A tegnapi poszt kérdése az volt, hogy magyar és/vagy európai, némileg erre rímel (nem véletlenül) az egyik ma választott poszt egy része is, rögtön meglátjátok, miért. Aztán következik egy kis párizsi kalandozás, végül egy történet, melynek főszereplője mindent elölről kezdve próbálja megteremteni a jövőt feleségének és kislányának Németországban.

Bár az ember tudja, hogy nem megy minden tökéletesen Magyarországon, azért érdemes arra büszkének lenni, ami jó – írta a Fromázs blog szerzője. Hogy aztán innen miként jutunk el egy nantes-i kézimeccsre, az rögtön kiderül.

„Manapság nagyon divatos szidni Magyarországot és sokan a külföldön élők közül hangosan hirdetik a neten, hogy ők bizony soha nem költöznének haza. Én ezzel nem vagyok így. Nem mondok olyat többet, hogy soha, mert soha sem lehet tudni. 

Egyszer az élet megcáfolt már, amikor azt mondtam Amerika után, hogy soha nem akarok külföldön élni, erre most itt vagyok Nantes-ban. Azóta óvatosabb vagyok az ilyen kijelentésekkel. 

Nem mondom persze azt sem, hogy Magyarországon rendben mennek a dolgok, de mindeközben azért büszkék lehetünk arra, ami jó. 

Ha itt kérdeznek Magyarországról mindig nagy örömmel mesélek a gyönyörű városainkról a jó borainkról, és az ételekről, mivel a franciákat főleg ezek a témák érdeklik és ezzel meg is úszhatom – ha akarom – a rázósabb témákat, mint az EU és a politika. 

Bár nem mindig sikerül, mert a híreket rendesen követő ismerősök időnként már az első körben ilyen jellegű kérdést szegeznek nekem. Ilyenkor nagyon kellemetlenül érzem magam, mert a magyarokra nézve általában nem tudok jól kikerülni a témából. 

Külföldön még könnyebben elérzékenyülök, amikor valami magyar vonatkozású dologgal találkozom. Egyszóval büszke magyar vagyok. 

Amikor meghallottam, hogy a nantes-i kézicsapat, ami az ország jelenleg második-harmadik legjobb kézicsapata egy magyar játékost igazolt Csurgóról, hihetetlenül büszke voltam.

Lám-lám még sincs lehetetlen, gondoltam, a tehetség utat tör magának. A férjem nagy vonalakban követi a sporteseményeket, leginkább a focit és a kézilabdát, bár a Tour de France idején is nehéz a tévét kikapcsolni nálunk, így ő tájékoztatott a nantes-i kézilabdás fejleményekről. 

Egy szó, mint száz, a négyes számú mez tulajdonosa Nantes-ban Faluvégi Rudolf! Júliusban érkeztek Nantes-ba a barátnőjével, Dorkával. 

Találkozásunk történetét Dorka indította el azzal, hogy megtalált engem az internet és a blogom segítségével, amikor honfitársait kereste Franciahonban. Azóta már kávézunk, beszélgetünk, vacsiztunk, kártyázunk velük, amikor időnk engedte. 

Becses dolog ez az idő, főleg akkor, amikor az embernek nem adatik meg minden nap, hogy magyar nyelven, számára kedves emberekkel múlassa az időt. Mindenesetre nekem sokat jelent. Ilyenkor enyhül az az érzésem, hogy magyarként „egyedül vagyok” és kilógok a sorból, ami azért néha-néha rám tör. 

Már a Ouest France, az egyik nagyobb napilap is lehozott egy barátságos, bemutatkozó cikket Rudiról, a Nantes-Szeged meccs előtt, szeptember 16-án. Mindketten nagyon szeretik Nantes-ot, akárcsak én, ami nem meglepő mivel itt jól megy a beilleszkedés, az emberek segítőkészek, kevesebb a stressz és több az elfogadás és a támogatás a mindennapokban. 

A szerdai Nantes-Montpellier meccsre kaptam meghívást. Soha nem voltam még kézilabda-meccsen, de már két meccset megnéztem a francia tévében az elmúlt egy évben.

Mindenesetre azt meg kell hagyni, hogy az élő meccs köszönőviszonyban sincs a tévés közvetítéssel! Majdnem bepisiltem az izgalomról, egyfolytában szorongattam a papírból készült szurkolólegyezőmet, kapkodtam a fejem, hogy mi történik, és közben a gyomrom szinte görcsben volt. 

Egyszóval izgalmas volt nagyon, fej-fej mellett haladt a két csapat egészen a végéig, amikor legnagyobb szomorúságunkra a Montpellier előnyre tett szert és azt meg is tartotta." 

