni a kifutópályára anélkül, hogy bárki nézett volna, kérdezett volna. Mondjuk nem egy frankfurti repülőtér, reggel 8-kor megy az egyetlen gép, ami napi szinten közlekedik, ha már a fentebb említett tényezők mindegyike adott (műszaki, időjárás, és utasmennyiség). 

Odaértem reggel egészen korán a buszokhoz, azaz hogy a Jeephez, mert az útminősége miatt csak 4x4 jeepek tudnak közlekedni hosszútávon, sőt még azok sem, mint azt leírom a következő sorokon keresztül. 

Történt ugyanis, hogy az aznapi első jeep, ami megtöltésre vált, még ajánlott helyet. Valószínűleg nagy kufár lehetett a sofőr előző életében, mert nem volt rest 12 $-ral a brazil utast, meg engem is extrában megkopasztani, hivatkozva a turista felárra. 

Hátsó ülésen nyomorogtunk egy fürdést időtlen idők óta bojkottáló helyivel, aki a nap végére sikeresen be is rúgott, ami csak emelte jelenlétének színvonalát. Nem nekünk volt a legrosszabb, mert a középső sorba besuvasztott a maximum három fő helyére 4 egyetemistát normál áron. 

Ezeknek ellenére úgy tűnt, hogy csak 14 órát kell nyomorognunk, ami egész jónak tűnt, ha már a 45 perces repülőjáratra nem sikerült feljutnom. Hát már ismerhetitek a stílusomat – ha ennyit írok bevezetésként erről, akkor nem ment zökkenőmentesen. annyira nem, hogy nem is mentünk 4,5 órán át. 

Az út felénél elkövette a sofőr azt a hibát, hogy felnyitotta a motorháztetőt, mert valami furcsa hang nem hagyta nyugodni. Bizony okkal, mert valami nyomáspumpa kilyukadt. Már majdnem úgy tűnt, hogy ott kell aludnunk valami kis köztes városban, amikor egyszer csak a szerelő megoldotta valahogy, és betömték. 

Ennek a kényszerpihenőnek köszönhetően esélyem sem volt, hogy emberi időben érjek oda kanapészörfös szállásadómhoz, így hostel-szagú volt a történet. Addig hergeltem magamat, amíg nem jutottam arra, hogy fordítás segítségével elküldöm a náthásba, és megmondom, hogy a 7 dolláros szállásunkat fizesse ki, ami a kufáradó miatt már is 10 $ volt. 

Mivel nem akart megválni a már megszerzett somonistól (tadzsik pénz), gondolta, hogy megússza az egészet azzal, ha felajánlja, hogy nála alhatunk, s majd úgysem fogadjuk el, mert „túl fehérek” vagyunk ahhoz, hogy egy lakótelepen aludjunk. 

A brazil srác be is dobta a törölközőt a végén, s elment hostelbe. Én?! – Reggelit is ettem nála. Megbékélhetett a helyzettel, mert reggel még a CNN-t is bekapcsolta, hogy angolul nézhessek híreket. 

A második szalagcím az volt a TV-ben, hogy 8 ember meghalt robbantásban Kabulban az Amerikai Nagykövetség mellett. Nos, ez meggyőzött arról, hogy menjek el a helyi piacra, ahol vannak afgán árusok, és vegyek azonnal afgán ruházatot, ami a posztónadrágból, és posztóingből áll fekete-fehér kockás sállal és „francia festős” sapkából.” 

Mint már arra alighanem rájöttetek, a sorozat harmadik befejező részében az afganisztáni kalandok következnek. Ha addig is kíváncsi vagy TeePolgar kalandjaira, irány a Facebook-oldala!

HÍRMONDÓ 

Külföldi munka nyelvtudás és tapasztalat nélkül

Általában véve nem túl szerencsés nyelvtudás nélkül nekivágni a határátkelésnek, de azért lehetnek olyan élethelyzetek, amikor az ember nem lát más kiutat. Lehet találni ilyen munkákat (mi is találtunk, meg is mutatjuk), ami ha másnak nem, hát elindulni jó. Persze azért érdemes vigyázni!

Egyre több az elégedetlen brit 

Egy friss felmérés szerint a britek csaknem kétharmada elégedetlen a kormány teljesítményével, egészen pontosan azzal a teljesítménnyel, amit a Downing Street 10. a brit EU-tagság megszűnésének feltételeiről szóló tárgyalásokon letesz az asztalra. 

Egy egyre rondább válóper 

„Patthelyzet”, illetve „valós, érzékelhető haladás”. Vajon ki gondolná, hogy ugyanarról a folyamatról beszél két ember, pedig így van. A Brexit-tárgyalások eheti fordulója sem hozta meg az áttörésnek még csak az esélyét sem. 

Hatalmas magyar siker Nizzában 

Mi másnak is nevezhetnénk, hogy nyolcvan (!) pályázó közül Győriványi Ráth Györgyöt választották a nizzai operaház zeneigazgatójának?! A világhírű magyar karmester vendégként már évek óta dolgozik a nizzai társulattal, de a 2017/18-as az első évad, amit már ő irányít a dél-franciaországi operaházban.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.