A határátkelés talán legnehezebb része, hogy az embernek újra kell építeni az emberi kapcsolatai egy részét, új ismerősöket, esetleg barátokat kell találni, ami nem is olyan könnyű dolog. Az eheti blogajánló egyik kérdése, hogy miként történik mindez. Emellett használt autót próbálunk eladni Amerikában (vajon sikerrel?), és felmászunk Ausztrália tetejére is.

Neked hogyan alakult ki az ismerősi köröd külföldön? Nehéz volt új ismeretségeket kötni? Miben más ismerkedni, mint Magyarországon? Írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

(Fotó: pixabay.com/Foundry)

Az Életem morzsái blog szerzője azon gondolkodott el, miként alakult ki és hogyan változott az angliai baráti köre: hogyan alakult át, miként jöttek (és mentek) emberek.

„Az első ismerősömet a buszon ismertem meg London felé. A pihenők alatt elegyedtünk szóba és kiderült, hogy ő is au pairnek jön Londonba. Mire a buszunk begördült a Victoria állomásra, adatokat cseréltünk. Másfél hétre rá vele ismerkedtem Londonnal először. Nagyon szerencsés véletlen találkozás volt, mert így nem ismerős nélkül kezdtem el az életem itt. 

A második ismerősöm egy magyar hölgy lett a nyelviskolából. Ő később meghívott a Halloween délutánra magához, ahol egy fiatal magyar lánnyal ismerkedhettem meg (3. ismerősöm lett). Utána párszor még bandáztunk is. 

Közben egy Facebook csoportban rám írt egy magyar srác és beszélgettünk. Vele megegyeztem, hogy 2012. januárjában találkozunk. Én a találkozóra vittem az új magyar ismerősömet, ő meg hozta magával a spanyol ismerősét. 

A megismert magyar srácról kiderült, hogy szuper társasági személy és szervező is egyben. Több tucat magyart ismert, s többször voltak baráti összejövetelek általa. 

Itt ismertem meg hirtelen tucatnyi új embert. A történet szépséghibája már csak annyi, hogy az akkori társaság 60%-ra már visszaköltözött Magyarországra. 

A másik „bummot” az adta, hogy találtam egy blogot a neten, akinek az írója egy blogtalit szervezett. Elmentem a blogtalira és hirtelen megint lett pár új ismerősöm. 

Majd 2012 őszére összehaverkodtam egy magyar lánnyal, akivel minden hétvégémet együtt töltöttem a 2013-as évben. Sőt, mi hétköznap is találkoztunk legalább egyszer egy héten. Neki köszönhetem azt, hogy New Yorkba eljutottam. 

Neki volt az a hatalmas mondata „Jövőre megyünk New Yorkba, úgy készülj”. És úgy készültem. Megtiszteltetésként éltem meg, hogy elhívott. Először az Államokban és vele. Életre szóló emlék maradt, az biztos. 

Egyébként zseniálisan megszervezte a 10 napunkat, mert hogy, ő volt a szervezője az egésznek. Lefoglalta a jegyeket a Szabadság-szoborhoz, az Empire State Buildingbe is. 

Mindent szuperül elintézett, én meg csak vittem magamat. Ha nincs az a nyaralás, lehet még most se léptem volna át az amerikai határt. Megvolt a szépsége a páros utazásnak is! (...) 

Ám, mivel 2013-as évemet egy személy töltötte ki 90%-ban, hirtelen 2014-ben totál egyedül találtam magam. A blogon is leírtam egy mondatot „Ha elütne az autó, senkit sem érdekelne”. (...) 

2015-ben stagnált az ismerősi köröm, de heti rendszerességgel pár emberrel mindig összefutottam. 

2016-ban a blog is adott egy lökést ahhoz, hogy másokkal találkozzam. Köszönöm, erre tényleg nem számítottam. De örültem neki! (...) 

London nagy „veszélye”, hogy mindenki sokat dolgozik (akár több műszakban) és mindenkinek megvan a magas kis bejáratot világa, életvitele. Így egyszerűen a lehetetlennel ér fel egy szabad időpontot találni a naptárban olykor. 

Amit az évek alatt megtanultam, mindig akkor jön valaki(k), amikor szükség van rá. Bárhonnan.” 

A teljes posztot is érdemes elolvasni, itt teheted meg!