Hogy mi történt a mérkőzés után, az is kiderül az eredeti posztból, amit itt találsz. 

Párizs és a csoda 

Maradjunk is Franciaországban, csak éppen irány a főváros, mert a Luxemb(o)urgból szeretettel blog szerzője szerint Párizs valahogy tudja azt, amit nem sok város, hogy amellett, hogy közhelyes, hogy rengeteg a turista meg a giccs, mégis olyan valódi és emberi, élhető és szerethető.

„Pénteken késő este érkeztünk (318-cal ment alattunk a német ICE!!), én azonnal transzba estem, mert óóómájgád, ugyanarra a metróra szálltunk fel a Gare de l'Est-en, amivel AKKOR, 10 éve jártam, amikor Villejuif-ben laktam egy családnál és a belvárosba jártam nyelvsuliba, és ott volt a megálló, ahol leszálltam három hétig minden reggel! 

Most olyan környéken laktunk, ami bármelyik városban lehetne, építkezés, forgalom, szürkeség, sehol semmi párizsosság (a Périphérique, a helyi hát nem is tudom, Róbert Károly krt. mellett), de azért természetesen az Eiffel-torony így is látszott az ablakból. :D 

Szombat reggel óriási lelkesedéssel vetettük magunkat a napsütéses (!) belvárosba, és rá kellett jönnöm, hogy pár alap helyen kívül semmire, de semmire nem emlékszem a városból, mi mihez képest hol van, milyen messze... Lehet, hogy akkor se tudtam, amikor hat éve ott éltem öt hónapot (Erasmus)? 

Szóval várost néztünk, tényleg az obligát részeket, aztán délben találkoztunk az öcsémékkel, akikkel a tervekkel ellentétben végülis nem ebédeltünk, viszont elvittek minket a mecsetbe, ami valami gyönyörű, és mivel véletlenül rossz irányból közelítettük meg, nyitvatartási időn kívül és ingyen jutottunk be. (Amúgy 3 euró lett volna a belépő, de na.) 

Aztán elvittek minket egy gyönyörű kórházba (!!), nem tudom, honnan találnak ilyen helyeket, de a lényeg, hogy mindketten fotóznak, és ezért direkt olyan helyekre mentek ők maguk is, amik nem közhelyes notredámok meg ejfeltornyok, hanem olyasmik, amiket épeszű embernek a turistáknak amúgy eszébe nem jutna megnézni, mert nem tudják, hogy a világon vannak. 

Aztán elmentünk kávézni, és végül az Eiffel-toronyhoz is (háhá!), a Bir-Hakeim hídon is átsétáltunk, nagyon szép! 

Aztán elváltak útjaink, mi ugyanis mentünk Michał-ékkal, a párizsi lengyel barátainkkal találkozni (Michał-val 10 éve ismerkedtem meg a nyelvsuliban, ahol Fannival is, és utoljára az esküvőnkön találkoztunk három éve), a francia házikosztjáról híres Bouillon Chartier nevű étterembe mentünk vacsorázni - fél órát kellett sorbaállni, hogy bejussunk! 

Foglalni náluk ugyanis nem lehetséges, viszont elég gyorsan haladnak a dolgok, mert nagyon nagy a hely. Először lengyelül próbáltunk beszélgetni, de egyrészt én alig emlékszem valamire (kb. 5 vagy 6 éve nem használtam?), másrészt B. nem ért mindent és nem is tud résztvenni a társalgásban, úgyhogy a Rá való tekintettel végül angolra váltottunk sajnos szerencsére. 

A lengyelektől végülis másnap kora délután váltunk csak el, mert a magyaros lengyeles vendégszeretet jegyében szombat este meghívtak magukhoz brunchra másnapra, ami végülis inkább ebéd lett, legalábbis az időpontot tekintve (amúgy szerintük paprikás rántottát szolgáltak föl, szerintünk tojásos lecsót). 

Ők egyébként a Maisons-Alfort nevű agglomerációban laknak, kicsit Luxembourg-jellegű a hely, pici és csöndes és zöld, de 8 perc a Gare de Lyon RER-rel. Megbeszéltük, hogy mi lenne, ha ezután gyakrabban találkoznánk, jöjjenek meglátogatni minket, és utazhatunk valahova esetleg négyesben is valamikor.” 

Természetesen ebben az esetben is érdemes átkirándulni az eredeti poszthoz, már csak azért is, mert rengeteg párizsi fotót nézegethettek!

