Többször felmerült már, milyen érdekes lenne, ha a blog régi szerzői megjelennének és megírnák, hol tart most az életük. Nos, felvettem a kapcsolatot néhányukkal a legelső időkből, és megkértem őket, írják meg, hogyan (és hol) élnek most, mi történt velük, mik a terveik. Juli Németországban és Dániában volt korábban au pair, aztán visszatért Magyarországra, azzal az elhatározással, hogy megint nekivág. Mielőtt kiderülne, hogyan alakult az élete, rövid részletekben megpróbálom a régi posztokból összefoglalni az akkor leírtakat.

Juli anno Németországban kezdett au pairként egy Ingolstadt melletti kis faluban, két kisfiú mellett; a kisebbik 3, a nagyobbik 6 éves volt.

Németország: a ritka kivételbe csöppentem

„A szülők értelmiségiek, doktorált emberek, apuka a faluban képviselő. Egy ikerházban laktunk a nagyszülőkkel, akik idős koruk ellenére még mindig földművelésből éltek. Na, nem itthoni viszonyokat kell elképzelni, hanem a falu központjában egy hatalmas birtokot, ahol van bőven hely a temérdek traktornak, kombájnnak és a terménynek.

Nekem ténylegesen csak a lurkókkal kellett foglalkoznom (napi max 5 óra, ez is hétköznaponként, hétvége szabad), ezért kaptam egy csekélyke zsebpénzt (akkor az 205 vagy 210 euró volt), fizették Ingolstadtba a buszjegyemet, a német nyelvóráimat (ezek kötelezően a családot terhelik), és a gyerekfelügyeleten kívül nem kellett mást csinálnom a háztartásban. Vagyis: no takarítás, no főzés.

Amikor otthon voltak, igyekeztek minél több időt a gyerekekkel tölteni. Ők nem azért fogadtak fel egy au-pairt, hogy az kiszolgálja őket, vagy mert úgy kényelmesebb nekik (nem úgy, mint sok más nyugat-európai család), hanem mert így tudták legjobban a gyerekfelügyeletet megoldani. A gyereknevelésben persze voltak nehézségek, de ez egy másik téma.

Az idő múlásával elég jól összeszoktunk, őszintén érdeklődtek a magyar kultúra iránt, és ahogy fejlődött a nyelvtudásom, annál nagyobbakat tudtunk beszélgetni. Egy idő után 1-2 apró ügy intézését is rám bízták, és nagyon pozitívan fogadták, hogy igyekeztem elfoglaltságokat találni magamnak.

Visszagondolva, elég jó dolgom volt náluk, bár az ismerősöm, aki kiközvetített, többször figyelmeztetett, hogy nehogy azt gondoljam, hogy a németek ilyenek. Igazából a ritka kivételbe csöppentem bele.” (A teljes történetet itt olvashatjátok el.)

Dánia: rajtam spórolt a család

Németország és a főiskola után pedig jött egy dániai népfőiskola Koppenhágától 60 km-re, Helsingør-ben. Juli a fél év alatt annyira beleszeretett az országba, hogy úgy döntött, marad – és persze ismét a jól bevált au-pair munkát választotta.

„Egy fiatal családról volt szó, újra két kisfiúval, egy 3 és egy másfél évessel. Anyuka korombeli, apuka 10 évvel idősebb (ötöt letagadhatna), jól kereső menedzser, anyuka is éppen dolgozott akkor, és volt már egy au-pairjük, egy örmény lány, de ő már váltani akart.

Szóval a szülők hihetetlenül nyitottak, lazák voltak, már az első találkozás után hatalmas vigyorral és öleléssel köszöntünk el egymástól, és alig vártam, hogy 2 hónap otthoni kényszerpihenő után visszatérhessek hozzájuk és ezzel együtt szívem csücske-Dániához.

A megérkezés után még nem egyből jött a hidegzuhany. Az első héten még ott volt a másik csaj, ami abból a szempontból volt jó, hogy láttam, mi lesz a feladatom, merre van az óvoda, és a legfontosabb dán kifejezéseket gyorsan feljegyeztem magamnak, ami elengedhetetlen volt a gyerekekkel való kommunikációban (bár a szülőkkel angolul beszéltem).

Ahogy egyedül maradtam, anyuka egy csomó mindenen változtatott. A heti két szabadnapot (ami általában hétvége az au-paireknek, hogy az adott ország megismerése céljából legyen ideje utazgatni például) ő gondolta ki nekem, szóval majdnem a nullával volt egyenlő az esélye annak, hogy egy hosszú hétvégét, egy utazást, egy programot előre megszervezzek. De azért megoldottam.

Emellett adott egy listát, hogy melyik nap éppen mit kell kitakarítanom. Ez kb. napi 3-4 óra elfoglaltságot jelentett – megemlíteném, hogy a takarítás nem megengedett egy au-pairnak. Ha elfogadja a felajánlott munkát, azt külön szokták honorálni jobb családoknál.

Valahogy elfelejtette a buszjegyeimet is kifizetni – szóval a zsebpénzemből kellett állni, ami átszámítva olyan 300 euró körül volt, de ne felejtsük, hogy Dánia az egyik leggazdagabb skandináv ország, és egyben az egyik legdrágább is. És bár járt volna a nyelviskola is – valahogy az is el lett sunnyogva.

