Turista szinte soha nem jut el oda, ahová Ági eljutott Peruban, ráadásul nem akármilyen hajós kalandok közepette az Amazonason. Posztjából sok minden kiderül, például hogy milyen egy ilyen helyi hajón a „gringók szintje”, meg lehet-e enni az ott felszolgált kaját (ahogy a mondás tartja, egyszer biztosan…), és lehet-e egy emberen 147 szúnyogcsípés. Mindez szokás szerint rengeteg fotóval, úgyhogy ma sem fogtok unatkozni. Induljunk is!

„Az egész úgy kezdődött, hogy mondtuk Cesarnak (Iquitosban felfogadott testőrünk és fuvarosunk), vigyen minket a kikötőbe, mert szerettük volna megtudni, hogy miután hazaérünk a dzsungeltúránkról, mikor is indulhatunk tovább Pucallpába.

Pucallpa Chabe kívánsága volt. Ő tíz éve járt abban a faluban (azóta már város), és szeretett volna visszamenni. A neten annyit tudtam meg, hogy Iquitosból kizárólag hajóval lehet eljutni oda és kb. 5 nap az út. 

Azt is olvastam, hogy csak teherhajók járnak és az emberek függőágyakban utaznak, de van néhány kabin is. Mi 5 napos és éjszakás függőágyazásról sok kis perui közt hallani sem akartunk (legfőképpen a cuccainkat féltettük, de a gerincünket is, hisz 5 napot meggörbedve tölteni az már nem nekünk való).  

Mikor mondtuk Cesarnak Pucallpát, rögtön vitába szállt: 

- Miért akartok Pucallpába menni?

- Én voltam ott tíz éve és nagyon szeretném látni... meg vannak ott turisztikai látványosságok is... nem? (Így Chabe.) 

- Vannak, de miért nem mentek inkább Tarapotóba? Jóval közelebb van, nem kell 5 napot hajózni és sokkal szebb, mint Pucallpa! 

Chabéval egymásra néztünk: 

- Ági! Te hallottál már olyan városról, hogy Tarapoto?

- Soha az életben...

- Cesar! Mi van Tarapotóban?

- Nagyon szép vízesések, hegyek, lagúnák. A hajó nem visz odáig, de ahol kitesz, onnan taxival tovább tudtok utazni. Kb. 3 óra az út. Menjetek oda! Sokkal jobban jártok, mint Pucallpával. De amúgy ha mindenképp akartok menni Pucallpába, Tarapotóból mennek oda közvetlen buszok, kb. 15 óra alatt ott lehettek és sokkal normálisabb körülmények közt utaztok mint a hajón...

- Rábeszéltél, Cesar! Megyünk Tarapotóba! Akkor most vigyél a kikötőbe, hogy megtudjuk mikor indul a hajó! 

A hajó 

Cesar menten bepakolt minket a mototaxijába és elfuvarozott a kikötőbe. Bár mindketten harcedzett utazók vagyunk és már sok mindent láttunk Peruban, de a kikötő látványától kissé megirtóztunk... :)))

- Cesar! Tuti csak innen indulnak hajók Tarapotóba?

- Igen. Csak innen mennek - és kajánul vigyorogva megjegyezte - azért nem olyan szörnyű mint amilyennek látszik... na jó... szörnyűbb. :)))) 

Elnéztem az ingó, vagy tíz centi széles fapallókat, amelyeken fel lehetett jutni a hajókra és menten közöltem Chabéval és Cesarral, hogy másszanak ők fel oda én majd addig vigyázok a mototaxira. 

Chabe Cesarba kapaszkodva felaraszolt a pallón, majd kis idő múlva visszatértek és beszámoltak róla mit tudtak meg: 

- Indul 3 nap múlva hajó Tarapotóba. Kicsit több mint 3 nap az út és este indulnak. Az nekünk pont jó, mert aznap délután 5-re érünk vissza a dzsungeltúráról. Nincs pontos indulási időpont. Délután 5 és éjjel tíz között bármikor kifuthatnak, amikor felkerül minden rakomány a hajóra.

- Megnéztétek a kabint?

- Nem…

- A többi rész milyen?

- Ööö… ijesztő...engem konkrétan a frász kitört, de remélem a kabin jobb...

- WC-t láttátok?