Mindent elölről kezdeni 

A Frankfurti mesék blogon van egy nagyon érdekes sorozat, a Bemutatom a szomszédom, melynek legutóbbi vendége Viktor volt, aki már több német városban is dolgozott, jelenleg Stuttgart közelében alakítja ki a családi fészket a hamarosan érkező felesége és kislánya számára.

(Fotó: unsplash/rikki chan)

„Jelenleg Weilheim an der Teck városkában élek, ez Stuttgart közelében van. Székesfehérvárról jöttem ki Németországba 2016 június utolsó napjaiban.

Székesfehérváron hagytam a családomat (feleség és 3.5 éves kislány), hogy biztosítsak számukra egy biztos családi fészket, ahova ki tudnak jönni utánam. 

Magyarországon már nem tudtunk előbbre lépni sem anyagilag, sem szellemileg. Egyszerűen nem tudtunk haladni a céljaink felé. Éppen annyi fizetésünk volt, hogy megéltünk belőle az adott hónapban, félretenni esélyünk sem volt. 

Mivel a feleségem folyékonyan beszél németül és én is tanultam a németet az iskolában, így Németország lett az elsődleges célpontunk. (...) 

Legelőször Münchenbe érkeztem. Mivel előző évben két hetet már voltam ott, így viszonylag ismerős volt minden, illetve alaposan felkészültem, hogy mit hol találok amire szükségem lesz az első pár napban. 

Maga München nekem nagyon tetszik, egy igazi nyüzsgő nagyváros. Emellett viszont vannak nyugisabb, elzártabb részei is. Ami igazán feltűnő volt, az a tisztaság, a rendezettség és a rendőrök teljes hiánya (hónapokig nem láttam rendőrt). 

Az autósok sokkal türelmesebbek (a biciklisekkel viszont vigyázni kell, azok mennek, mint a szélvész) és a tömegközlekedésben sem lehet tapasztalni azt a fajta őrületet, mint Magyarországon. 

Pár hónapig Stuttgartban is laktam, amíg nem sikerült saját albérletet szereznem Weilheim-ben. (...) Weilheim egy közel 10 ezer fős kisvároska, Münchenhez képest olyan, mint egy falu. 

Cserébe viszont nyugodt, a természet közepén van (a teraszról látom a sváb Alpokat). Egy családos embernek talán ez jobban tetszhet, mint egy hatalmas metropolisz - mint München vagy Stuttgart. (...) 

Amikor tehetem, biciklivel járok munkába. Munka után aztán tanulás (nyelv vagy szakmai téma), olvasás, sportolás, pihenés és estefelé pedig video chat a családdal. Ez gyökeresen meg fog változni a közeljövőben, ugyanis hamarosan kiköltöznek utánam a lányok. (...) 

Időnként elfog az az érzés, hogy „Mi a fenét keresek én itt, egy idegen országban, egyedül, távol a családomtól?!”. Ilyenkor a feleségem szokott kihúzni a gödörből, akinek nagyon hálás vagyok azért mert a kezdetek óta mögöttem, mellettem áll és támogat ebben az egész projektben. 

Van néhány barátom, akikkel folyamatosan tartom a kapcsolatot (persze a családdal is), így ők is sokat tudnak nekem segíteni ebben.” 

Ha szeretnétek elolvasni az egész beszélgetést, akkor azt itt tehetitek meg.

HÍRMONDÓ 

Izgalmas külföldi álláslehetőségek

Talán a szokatlan szót is használhattuk volna heti összegző posztunk címében, hiszen próbáltunk olyan lehetőségeket összeszedni, amelyek valamilyen szempontból (vagy az ország, vagy a munka miatt) talán eltérnek a szokásostól. 

A kormány szerint már többen jönnek, mint mennek 

Olyan történt, ami már régen nem, egy fideszes és egy szocialista politikus vitatkozott, méghozzá az RTL Klubban. Természetesen felmerült a kivándorlás kérdése is. 

Kanadában kezd új életet Hujber Ferenc 

A színész már korábban is beszélt arról, hogy Kanadába költözne, és most a hírek szerint meg is tette. Néhány hete állítólag már Vancouverben él, ráadásul a családja nélkül. 

„Márpedig fizetniük kell” 

„Olyan, mint ha egy bárban ülnétek és rendelnétek huszonnyolc sört, de aztán hirtelen néhány kollégátok távozna. Ez így nem működik, fizetniük kell.” Mindezt nem akárki mondta, hanem az Európai Bizottság elnöke a britek hozzáállásáról a Brexithez. 

Orbán: „lehangoló ez a kisszerűség” 

Orbán Viktor szerint „lehangoló az a kisszerűség, amellyel a nagy, nemzetközi cégek átverik a közép-európai fogyasztókat”. Egyetértesz vele?

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.