Autót eladni Amerikában 

Nagyon érdekes képet fest nem csak a használtautó-eladásról, de az emberi természetről is a Modern Wander blog szerzője, aki nekidurálta magát, és elkezdte árulni eddigi autóját. Mit mondjak, nem egyszerű menet…

Lujza 

„Nem is volt annyira egyszerű elkezdeni neki az árusítását, ugyanis én ezt az autót még 2015 szeptemberében úgy vettem, hogy minden hónapban a kereskedőnek fizettem a havi törlesztő részletet, nem pedig a banknak. 

Amennyiben valaki igy vesz autót az azt jelenti, hogy addig ameddig a gépjármű nincs kifizetve teljesen, lehetetlen eladni, ugyanis a kocsinak a papírjai a kereskedőnél vannak. 

Én ugyebár az autót teljes egészében idén február elején ki is fizettem, bizonylatot kaptam róla, valamint a kereskedő közölte, hogy 7-10 munkanap az átfutási idő a DMV-nél, hogy véglegesen is hivatalosan az én tulajdonom legyen a gépjármű. 

Március elején jártunk, amikor még a papíroknak se híre, se hamva nem volt, így egy 3 hetes folyamatos telefonálgatás, bírósággal való fenyegetőzés vette kezdetét. (…) 

A kereskedők előszeretettel szeretik ezt a játékot játszani, hogy a jóhiszemű emberke kifizeti az autót, de a kocsi papírjait hosszú hetekig, akár hónapokig sem kapja kézhez, mert a kereskedő magyarán mondva szarik rá, hogy elintézze. 

Én 2 naponta telefonáltam, a végén már elég erősen felemelt hanggal, mondhatnám üvöltve közöltem vele, hogy jobban teszi, ha jelzi a DMV felé, hogy enyém az autó, mert így itt Kaliforniában én ezt nem tudom átíratni a hivatalos papírok nélkül. (...) 

Hosszas huzavona után végülis 3 héttel ezelőtt egy ismerős segítségével a DMV-ből sikerült megszereznem az autó papírjait, immáron a saját tulajdonomként, most pedig végre elkezdtem hirdetni az interneten. 

Azzal tisztában voltam, hogy nem fog a kocsi egyik napról a másikra elkelni. Azzal is tisztában voltam, hogy elég sok mondjuk úgy, hogy „érdekes” érdeklődő lesz majd a kocsira. 

De azzal, amit az elmúlt napokban tapasztalok, nem számoltam. Ahány helyen hirdetek, mindenhol azzal kezdem a hirdetés szövegét, hogy milyen problémái vannak az autónak, és pontosan ezért ennyi az ára. 

El is kezdtek keresni az érdeklődők, de a 15. „mi a baja a kocsinak, hogy ennyire olcsón adod?” üzenet után már elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire figyelmesek erre felé az emberek? (...) 

A másik nagyon érdekesen idegesítő dolog számomra az, hogy minden 3. érdeklődő latino származású. Ez még nem is lenne probléma, mert felőlem az viszi el Lujzát, aki akarja, ha kifizeti nekem a kért összeget. 

A fejfájást az okozza, hogy a hirdetésem szövegét így kezdem mindenhol „NO HABLA ESPANOL”. Mert az még ok, hogy elmakogok ezt-azt spanyolul, de egy kocsit abszolút nem tudnék eladni így. 

Ennek ellenére ők folyamatosan irkálnak nekem spanyolul. Persze, hogy értem mennyi pénzt kínálnak az autóért, de amikor üzenetben is megírom, hogy NO HABLA ESPANOL, csak folytatják spanyolul. Egy szónak is száz a vége, 50 ilyen üzenet után már idegesítő. 

Ettől függetlenül hiszem, hogy Lujzának már megvan az új gazdája, csak még várni kell egy darabig a nagy találkozásra.” 

Mit mondjak, a magam részéről szurkolok, hogy sikerül eladni az autót… Az eredeti posztot itt találjátok.

Kettesben Ausztrália tetején 

Ausztrália kemping-világnagyhatalom, ami konkrétan azt jeleni, hogy több ezer (általában kifejezetten felszerelt, tiszta, rendezett) kemping várja a vándorokat. Közéjük tartoznak az A-Z Ausztrália blog szerzői, akik autóval vágtak neki az országkerülő útjuknak. Lássuk, hogyan sikerült az indulás és az első pár nap!