- Nem, de tuti rettenetes. A kabinhoz amúgy nem jár semmi. Mármint nincs sem párna sem ágynemű, olyan luxuscikkről meg, mint a törölköző, még nem is hallottak. Állítólag egy emeletes priccs fér el benne és előtte annyi a hely, hogy megállj. De ne vágj ilyen képet! Kalandokat akartál, hát tessék! Én itt prezentálom neked a kalandokat! Ilyen fapados hajón még soha életedben nem utaztál. Mondjuk én sem.

- Honnan szerzünk ágyneműt?

- Passz. Nem fogunk egy ágyneműgarnitúrát venni, hogy a hajózás után kidobjuk, mert a kis bőröndjeinkbe nem fér bele és nem cipelhetjük pluszban még két hétig... veszünk valami lepedőt és a ruháinkból kreálunk párnát. Ebben a hőségben takaróra úgysincs szükség.,

Ekkor még nem tudtuk mi vár ránk, de 3 nappal később már a hajón készítettem ezt a képet... így utazik a nép:)

Na nem kell aggódni, a „kabinként” aposztrofált rettenetben sem volt sokkal jobb a helyzet. Azt kell mondjam igazi hősök vagyunk. Bár rá voltunk kényszerülve: máshogy nem tudtunk volna hazajutni, csak ezekkel a hajókkal.

A gringók szintje

Nos, mikor hazaértünk a dzsungeltúráról valóban ott várt minket a kikötőben Cesar és biztonságban átszállított minket bőröndöstől a teherkikötőbe. Ekkorra már másik hajó állt ott, amely Tarapoto fele ment - mi egymásba kapaszkodva felaraszoltunk a deszkán és vad alkudozásba kezdtünk a jegyárussal: 

- Kabint szeretnénk.

- Egy kabin 400 sol Tarapotóig (40 ezer Ft)

- Egy kabin amiben egy emeletes priccsen kívül semmi nincs.

- Mindegy, milyen kabin - 100 sol

- Háháháhá - az árus nagyon jól szórakozott

- 200

- Háhááháhá… 300 sol (30 ezer Ft) kettőjüknek... ez az utolsó ajánlat!

- 250 kettőnknek.

- Legyen! A 3. emeleten lesz a kabin. Ez a fiú felkíséri magukat! Soha, semmit ne hagyjanak őrizetlenül. Ha bármi eltűnik felelősséget nem vállalunk. 

Eleinte csodálkoztam, miért száműztek minket a legfelső szintre, aztán hamar rájöttem: a kapitány így akarta elkerülni a hátizsákos gringók kifosztását, ami a fedélközben elkerülhetetlen lett volna. 

Így bár a két fedélközi szint úgy nézett ki, mint a fenti képen, a „gringók szintje” (a hajó legfelső szintje), az ilyen volt. Ezen csak a gringók és a hajó dolgozói osztoztak. 

Mikor felmentünk megtekinteni a „kabint”, az elképzeléseinknél is rosszabb volt, de a fedélköznél mindenképp jobb. 

Ekkor még nem láttuk a hátrányait, hogy pl. a pirinyó légtéren kb. 5 milliárd szúnyoggal is osztozunk, valamint mivel a hajó - és a kabinunk - fémből készült és egész nap süti a trópusi nap, nappal elviselhetetlen a hőség odabent. 

Éjszakára már használható volt, de akkor meg a vérszívók támadtak tökéletesen fittyet hányva a több kilónyi OFF-nak, amit magunkra kentünk. 

Lepakoltuk a cuccunkat és berendezkedtünk, ami annyit jelentett, hogy mindent, ami érték volt, a priccs alá a leghátsó sarokba dugtunk és elbarikádoztuk bőröndökkel. 

Chabe még beszélgetett egy sort Cesarral, én pedig elhelyezkedtem a priccsen és vártam az indulást. Egyszer csak beesett az ajtón egy árus és megkérdezte hány műanyag bödönt kérek... 

Ez meglepett. Peruban mindenki mindenhol rád akar sózni valamit, de egy teherhajó legfelső szintjén műanyag bödönt?!?! 

- Úgy nézek ki, mint akinek égető szüksége van műanyag bödönökre?!?!

- Ha van maguknál, akkor nem. De ha nincs akkor nem kapnak ebédet a hajón, mert itt tányért nem adnak.

