A mai történet a Magyarország és én pályázatra érkezett, de talán kevésbé direkt szól Magyarországról, mint az eddigiek – ugyanakkor ha a teljes történetet nézzük, akkor Andrásé (akinek köszönet a fotóért) elég sokat elárul a magyar helyzetről és viszonyokról. Szavazni ma is, mint mindig a Facebookon, és a poszt végén lehet.
„Azt hiszem, az én történetem évekkel az előtt kezdődött, mint hogy ténylegesen Londonba érkeztem volna.
Én egy budapesti, 34 éves srác vagyok, aki világéletében álmodozott valami nagy kalandról, valami újról, de aztán valahogy évekig nem volt merszem megtenni a nagy lépést.
Hozzátartozik a történethez, hogy sok más emberrel összehasonlítva szerencsés helyzetből indultam, ezért sokan nem is értik, miért választottam a budai 12. kerületi legénylakásom helyett (amihez egy jó kis autó is dukált), és a 25 éve meglévő családi éttermünk helyett azt, hogy kijöttem és elkezdtem mindent elölről. Mindezt London keleti részében, a Caffe Neróban barmanként, ami azon túl, hogy jól hangzik, semmi nagyszerű dolgot sem ad.
Hogy miért döntöttem így, ahhoz vissza kell menni 1990-ig a 90-es évekig. 1995-ben kezdtem a vendéglátóipari iskolát, aztán amikor elvégeztem, jött egy szuper lehetőség, egy Váci utcai irodaházban bérelhettünk édesapámmal egy kávézót.
Szerelem volt első látásra, rendkívül jól felszerelt, az akkoriban első osztályúnak számító irodaházban csupa jó cég volt. Éltem a lehetőséggel és elvállaltam, 10 kemény, csodálatos és bosszúságokkal teli év volt.
Rengeteg felé kellett megfelelni, de a munka meghozta gyümölcsét és akkoriban a gazadság is valamiért jobban ment, úgyhogy jött a pénz… sosem sok, de éppen elég. Tudtam nyaralni, a lakásra költeni, felújítani, etc.
Ekkor jött az első gubanc is, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy az ötleteim sorra próbálták megtorpedózni, és valahogy mindig sikerült belém kötni, hol ezért, hol azért. Egy idő után sikerült teljesen elvenni a kedvem.
Nem szeretem, ha korlátoznak, huszonévesen, nagy pofával pláne, volt, hogy majdnem ki is raktak. Aztán maradtunk, jött a válság, majdnem tönkrementünk, átszerveztünk, majd eladták az irodaházat egy új, nagy multicégnek és kész.
Személyből számmá lettünk és onnan eleve csak olyat vártak el, ami teljesíthetetlen volt. Szóval tíz év után elköszöntünk, ez volt az első nagy pofon. Fogalmam sem volt, mi lesz vele, mihez kezdjek magammal. Így hát beálltam édesapámhoz dolgozni.
Normál mércével mérve nem volt miért panaszkodnom, biztos munka, biztos pénz, biztos mindennapok… sokak álma, én meg nem voltam elég boldog. Közben a bajok meg jöttek, többször megbetegedtem, és sokszor szerintem ennek lelki okai voltak.
Az ekkor már évek óta kint élő barátnőm húzta az agyam, hogy menjek már ki, csak próbáljam meg. Féltem elindulni, hisz már 30 is elmúltam, otthon kész egzisztenciám van, most akkor mindent adjak fel?
Hozzátartozik a dologhoz, hogy közben lett egy kutyám is nem sokkal azt követően, hogy a kávézót elkezdtem csinálni. Mit csináljak vele, ha kimegyek, imádom, nem tudom itt hagyni, én felelek érte.
A döntő lökés
Aztán azelőtt egy évvel, hogy végül elindultam, a sors közbeszólt és segített meghozni a döntést. A házban nagy gázfelújítás volt, ami után nem kapcsoltak vissza a hálózatra és megindult egy borzalmasan megalázó, hosszú és drága procedúra, ami lényegében egy teljesen legálisan működő maffiát feltételez.
Az eredmény több mint 500 ezer forint és hat hónap gáz nélkül, közte téli hónapok egy olyan lakásban, ahol cirkórendszer van. Zéró tolerancia otthon, és zéró törekvés arra, hogy minél hamarabb megoldjanak bármit. Csak mindig egy újabb és újabb csekk jött, egy újabb és újabb kitalálás, hogy mit kell megvenni, és csinálni ahhoz, hogy működjön valami.
Ez volt az a pont, amikor megszületett a döntés, és elkezdtem szervezni a kiutam. Eddigre sok minden megváltozott otthon, már egyáltalán nem találtam a helyem, teljesen kiábrándultam az országból, különösen, ahogyan sokszor velem bántak, de hasonló történeteket mesélnek a barátaim is.
Közben a legjobb barátom, a kutyám nagyon beteg lett, agyvérzést kapott, aminek teljes leépülés a vége egy kutyánál, és persze rengeteg pénz, amíg az ember megpróbálja tartani a dolgokat és mindent megtesz a legjobb barátjáért, családtagjáért.
Ekkor már le volt szervezve, hogy egy ismerős költözik hozzám és pesztrálja a kutyát pár hónapig, amíg meglátom, mit tudok tenni, maradok-e, vagy visszamegyek, viszem-e a kutyám, vagy marad, de sajnos még az indulásom előtt olyan állapotba került, hogy el kellett altattatnom.
És ennyi volt 10-13 évem otthon: egy vállalkozás, amit ellehetetlenítettek, amiben benne volt minden, amit csak tudtam szakmailag és erkölcsileg, elveszítettem a legjobb barátom, mindeközben az állammal karöltve a hazai gázművek és a kéményseprő-maffia folyamatosan megkárosított, mit sem törődve az emberi értékekkel.
Szóval ennyi volt, csomagoltam és elindultam az ismeretlenbe 32 évesen.
Hol tartok most?
Nem vagyok gazdag, sőt, még csak nem is élek olyan jól, mint amikor a kávézóm volt, de ami van, az én vagyok, azt én csinálom. Amit keresek, azt össze sem lehet hasonlítani azzal, ami otthon van. Nincs para a bejelentések miatt, nincs para a csekkek miatt.
Hogy kemény-e? Igen, az. Hogy hiányzik-e az országom? Igen, hiányzik. Hogy mennék-e haza? Talán mennék, de minek? Itt sem könnyű, de nem kell kiskapuzni, nem kell hazudni, csak és kizárólag te vagy, mint ember, te vagy, amit nyújtani tudsz, és ezért fizetnek.
Hogy kihasználnak-e? Igen… ez a kapitalizmus, te dolgozol, ők fizetnek, se semmi sem kötelező. Viszont sokkal tisztább szabályok vannak. Elfogadóbb társadalommal, és nem feltétlenül a britekre értem, hanem összességében.
Tudsz tanulni és fejlődni, és egyszerűen úgy próbálom felfogni a dolgot, hogy az ember bármikor hazamehet. Én szerencsés vagyok, nem kényszerből jöttem, én döntöttem el, hogy kijövök, én döntöm el azt is, hogy meddig maradok.”
A moderálási alapelveket itt találod.
Utolsó kommentek