Szóval vigyem a gyerekeket oviba, hazatérve takarítsak, a szusszanásnyi idő után már mehettem vissza a gyerkőcökért. Mindeközben anyuka otthon volt, éppen nem volt munkája, de nem is nagyon zavarta, hogy nincs neki, apuka úgyis baromi jól keresett, szóval nem épp az ő keresete hiányzott.” (A teljes poszt további részletekkel itt található.)

Ez van ma

„Hogy mi történt velem, mióta itthon „ragadtam”? Elgondolkodtam, amikor a Határátkelő megkeresett azzal, hogy tudnék-e egy beszámolót írni az elmúlt évekről.

Kilenc éve úgy jöttem haza Dániából (illetve előtte éltem már Németországban, Angliában is), hogy én mindenképpen megyek vissza külföldre, de adok magamnak itthon egy kis időt, amíg összeszedem magam – pénzügyileg is, és rendet rakni a magánéletem körül is.

Imádtam kint lenni, de több negatív dolog is összejött, és úgy éreztem, muszáj kicsit visszatérnem a gyökerekhez, erőt gyűjtenem.

Egy évet adtam magamnak, szerencsére kaptam állást a kisvárosban, ahol felnőttem, így belevághattam a nagybetűs felnőtt életbe, igazi felelősségteljes munkával és keresettel – ami nagyon kevés volt, de mivel a szüleimnél laktam, kezdésnek ez sem volt rossz.

Egy váratlan találkozás

A magamnak adott egy év eleje viszont rögtön úgy kezdődött, hogy találkoztam egy gyerekkori szerelemmel – aki miatt felülíródtak a külföldi ambícióim. A véletlen találkozás után gyorsan pörögtek velünk az események: fél év után eljegyzés, rá egy évre esküvő, és a trónörökös sem sokat váratott magára. Most már két fiunk van, a nagyobbik most kezdte az iskolát.

Szóval minden úgy alakult és alakul, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Éljük az életünket, pörög a mókuskerék, mennek az évek, nőnek a gyerekek.

Nekem pedig mehetnékem van.

Legjobban egy német szóval tudnám az érzést körülírni: „Fernweh” – ez a honvágy (Heimweh) ellentéte: amikor adott helyről elvágyódok máshová…

Aki élt már külföldön (nem csak turistaként járt pár országban), annak szerintem nem lesz nyugta utána, mindig benne motoszkál a gondolat, az érzés, hogy mikor ülök a volán mögé, vagy vonatra, hajóra, repülőre, tök mindegy, csak utazzak és egy kicsit el innen. És nem csak 1-2 hétre el innen, hanem pár hónapra, évre akár.

El vagyunk kényeztetve

Nekünk elég sok veszítenivalónk lenne, ha valahová elköltöznénk, nagyon sok a nagyszülői segítség, a munkánk mellett nem is tudnánk máshogy megoldani a gyerekek körüli logisztikát.

Persze ez kényelmessé is tesz bennünket… nem úgy fejezzük be a munkát, hogy most muszáj odaérni iskolába, edzésre, akárhova, a hétvége tervezése sem mindig csak négyünkről szól, nem kell gondolkodni nagy főzéseken, mert valamelyik nagymama úgyis főz. Szóval el vagyunk kényeztetve, aminek élvezzük minden előnyét és néha árnyoldalát is.

Ha szóba is kerül néha napján, hogy mi lenne, ha meglépnénk a meglépnivalót, igazából csak az ellenérvek vannak felsorolva: mit kezdenénk azzal, hogy a férjemnek nincs semmilyen idegennyelv tudása? Elég az, ha én tudok jól németül és angolul?

Vagyis lehet, hogy én találnék előbb állást? Neki hogyan tovább? Kezdjen mindent elölről? Miért szakítsuk el a gyerekeket a támogató családi környezettől? Meg tudnánk oldani külföldön az életünket, úgy hogy csak magunkra számíthatunk? Hogyan pótoljuk az itthon hagyott régi barátságokat, hogyan építünk fel egy új életet?

Topogunk egy helyben

Nem azt mondom, hogy nem jó itthon, mert ahogy írtam is, nekünk minden adott. Nem vágyunk palotára, legújabb kocsira, Föld körüli útra. De nem is látom, hogy mikor tudunk továbblépni egy nagyobb lakás, egy kevésbé használt autó, egy komolyabb külföldi utazás felé… Topogunk egy helyben, és a munkánkkal, sok túlórával (bejelentett alkalmazottként) csak nagyon apró lépésekben tudunk előre haladni.

Jó magyar szokás szerint a környezet azt sugallja, hogy maradj a fenekeden, elégedj meg azzal, amid van, ne akarj többre vágyni (se munkában, se pénzben, se a magad előmenetelében, önképzésében).

Valahogy úgy vagyok vele, hogy az ember soha nem lehet biztos benne, hogy jó kerekedik-e ki egy váltásból, a megszokott nyugalomból egy szokatlan kalandba belevágni mennyire éri meg – legyen szó külföldre költözésről, munkahelyi váltásról vagy magánéleti problémák megoldásáról.

De sokkal nyomasztóbb az az érzés, hogy megléphettem volna, de mégsem tettem meg. És ha az a bizonyos gondolat az állandó mehetnékről nem lenne, talán minden kerek lenne. De így nem az.”

A moderálási alapelveket itt találod.

(Fotó: pixabay.com / geralt)