- Meggyőzött. Mégis égető szükségem van műanyag bödönre. Adjon kettőt! Mire lehet még szükségünk??

- Evőeszközre, de azt is árulok.

- Oké, két kanalat is kérünk. Hát még?

- Több liter vízre. Ivóvizet nem adnak, a büfében meg drága.

- Oké! Tegye már meg, hogy szól lent valakinek, aki árul, hogy hozzon fel 3 db 2 literes vizet és WC-papírt nekünk! 

Így mire Chabe elbúcsúzott Cesartól, én bevásároltam a kabinban ülve (mindent házhoz hoztak). 

Jó késő lett mire kifutottunk, 10 óra is elmúlt. A kikötő este és a rakományunk: egy csomó új mototaxi. Ezeknek a hajóknak az eleje egy hatalmas lapos placc ahova a rakomány kerül - már ameddig meg nem telik. Utána már mindenhova pakolnak - az utastérbe is.

Az első éjszaka és reggel 

Az első este nem nagyon maradt meg az emlékeimben: hulla fáradtak voltunk és hamar lefeküdtünk. Néznivaló nem sok volt. Mikor kihajóztunk a folyó közepére nagyjából semmit nem láttunk csak az éjszakai sötétséget.

A kabinunk ajtaját nem lehetett bezárni, mert akkor végképp megfulladtál a hőségtől. Ha nyitva hagytuk az ajtót és a hajó haladt, akkor egy pici menetszél bejutott (a több milliárd szúnyogon kívül) és lehetett pihenni.

Reggel viszont arra ébredtünk, méghozzá példátlanul korán, hogy egyrészt az éjszaka ronggyá csíptek a szúnyogok, másrészt hogy feljött egy vékony, karcsú, talpig fehérbe öltözött fiú egy irdatlan merőkanállal és teljes erővel dörömbölni kezdett a hajó fém falán, mindezt reggel 6.30-kor... A frász kitört.

Aztán elénekelte, hogy REGGELIIIII, majd megbillegtette a mutatóujját és mosolyogva ránk kacsintott: nem mondom kétszer. Egy picivel több fülbevalót és karperecet viselt a kelleténél, szintén egy leheletnyivel több parfümöt használt mint kellett volna, a fenekét hihetetlenül pirinyó csőnaciba préselte és jobban tudta riszálni mint a plázacicák többsége, de nagyon megszerettük - annak ellenére hogy a kaja, amit felszolgált közelítette az ehetetlen kategóriát (arról nem ő tehetett, hogy 150 utasra egy fél csirkéből kellett ebédet főznie).

A kajaosztás 

A kajaosztás mindig ugyanúgy nézett ki. Az összes utas lemászott a konyha szintjére, a fedélközbe és egy irdatlanul hosszú sorba állt be a kis műanyag edénykéjével és a hajójegyével. 

A reggeli minden nap ugyanaz volt: két db zsemle. Az egyik üres, a másik mikroszkopikus nyomokban tartalmazott valami felvágottat + egy adag ehetetlen forró lötty, ami valamiféle gabonát tartalmazott, gejl édes volt és szegfűszegtől illatozott. Én a szegfűszeget szeretem pl. forralt borban, de minden reggel erre a szagra kelni rémálom volt. 

Az ebéd és a vacsora minden nap ugyanaz volt: rizs. Nagyjából üresen, illetve volt rajta valami mogyoró nagyságú csirkedarab, kb. negyed evőkanál zafttal.

A második nap végére a rizstől már hánytam, a reggelit képtelen voltam megenni csak a két üres zsemlét - bárki diétázni akar, annak javaslok egy pár napos hajóutat a perui Amazóniába. 

Az ehetetlen menzát mindenki úgy egészítette ki, ahogy tudta. A megállókban persze felözönlött a perui nép, mindenféle kaját kínálva az elcsigázott, farkaséhes és összecsipkedett utasoknak.

Üzletelés a hajón:

Az ételek többsége, amit kínáltak, dettó ehetetlen volt: grillezett kajmán, főtt yuccával, vagy hal főtt yuccával. Kajmánt elvi okokból nem vettünk. Halat igen, de a hideg, főtt és teljesen sótlan yuccától harmadnapra szintén hánytunk. 

A yuccát amúgy szeretem sósan, ropogósra sütve, de főve, sótlanul, hidegen - na nem köszönöm. A fotókon: grillezett kajmán és hal.