„Az indulás előtti utolsó napok elég hektikusra sikerültek, Nekem (Zoli) bejött még a képbe egy jó kis foggyökér kezelés, a lakást már ugye feladtuk, úgyhogy már a barátainknál tudtunk csak aludni, a megmaradt cuccunk nagy része a raktárban figyelt, minden egyéb pedig Pufiban, a lakóbuszunkban. 

És bizony még jóval több dolog volt Pufiban, mint mi azt eredetileg gondoltuk, úgyhogy az alvásra szánt helyünk még tökéletesen alkalmatlan volt bármiféle vízszintes elhelyezkedésre. Érthető okok miatt ezen nagyon gyorsan változtatnunk kellett. 

Az első utunk szerencsére csak egy barátunkhoz vezetett a Kék hegységbe (Blue Mountains), ahol még egy kis házikóban tudtunk aludni, így a káoszt Pufiban elég volt másnap elkezdeni megszüntetni. 

Gyakorlatilag a teljes április elsejénk azzal telt, hogy kipakoltunk mindent az autóból, és újrapakoltuk az összes cuccot, hátha majd így a végén kisebb lesz a káosz. Hát nem lett. Azaz nem sokkal. 

Mondjuk úgy, hogy aludni még az átpakolás után sem tudtunk alapból az ágyon, napközben a maradék cuccokat kénytelenek vagyunk ott tárolni, és este alvás előtt átrakni azokat az első ülésekre. Nem túl kényelmes, de egyelőre ez van. Talán az Út folyamán majd még sikerül ezen javítani, mondjuk úgy, hogy kidobunk egy csomó mindent.

Digitális nomádokként elengedhetetlen, hogy legyen lehetőségünk folyamatosan tölteni a mobilokat, a laptopokat, fényképezőgépeket, tabletet és a drónt. Ja, és a mobil hűtőnket is, ami biztosítani fogja, hogy a semmi közepén is tudjunk hűtést igénylő finomságokat enni. 

Ennek megfelelően beszereztünk egy kihajtható napkollektort, egy áramátalakítót (inverter) és egy deep cycle akkumulátort. A terv az volt, hogy majd reggelente reggelizés közben a napkollektort kihajtjuk mellénk, és az majd szépen feltölti az aksit. 

Azonban már az első héten kiderült, hogy mint sokszor, az elképzelés nem fedte teljesen a valóságot. Egyrészt nyilván nem minden reggelünk volt ragyogóan napos, másrészt a reggeli 1-2 óra készülődés nem elégséges még arra sem, hogy a mobil hűtőnk fogyasztását arra a napra fedezze, így elég hamar eljutottunk egy pontra, hogy se hűtő, se töltési lehetőség. Ember tervez, ugye… 

Úgyhogy jöhetett a B terv, amit eredetileg a plusz költségek miatt megpróbáltunk elkerülni, ami egy DC to DC töltő beszerelése volt. Ezt egy melbourne-i barátunk (Thanks again Cam!!) hathatós segítségével végül beszereltünk az autóba kisebb harcok árán. (...) 

Pufi ugye eredetileg egy kisteherautó volt, amit az előző tulaj alakított át belülről egy lakóbusznak. Nagyon praktikus polcrendszert épített bele, látszik, hogy nem csak „jóleszezmajdvalahogy” módjára tervezte meg a fiókokokat, hanem gondolkozott is előtte. 

Mi még hozzátettünk ezt-azt (azaz leginkább Andi), és így már egy nagyon lakható teret sikerült létrehoznunk. Viszont még így is sikerült 1.5X annyi cuccot magunkkal vinni, mint amennyi Pufiban elfér, így esténként lefekvés előtt még bizony az ágyon levő cucc hegyeket előre kell mozgatni, hogy aludni tudjunk menni. 

Az első hét szinte teljesen azzal telt, hogy mindennek próbáltuk a helyét megtalálni, átalakítani a berendezést, logikusabbá tenni a tárolási módokat, mert annál nem sok idegesítőbb dolog van, mint amikor mindig keresni kell valamit. Hol a kanál? Hol a kés? Nem láttad a kulcsot? Az előbb még itt volt a bögre, hova tetted???? Áááááááááá! 

