Ma ismét egy, a Magyarország és én pályázatra érkezett írás következik, méghozzá Erikától, aki lassan két évtizede él már külföldön. Írása tulajdonképpen egy vallomás arról, mi az, ami ennyi év után is hiányzik neki Magyarországról, és mi az, ami nem, ami miatt valószínűleg soha nem fog családjával visszaköltözni. Nekem a poszt vége tetszett a legjobban.
Szavazni ismét a poszt végén és a Facebookon lehet.
(fotó: a szerző)
Hiányzik Anyukám. Hiányzik, hogy nem állhatok a Duna partján, ott, ahol tavaly november elején a Halászbástya nevű hajó kilépőjéről méltóságteljesen – és szívbe markoló gyengédséggel – a vízbe helyezték a hamvait tartalmazó urnát.
Hiányzik Apukám, és hogy a szétesőfélben lévő kis autójával segítőkészen – és cifra káromkodások közepette - furikázzon engem és az unokáit mindenfelé a városban, hogy ügyeket intézzünk, hogy lássunk, hogy rácsodálkozzunk, hogy élvezzük a mindegy-hogy-hol-és-miért együttlétet.
Hiányzik az öcsém, és hogy lássam, ahogy nevetve hagyja, hogy a fiaim a hátán ugráljanak, a maradék hajába kapaszkodjanak, és ahogy nem utasítja vissza, mikor a kipirult arcú, csatakos fiúk a derekán csüngve könyörögnek neki, hogy „még, még, még”.
Hiányzik az unokatestvérem, aki a kedvemért minden otthonlétem alatt a világ legfinomabb kőrözöttjével vár – megboldogult édesapja után szabadon.
Hiányoznak a régi szomszédok – akik közül a legkedvesebbhez vezetett az első utam a reptérhez közeli idősek otthonába mikor utoljára otthon jártam.
Hiányoznak Anyukám barátnői, akik – hogy saját szívfájdalmukat is enyhítsék – „örökbe fogadtak” Anyu értelmetlen és jóval idő előtti halálát követően.
Hiányzik „A” barátnőm, akiben lelkem kiszakított másik fele lakik, és aki csillogó gombszemével és gyöngyfogas mosolyával vár akármikor is bukkanok fel. Hiányzik, ahogy kisfia szuszogását mellettünk hallgatva az éjszakába nyúlóan sztorizunk, káromkodunk, sokszor sírunk és röhögünk egyszerre, miközben az indiai csáj teánkat kortyolgatjuk a szanatóriumi békességet árasztó lakásában.
Hiányoznak a színek, hangok, ízek és illatok. A majd százéves lift illata a házban, ahol felnőttem. A minden emeleten más és más vasárnapi ebéd ínycsiklandozó illata. A Városmajor változó színei, ahogy kilépek a házból.
Hiányzik a déli harangszó. Ó, mennyire hiányzik az a harangszó... A piac részegítő kavalkádja, a színek és szagok inzultusa az érzékszerveimen. A lángos és a hurka – persze csakis a pultnál állva elfogyasztva. A gombavizsgáló.
Hiányzik a Fogaskerekű sikoltó kiáltása, ahogy áthalad a váltókon, és a bim-bam, mielőtt becsukódnak az ajtók. És persze a Gyermekvasút, ahol úttörőként anno én is teljesítettem szolgálatot.
Tavasszal a Moszkva téren – akarom mondani, a Széll Kálmán téren – álldogáló, kendővel bekötött fejű nénik az apró csokrokba kötött ibolyával, hóvirággal és gyöngyvirággal. A májusi estéken a budai dombokat takaróként mindent beborító orgona és bodza illata, amitől rám jön még a sírhatnék is.
Nyáron a strand hiányzik a mennyei illatával, amit amikor hosszú évek eltelte után először megérzek, hirtelen megtorpanok, és a torkom elszorul, ahogy feltolulnak bennem a gyermekkori emlékek.
Hiányzik a kabinos néni és az alumínium biléta, amit ugye illik a fürdőruha pántjára kötni. Hiányzik a nyári vihar, főleg a fülledt éjszakákon, lehetőleg hatalmas villámlás és az azt követő ablakot rezegtető mennydörgés kíséretében. Nyitott szemmel szeretek ilyenkor az ágyban feküdni, és az ablakot szélesre tárva szívom be a föld megkönnyebbült lélegzetét.