A szerencsénk az volt, hogy időnként feljött egy-egy hölgy, aki gyümölcsöt vagy sajtot árult. Úgyhogy mi ezzel "éltünk túl". Itt ettem először egy gyümit, ami annyira finom volt, hogy onnantól kezdve szó szerint vadásztunk rá. 

Ez pedig helyi nevén a mamey (más néven pomarosa) volt. Nem igazán tudom mihez hasonlítani az ízét és nem is dél-amerikai gyümölcs, hanem ázsiai, de engem teljesen levett a lábamról.

Eddig soha, sehol nem találkoztam vele (pedig nagyon sok országot megjártam már Dél-Amerikában), de mostantól figyelni fogok rá és keresni fogom. Nálunk Chilében biztos nincs (itt nincs trópusi klíma), de Peruban rá fogok kérdezni a piacokon. 

A titokzatos piros zsákok 

Reggel megérkeztünk az első megállóhelyünkre és megkezdődött azoknak a piros zsákoknak a felpakolása a hajóra, amiről nekünk sokáig meggyőződésünk volt, hogy krumpli (nagy, piros műanyag zsákokban mi más lehet?) 

Később derült fény az igazságra, amikor a sokadik megálló után az alsó szintre már nem fért semmi és elkezdték fölcipelni a zsákokat a 2. emeletre (ahol a konyha is van és ahol kaptuk a kaját naponta háromszor). Ekkor ébredtünk rá, hogy ez bizony nem krumpli.

A nagy zsákokban a buritipálma gyümölcse volt. Ez a pálma az Amazonas medencében őshonos (Peru, Brazília, Venezuela, Guayana). Ültetik is, de a vadon élő pálmák termését is ugyanúgy leszüretelik. 

Gyümölcsét teljesen érett formában nyersen is fogyasztják, de másféleképpen is hasznosítják: olajat sajtolnak, bort készítenek belőle, kiszárítják és megőrlik a termését és különböző ételekhez adják: tömve van vitaminokkal, nagyon egészséges. A fotót a hajón lőttem.

A hajó amúgy kb. minden nagyobb bokornál (illetve ha már dzsungel, akkor pálmánál) megállt, napi 6-7 megálló is volt és a legtöbbször igen eredeti módszerrel kötött ki. 

A kikötés 

Mivel többségében pár házas, pici dzsungelfalvaknál álltunk meg (majd a fotókon látni fogjátok), melyeknek nemhogy kikötője, de még kiépített partja sem volt, a kapitány egyszerűen toronyiránt nekiment a partnak és a lapos fenekű hajót, felfuttatta a fövenyre. 

A folyó ereje aztán persze lassan elfordította a hajót folyásirányba és a kapitány a motor segítségével tudta csak ott tartani. Mikor tovább mentünk, a folyó ereje leemelte és tovább sodorta a hajót. Így csak újra kellett indítani a motort és elindultunk felfelé a folyón. 

A megállók csak addig tartottak, míg az utasok fel-leugráltak, illetve amíg a zsákokat fel nem pakolták. Az egyik kikötést végigfotóztam netek, hogy lássátok miről is beszélek.

A perui Amazónia (legalábbis falu szinten), nagyon kellemes meglepetést okozott. Arra számítottam, ami amúgy Peru egészére jellemző: mocsok, szemét, rendezetlen, ronda, félkész házak, ocsmány településkép és bizony nem ezzel találkoztam. 

A falvak többsége teljesen rendezett volt, a környezet rendben tartott, sokszor parkosított, szemét sehol - mintha nem is Peruban lettem volna. Csak pár fotó.

 Az Amazonas története 

Iquitostól felfelé az Amazonast Rio Marañonnak nevezik (ez is az Amazonas, csak itt ez a helyi neve). Amúgy a folyó a nevét úgy kapta, hogy az első spanyol hajó mely végigment rajta (1542-ben), egy olyan falut talált, ahol kizárólag nők éltek - férfiak nélkül. 

A spanyolok megdöbbentek mekkora ellenállásba ütköztek a „hölgyek” részéről, s bár természetesen a spanyol lőfegyverekkel szemben csupán íjjal és nyíllal felfegyverzett védőknek esélyük sem volt, őszinte meglepetést okozott nyers erejük és bátorságuk. Innen kapta a folyó brazíliai szakasza a nevét: az amazonok folyója. 