Úgyhogy a hét végére azért már nagyjából kialakultak a rendszerek, és igyekszünk is tartani magunkat hozzá a káosz elkerülése végett. Azért még nincs vége a folyamatos rendezgetésnek, én (Zoli) pl. majd minden nap teljesen átalakítottam a tetőcsomagtartót, hogy ne egész úton a ponyva lifegését kelljen hallgatni. Nem egy harmonikus hang hosszú távon, de még röviden sem.

A másik „aprócska” gond Pufi belső terével az a belmagasság az ágynál. Sajnos a fiókrendszer pont olyan magasan lett kialakítva, hogy az ágyon nem lehet felülni. 

Na persze ezt mi minden reggel megpróbáljuk, aminek egy szép, öblös „dong” hanghatás az eredménye, és utána jöhet az elengedhetetlen „nabazeee” vagy „apicsába”. Azaz mindig beverjük a fejünket a plafonba. 

Ez azért nem túl kényelmes, a reggeli kikászálódás az ágyból elég kacifántos, az éjjeli pisilések a szabadban meg kifejezetten rémálmok. Ezáltal az első héten többször előfordult már, hogy hajnal 2-től óránként keltünk fel, hogy úúúúú, muszáj kimenni már a szabadba, de neeeeem, ki fogjuk bírni reggeliiiiiig. És persze, hogy nem bírjuk ki, úgyhogy kezdjük megtanulni, hogy amint jön az inger, nincs mese, menni kell. Még ha 3 fok van odakint, akkor is. 

Az első hét legkiemelkedőbb eseménye, egyben az első ausztrál „leg” kipipálása, Ausztrália legmagasabb csúcsának, a Mount Kosciuszkónak a megmászása volt. A hegycsúcs 2228 méter magas, azaz európai szemmel nem túl számottevő. Ráadásul a neve is ismerősen csenghet az otthoniak számára. Nem véletlenül: a lengyel szabadságharcosról, Kosciuszko Tádéról lett elnevezve. 

A túra egy majd 10 km hosszú út fel a csúcsra, viszonylag könnyű, végig köves terep. Na persze 10 km vissza is, így azért a végére már egy jó kis félmaratoni útról beszélünk. A táj meg egyszerűen meseszép, eleinte a minden színben pompázó gumtree-k szegélyezik az utat, aztán meg átalakul a táj, eltűnnek a fák, egyre több a szikla és a moha. (...) 

A csúcson aztán két fantasztikus dolog is történt: egyrészt a megérkezésünkkor még vagy 50 gyerek lézengett és zajongott ott, de pár perc múlva egyszer csak mindenki lelépett, és mi egyedül maradtunk Ausztrália tetején vagy 20 percre. 

Leírhatatlan volt az élmény, a képek is csak limitáltan tudják visszaadni azt. A másik pedig egy varjúraj hirtelen megérkezése volt, ami kísérteties benyomást keltett a csúcson, Andival lélegzetvisszafojtva bámultuk a madarakat, ahogy köröztek felettünk." 

Erről videót is láthattok az eredeti posztban, no meg rengeteg fényképet, nem is beszélve arról, hogy maga a szöveg is sokkal részletesebb. Ne hagyjátok ki!

HÍRMONDÓ

A hét legkülönösebb külföldi állásajánlatai

Ez a hét sem telt el érdekes / furcsa / embert próbáló álláslehetőségek nélkül, aztán mindenki döntse el magának, hogy a válogatásból melyiket hova helyezi a képzeletbeli listán.

Megrázó levél arról, miért lesz valaki határátkelő 

„Nem szeretném, hogy a gyerekeim egy ilyen rendszerben nőjenek fel” – írta egy konzervatív családapa, aki egyébként Erdélyben nőtt fel a legsötétebb diktatúra idején. Most a határátkelést fontolgatja.

Kétségbeesett kép a munkaerőhiányról 

Az egyik magyarországi vendéglátóipari egységben készült a fotó, ami nagyon sokat elárul arról, mekkora a munkaerőhiány ma Magyarországon.

„Nem arról van szó, hogy félnénk” 

A holland, az ír és a dán miniszterelnök Hágában ült össze, hogy közös álláspontra jussanak az Egyesült Királyság uniós kiválásáról szóló tárgyalások kapcsán. Sikerült is.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.