Hiányoznak az ősz melengető napsugarai, ahogy a fák lassan kopaszodó ágai között átszűrődnek, és megérintik a bőrt és a lelket egyaránt. Hiányzik az éjszaka lehullott első hó illata, ami olyan friss, hogy szinte harapni lehet, ahogy kora reggel kitárjuk az ablakot.
Hiányoznak helyszínek és események. Hiányzik az esti Budapest látványa, a gyönyörűen megvilágított hídjaival és épületeivel, és ahogy fényük rávetül a méltóságteljes Duna vizére. Hiányzik a Margitsziget és a Balaton. Hiányzik a Vár negyed, ahol Anyu felnőtt.
Hiányoznak a kis eldugott éttermek a piros-fehér kockás terítővel, ahol aranyszínű gyöngyöző erőlevest adnak pihe könnyű májgombóccal – amit sajnos képtelen vagyok utánozni. Budapest utolsó mézes puszedli boltja. A virágosok – hát ilyen nincs is sehol máshol a világon!
Hiányzik a magyar színház – de nagyon. Ahogy bemész, és adják a műsorfüzetet, a ruhatár, és a ruhatáros, a szünet végét jelző gong, az utolsó felvonás után legördülő függöny, és az abbamaradni nem akaró vastaps. És persze a színészek és a színésznők... A koncertek. A múzeumok és kiállítások. A könyvesboltok. A majális és a gyereknap. A Karácsony, ami nálunk másról is szól, és amit máshogy is ünneplünk. Legalább a beijgli, az megvan, a több mint százéves családi recept alapján elkészítve – szigorúan minden évben.
És hiányzik a magyar nyelv. Ezért minden nap olvasok, beszélek, amikor csak tehetem. Az „anya” szót itthon csak fiaim szájából hallom, ezért hazalátogatva csak kapkodom a fejem, ahogy a sok gyerek hívja édesanyját.
Nem felejtek el magyarul. Nincs akcentusom, amikor magyarul beszélek. Viszont ennyi külföldön töltött év után még mindig van egy kis akcentusom, amikor az itteni nyelvet beszélem. Ezt elveszíteni nem is akarnám. Ez a részem, hozzám tartozik, ahogy egy kicsi, de örökké égő lánggal a magyarságom is.
…és ami nem
És hogy mi az, ami nem hiányzik? Mi az, ami miatt külföldre mentem? Majd külföldön ragadtam? Íme, a rövid válasz: tisztességes munkából nem tudtam tisztességesen megélni (és ennek már majdnem 20 esztendeje).
Ezt követően a családi körülményeim úgy alakultak, hogy egy nem európai, nem fehérbőrű párt választottam. A személyes tapasztalataim alapján a véleményem az, hogy a mai Magyarország nincs arra felkészülve, hogy a páromat, és a gyermekeimet befogadja.
Ezért nem is gondolunk arra, hogy valamikor is hazaköltözzünk. Magyarország négyünk közül csak nekem lenne „otthon”, családom többi tagjának külföld lenne.
A munkalehetőségünk lényegesen jobb itt, mint Magyarországon. Ezért maradunk ott, ahol vagyunk. Ahol élünk, ott sem tökéletes minden, de tökéletes hely valószínűleg nincs is.
Szerencsésnek tartom magam, hogy egy olyan történelmi időben hagytam el a hazát, amikor kedvem szerint jöhetek és mehetek, nem kellett örökre mindenkit és mindent magam mögött hagynom.
Tudom, magyar vagyok itt is, magyar lennék egy másik országban is, még egy harmadikban is, ugyanúgy, ahogy otthon is magyar lennék. A modern technológia eredményeképpen a világ egyre kisebb, egyre jobban átjárható, elérhető minden zuga, és az, hogy ki minek vallja magát a különböző helyeken, az személyes preferencia kérdése.
Én magyar vagyok, de nem csak magyar, hanem nő, feleség, anya, pedagógus, stb. A magyarságom egy dolog azok közül a dolgok közül, amelyek meghatároznak engem, mint egy személyt. És még csak fontossági sorrend sincs. És nekem ez tökéletes így: magyarként – külföldön.”
A moderálási alapelveket itt találod.
AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL
A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.
Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.
A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.
Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.
Utolsó kommentek