Ennek az utazásnak a kalandjait egy domonkos rendi szerzetes, Gaspar de Carvajal örökítette meg, aki naplójában több kilométer hosszú, virágzó településekről és csodálatosan megművelt földekről írt. 

Sokáig azt hitték lódított, vagy túlságosan is kiszínezte az eseményeket, de utóbb kiderült tényleg éltek olyan indián törzsek a folyó mentén, melyek fejlett öntözőrendszereket hoztak létre és földet műveltek, csak mire odáig jutottak, hogy feltérképezzék alaposan a folyót és a környezetét, addigra ezek az indiánok is kihaltak az európaiak által behurcolt fertőző betegségekben. 

Igazából még mielőtt a spanyolok úgy tisztességesen nekiálltak volna kifosztani a kontinenst, már sikerült csak a behurcolt pestissel és egyéb kórságokkal (hastífusz, kanyaró, stb.), kiirtaniuk az őslakosság mintegy 2/3-adát, becslések szerint olyan 60 millió embert. Mire pedig „végeztek”, a kontinens őslakosainak nagyjából a 10%-a maradt életben. 

Az Amazonas vidéke lenyűgöző és megunhatatlan. A növénytakaró, melyet a hajóból láttunk, szinte napról napra változott ahogy haladtunk felfele a folyón. A szivárvány látványa itt mindennapos. 

Volt, hogy nem egyet, hanem kettőt is láttunk egymás mellett. Mindig a part mellett haladtunk, így hallhattuk a tengernyi madár és egyéb állat hangját. A nappalokat mindig kint töltöttük egy padon és gyönyörködtünk.

Ismét láthattuk a dzsungel egyik építőművészének a pácuar nevű madárnak a fészkeit. Láttunk már ilyet a dzsungeltúrán is, de ilyen közelről csak itt.

Azon túl, hogy remek építész, még okos is. Az élete során rengeteg hangot megtanul utánozni.

Az idegenvezetőnk mesélte, hogy az esőerdei falvakban tipikusnak mondható, hogy ezek a madarak perfekt megtanulnak kotkodácsolni és reggelenként becsatlakoznak a csirkékhez és várják a kaját.

A legenda úgy tartja, hogy a pácuar anno egy nagyon okos, de egyúttal nagyon rossz kisfiú volt, aki mindig sárgába és feketébe öltözött. A szellemek ráuntak a csínytevéseire és büntetésül madárrá változtatták. 

Régen szokás volt a gyerekeknek ennek a madárnak az agyát elkészíteni, hogy ezáltal ők is olyan okosak legyenek és olyan könnyen tanuljanak, mint a pácuar. A mai napig úgy tartják, hogy ha pácuart hallasz énekelni, azt jelenti kedves vendég jön hozzád, vagy jó hírt kapsz. Egy nagyon jellegzetes színfoltja ez a madár a perui amazóniának.

147 szúnyogcsípés 

Az éjszakáink rettenetesek voltak, mert a szúnyogok folyamatosan támadtak. Egyik este kiültem a hajó orrába, mert ott a menetszél miatt békén hagytak. Itt figyeltem meg, hogyan haladnak éjjelente ezek a hajók. 

A tetejük több fénnyel is meg van világítva (hogy a többi hajó láthassa), de az orrukban nincsenek fényszórók. Ezért a kapitány úgy fél percenként egy nagyon erős fényszóróval „körbenézett”, nincsenek-e nagyobb rönkök a folyóban. 

Volt, hogy szembe találkoztunk egy másik hajóval, akkor ezek a fényszórók társalgási célt is szolgáltak (gondolom egyezményes jelek vannak). Párat villogtak egymásnak aztán az egyik hajó jobbra, a másik balra tért ki, majd két gyors villantással "elköszöntek" egymástól. 

A lábaink 2 éjszaka után olyan rettenetes állapotba kerültek, hogy az őrült viszketést csak úgy tudtuk elviselni, ha úgy két óránként lementünk a fedélközbe a mosdókhoz és szappanos vízzel lemostuk. Akkor kb. két órára egy kis enyhülést kaptunk. A 3. napon megszámoltam egyetlen lábamon(csak térdtől lefele), 147 szúnyogcsípés volt... 

A nagy számok törvénye alapján valami kórságot illett volna elkapnom (zika vírust, Dengue lázat, sárgalázat, maláriát, stb.), de semmit nem kaptam el. Peruban is és Brazíliában is azt mondták a helyiek, hogy az egészet a média fújja fel és lihegi túl - én pedig hajlamos vagyok hinni nekik. 

Cesar mesélte, hogy egyetlen embert sem ismer, aki akár zika vírussal, akár valami más kórsággal fertőződött volna meg, pedig az egész eddigi életét Amazóniában, az esőerdőben élte le. 

Amikor a föld legnagyobb mocsarába (Pantanal Nemzeti Park), Brazíliába utaztunk, a helyi túravezetők azt mondták ne oltsuk be magunkat semmi ellen, mert semmit nem fogunk elkapni. Így is lett. 

Szegény barátnőm, aki ezt nem hitte el, orvoshoz fordult Pesten. Olyan orvoshoz, aki valószínűleg még Dél-Amerikában sem járt soha életében, de aki azonnal vagy 5 féle kórság ellen ajánlott vakcinát (természetesen nem kevés pénzért), tök fölöslegesen. 

Arról mélyen hallgatott, hogy milyen mellékhatásai lehetnek az egyes oltásoknak, pedig érdemes elolvasni. Akiknek ebből az egészből haszna van, azok az oltóanyag gyártó cégek és természetesen rajtuk keresztül az orvosok. 

Mindenesetre miután hazajöttünk, bár szó szerint ép bőrfelület nem volt rajtunk, semmi bajunk nem lett azon túl, hogy még egy hónappal a hazaérkezésünk után is sebes volt a lábunk. :) 

Tíz éve élek és kalandozom Dél-Amerikában és soha semmilyen védőoltást nem adattam be magamnak. Majd szólok, ha bármit elkapok, mert eddig még nem sikerült. 

WC és zuhany - egyben 

A WC a hajón egyúttal zuhanyként is funkcionált. Vagyis a WC-csésze elé a plafonba volt szerelve egy zuhanyrózsa és ott lehetett zuhanyozni ahol egy szekérderéknyi ember a dolgát végezte. 

Minden nap takarítottak – láttam (még a falakat is fertőtlenítővel mosták), de ennyi ember mellett sok látszatja nem volt. Nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy bármelyik holmim érintse a vizes és mocskos követ, így újfajta zuhanyozást vezettem be: ruhástul beálltam a zuhany alá és demokratikusan leszappanoztam magam a ruha alatt és felett is. Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra: tiszta lettem és ruhát mostam. 

A hajón a menetszélben egy óra alatt megszáradtam és közben élveztem a nedves ruha hűsítő hatását is. 

A vízek találkozása 

Amit a következő fotókon láttok, arról az ember első pillanatra úgy gondolja, hogy valami ronda környezetszennyezés.

Holott dehogy... az Amazonas vize sárga, a folyók, melyek a hatalmas folyamot táplálják, a hegyvidékről gyűjtik a vizet és a színük kék vagy kékesfekete. 

A két folyó vize nem keveredik össze azonnal (hőmérséklet-különbség, sűrűség és a két folyó eltérő sebessége miatt), hanem hosszú ideig egymás mellett hömpölyög… elképesztő - lenyűgöző látvány. 

A jelenséget „encuentro de las aguas”-nak, vagyis vizek találkozásának hívják :

A rózsaszín delfinek 

A rózsaszín delfinekről (amazonasi folyami delfin), írtam már az előző posztban, de ezen az úton egész egyszerűen rengeteget láttunk. Gyakorlatilag ahányszor kikötöttünk - felbukkantak körülöttünk - minden esetben nagyobb falvak környékén. 

Fotózni nagyon nehéz volt őket, hisz csak 1-1 pillanatra bukkannak fel levegőt venni, így szó szerint találomra lődöztem a fotókat a vízfelszínről, de csupán kétszer jártam szerencsével (az utolsó kép nem saját). Viszont a látványukban naphosszat gyönyörködhettünk.

Akár 2,5 méteresre is megnőhetnek, színük az életkorral változik (a kifejlett egyedek rózsaszínűek, a fiatalok szürkék, az idősek lassan kifehérednek). Nincs természetes ellenségük, de persze olyan előfordulhat, hogy egy jaguár vagy egy nagy kajmán elkap egy fiatal egyedet, de nem jellemző. 

Éppen ezért nem verődnek csapatokba, rendszerint csak 1-2 úszkál együtt (általában anya és kicsinye). 

Legtöbb félnivalója az embertől van, bár az élőhelye nagyobb részén az őslakosok szent állatként tisztelik, sőt úgy tartják, hogy a rózsaszín delfinek eredetileg emberek voltak, csak később delfinné változtak. 

Így is sokszor előfordul, hogy halászhálóba gabalyodva pusztulnak el és csaliként végzik. Nincs semmiféle adat arról mekkora populáció maradt fent, csak az a biztos, hogy a legnagyobb veszélyben ez a delfinfaj van a földön. Az élőhelyén (Amazonas és mellékfolyói, Orinoco folyó, stb.), védett állat, ami a fent említett okok miatt sajnos nem sokat jelent. 

A másik nagy probléma a környezetszennyezés, leginkább az aranybányáké, mely rengeteg állatot elpusztít, nemkülönben a rengeteg hajó és motorcsónak, melyek propellerei gyakran halálos sebesüléseket okoznak. 

Ráadásul nem egy termékeny faj, hosszú a vemhességi idő (9-12 hónap), mely elteltével egyetlen utód születik, akit sokáig kell nevelgetni. Jó esetben 3 évenként tud egy kifejlett nőstény életet adni egyetlen kicsinek. 

Ivaréretté kb. 7 éves korukban válnak, a hímek még ennél is később, amikor már elérték a kb. 2 méteres nagyságot. 

Rendkívül intelligensek (agyuk 40%-al nagyobb egy ember agyánál) és az emberekkel kifejezetten barátságosak - gyakran keresik az ember társaságát. sok történet szól arról, hogy 1-1 delfin elkíséri a falubelieket halászni és elfogadja a felkínált halat akár kézből is. 

Mi is azt láttuk, hogy mindig nagyobb falvak mellett bukkantak fel, többször a halászcsónakok közt úszkálva. Csodálatos színfoltja az esőerdő folyóinak ez a gyönyörű állat, nagy kár lenne, ha az embernek ezt is sikerülne kipusztítania. 

Annyi káprázatos naplementét láttunk, hogy úgy döntöttem, az utolsót végigfotózom (a felvételek egyetlen este fényeit örökítették meg), íme.

Ezekre a hajókra és egyáltalán az Amazonas forrásvidékére rendszerint csak pár hátizsákos gringó jut el (meg az efféle elmebetegek, mint mi vagyunk). Azt meg még a hátizsákosok se vállalják be, hogy két hetet az esőerdőben utazgassanak – úgy, mint mi. 

Az utazási irodák kínálatából még Iquitos is hiányzik. Ha perui utakról van szó, akkor a „normál” turisták többsége a Lima – Ica – Arequipa (Colca kanyon) - Titicaca tó – Cuzco (Machu picchu) vonalon mozog. 

Hogy miről maradnak le, azt láthattátok a dzsungeltúrás posztban és ebben - és még nincs vége. 

Gringók a fedélzeten: 4 argentin, két német, két francia.

Az utolsó délelőtt elviselése volt a legnehezebb. A kapitány mondta, hogy még pár kanyar és megérkezünk, de már a szó szoros és átvitt értelmében is viszketett a lábunk. 

Irány Tarapoto! 

Áldottuk Cesart, hogy rábeszélt minket Tarapotóra. Nem érdekelt minket milyen a város és milyen nevezetességei vannak, azért adtunk hálát, hogy végre leszállhatunk a hajóról, mivel ép bőrfelület már nem maradt rajtunk.

Yurimaguas városában tettek partra minket, ahonnét tudtuk, hogy taxival kell eljutnunk Tarapotóba.

Már Yurimaguas is meglepett: Peruhoz képest teljesen kulturált volt. Taxit keresnünk sem kellett, már a kikötőben ordítottak, hogy TAXI TARAPOTO! TAXI TARAPOTO! 

Beültünk az egyikbe (ezúttal tisztességes autó volt és nem mototaxi. A 3 órás út csodaszép volt: folyamatosan közeledtünk a kékbe burkolózó hegyek felé. Fotóztam a kocsiból is, ahogy tudtam - a képek minősége nem a legjobb - egy robogó autóból nem lehet jó képeket lőni, de legalább láthatjátok milyen csodás tájakon haladtunk.

Most már a csodaszép tájért is áldottuk Cesart. Estére értünk a városba, így nem sokat láttunk belőle. Kitett a taxis egy benzinkútnál, ahol gyorsan fogtunk egy mototaxit és mondtuk a sofőrnek, hogy vigyen el minket hostalt keresni. 

Megérkezés a Kánaánba 

Teljes meglepetésünkre, egy új, nagyon szép kis hostal előtt álltunk meg, ahol egészen elképesztő áron adtak ki szobát éjszakára. Átszámítva 1500 Ft-ot fizettünk fejenként a kétágyas, privát fürdős szobáért. 

Peruban a normál hostal árak 2500-3000 Ft körül mozognak. Az, hogy Tarapotoban ennyiért adják ki a szobákat, az annyit jelent, hogy olyan helyre keveredtünk, ahova egyáltalán nem jutnak el európai turisták és az árak a helyiek pénztárcájához vannak igazítva. 

Volt laptévé, ventillátor, új ágyak, tiszta ágynemű, törölközők, tisztálkodószerek - ÉS NEM VOLT SZÚNYOG!!! A hajó után megérkeztünk a Kánaánba - mi legalábbis így éreztük. 

Dél-Amerikában a HOSTAL nem ugyanazt jelenti, mint Európában: vagyis nem sokágyas tömegszállás hátizsákosoknak (bár persze van olyan is, de ezt jelzik), hanem teljesen tisztességes, kétágyas, privát fürdős szobákat adnak ki többségében. 

Kár, hogy nem fotóztam le, mert közelítette egy szálloda színvonalát. Annyi a különbség a szállodához képest, hogy itt nem jár reggeli a szálláshoz (csak ha kéred - felár ellenében). Volt korlátlan wifi is. 

Azonnal - végre kulturált körülmények közt - lezuhanyoztunk, mostunk (tudtuk, hogy két éjszakát tuti itt leszünk, így addigra mindenünk megszárad), aztán lementünk, hogy végre valami tisztességes, meleg kaját együnk valahol. 

A Patarascha 

Az utolsó étkezésünk az a reggeli 2 db üres zsemle volt a hajón. Nem kellett sokáig keresgélnünk: belefutottunk egy kis étkezdébe, ahol az utcán grill felett készült a rengeteg finomság.

A választottunk (mint utóbb megtudtuk), egy tipikus helyi étel lett, a Patarashca. Természetesen ez is bijao levélben készül. A levélbe a halon kívül kerül hagyma, fokhagyma, só, bors, kömény, zöld ají parika, néhány más fűszer és egy pici olaj (mindez a halacska pocakjába és kívülre is). Grillen készítik el, több bijao levélbe burkolva. 

Bár krumplit követeltünk (rosszul voltunk a rizstől), sajnos nem volt, de amit kaptunk legalább nem fehér rizs volt és fűszeresen, finoman volt elkészítve, nem úgy, mint a hajón. 

A hal valami olyan elképesztően finom volt, hogy percekig teljes megelégedésben, csendben ettünk. A vacsiért (fél literes ásványvízzel együtt), 900 Ft-ot fizettünk.

Kalandjaink következő részében Tarapoto környékén fogunk kirándulni, tartsatok velem oda is!” 

Ha pedig addig is szívesen olvasnátok többet Ágitól, látogassatok el a blogjára!

HÍRMONDÓ

A dániai burgonyaszedéstől az izlandi kolbászkészítésig

Kissé eklektikusra sikeredett a mai állásajánló, de annyi baj legyen, szombat reggel talán ennyi belefér. Egyébként elég érdekes lehetőségekről van szó, hiszen nemcsak a címben említett országok és munkák vannak, hanem például olaszországi ajánlat is.

Hatalmas erővel szívja a magyar munkaerőt Ausztria

Körülbelül tízezren vannak, akik naponta ingáznak Magyarországról Ausztriába, de a mezőgazdasági idénymunkák idején ez a szám még ennél is magasabb. Nem meglepő módon elsősorban a szakmunkások ingáznak. 

Eszméletlen, mennyit költenek a németek 

Gyakorlatilag több, mint másfél évtizede nem látott magasságban van a németek vásárlókedve, és egyelőre semmi jel nem utal arra, hogy a tendencia megváltozna. 

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.