Lassan letelik az önkéntesség időszaka Kisvárosinak Olaszországban, így ideje levonni a következtetéseket és kitalálni, hogyan legyen tovább. Két előző posztját itt és itt olvashatjátok.

„Előre szólok, ez a poszt minden lesz csak összeszedett nem. Megpróbálok válaszolni pár kérdésre, és kicsit többet írni magáról a programról, hiszen sokan érdeklődtetek efelől. Az önkéntes programom az utolsókat rúgja, hisz 2 hónap múlva vége. Az érzések elég vegyesek, és azt hiszem a „rózsaszín szemüveg” is lekerült azóta. Rengeteget változtam és még többet tanultam. De előbb a kérdések.

Jó páran kérdezték, hogy mennyi nyelvtudással jöttem ki, hisz majdnem 10 teljes hónapig olyan tinédzserekkel fogok lakni, akiknek rengeteg problémájuk van. A válasz egyszerű: abszolút zéró. Otthon bár elkezdtem a program elején, de sokra nem jutottam. Emiatt természetesen voltak nehéz, de főleg vicces pillanatok, de nem bánom egyáltalán.

A program biztosít nyelvórákat, ott azonban csak A2-es szintig tanítanak, és miután 3 hét után még mindig a létige jelen idejű ragozását vettük, inkább úgy döntöttünk, hogy nem megyünk többet. A német csaj hamar belejött, hisz 5 nyelven beszél folyékonyan többek között spanyolul, ami nagyon hasonlít az olaszra, így 2 hónapnyi „átkonvertálás” után, ha hibásan is, de folyékonyan elkezdett beszélni.

Én úgy döntöttem az alapoktól elkezdem, letettem a seggem és elkezdtem tanulni. Azt is kérdezték, hogy mennyi szabad időnk van. (Két önkéntest fogadnak, jómagam mellett, egy mindig mosolygós fekete német leányzó próbál változtatni a dolgokon.) Ez nagyon változó, hisz mi egy légtérben élünk a projekttel, ami végül is azt jelenti, hogy 0-24 órában elérhetőek vagyunk, ha kellünk. De ehhez képest szerintem van szabadidőnk rendesen, nem panaszkodhatunk.

Nehéz történetekkel kell szembesülni

Egy másik személy is, aki volt önkéntes Finnországban érdeklődött bővebben a programról. Na, erről nagyon nehéz írni, hisz mind a srácok, mind a pedagógusok, akik itt dolgoznak a családommá váltak. Nagyon meredek történeteket ismertem meg és minden elismerésem ezeké a srácoké, akiknek már nagyon fiatalon olyan dolgokkal kellett szembenézniük, ami alatt egy felnőtt ember is összeomlik.

A skála nagyon széles és minden történetet hatalmas titoktartással kezelnek. Nekünk is legalább 6 hónap kellett, mire minden részletet megismertünk. Volt, hogy némelyik srác mesélte el mik történtek vele, volt, hogy különböző felsőbb engedélyek után elolvashattunk pár dokumentumot.

Írtam, hogy „próbálunk változtatni a dolgokon” na, ez az ami, még keményebb. Sajnos a legnagyobb akadály az nem a nyelv, és nem is maguk a srácok, hanem a pedagógusok. Bár nagyon tisztelem és kedvelem őket, sajnos, mint csapat egyáltalán nem dolgoznak együtt, emiatt pedig mi és pár olyan pedagógus is akadályokba ütközik, aki szeretne változtatni a dolgokon és motiválni a srácokat.

Mennyi értelme van az előzetes felkészítésnek?

Az önkéntes programról elég sok negatív vélemény is kering (például sok a felesleges dolog és pocsék a szervezés, vagy például egy másik határátkelős történetben olvastam miszerint az egész program csak az EU pénzmosodája), és ezzel egyet is tudok érteni.

A program során, két orientáción kell részt vennie minden önkéntesnek. Egy érkezésin valamint egy távozásin. Na, ez az, amire azt kell, hogy mondjam: teljes pénzpocsékolás. Kiválasztanak egy helyet az adott országban, az utazást, étkezést, a hotelt, minden egyéb felmerülő költséget az Európai Unió áll.

Eddig szép és jó, hisz ki ne akarna a tengerparton lenni egy ötcsillagos hotelban teljesen ingyen? A gond az, hogy a hotelt nagyjából nem hagyhatjuk el, míg egész napos programokat szerveznek nagyjából a semmiről.

A „miért vagytok itt, mi a motivációtok, miért fontos ez?” és szokásos sablon kérdések valamint a negyedik székfoglalós játék után valahol az óvoda és a középiskolák unalmas órái jutottak az eszembe, (és ezt töményen reggel 9-től este 10-ig nyomatják, így estére a legtöbben hullafáradtan mindenki megy az ágyba) miközben túl sokat nem látunk a városból, ahova hívtak.

Minden önkéntes kap egy elvileg elég jónak számító AXA biztosítást, ami a kisebb dolgoktól elkezdve a húzósabb beavatkozásokon át mindent fizet, akár még a szülést is. Ez papíron mind szép és jó, gyakorlatban viszont természetesen nem így működik.

A biztosítás visszautalásos alapon zajlik, tehát saját zsebből (vagy a fogadószervezet pénzéből) kell kipengetnünk az összeget és ők 3-4 hónap után visszautalják, ha mindent rendben találtak.

Az egyik önkéntes mesélte, hogy fogorvosra volt szüksége, egy piszlicsáré tömés itt 60.000 forintról indul. Nos, ennek az önkéntesnek nem volt ennyi pénze, és a fogadószervezete se tudott perkálni, miközben már a kínok kínját élte ált, annyira fájt a foga. Végül nagy nehezen, de kölcsönkéregetett pár embertől, majd 5 hónap után visszautalták neki a pénzt.

Ha nincs valós munka…

A másik probléma a programmal, azok maguk a fogadószervezetek. Nem tudom mennyire igaz, nekem is csak mesélték, de elvileg egy fogadószervezet nagyjából 700 eurónak megfelelő összeget kap havonta egy önkéntes után. Ebből lejön a havi zsebpénz (100-200 euró között) és még pár dolog, akkor is minimum 300-400 euró a fogadószervezethez megy.

Ebből az következik, hogy sok szervezet valószínűleg csak a pénz miatt pályázza meg ezt a lehetőséget, és nem azért mert szükségük volna valakire ingyen.

Jó pár önkéntessel találkoztam, akinek bár papíron heti minimum 30-35 órát kéne dolgozni, de valójában csak heti 10-14 órát dolgozik, mert nincs mit csinálnia. Emiatt pedig a nyelvet se tudja aktívan használni, és 6 hónap után is még csak nagyon alapszintű mondatokat tud mondani.

Kicsit az olaszokról a rózsaszín szemüveg nélkül

Szerintem rendkívül barátságos egy nép, bár még mindig azt mondom, hogy jogsit egyiknek se adnék. Szervezésben tényleg nem ők a legjobbak, a legkisebb gondon is képesek órákat rágódni, vagy inkább tökölni.

Az időjárás merőben jobb, mint Magyarországon ez azért a hangulatra is rányomja a bélyeget. Tényleg nem széles vigyorral járnak az utcákon, de mégis van bennük egy természetes nyugalom. A boltban elképzelhetetlen, hogy 20 percet ne kelljen várnod a kasszánál, hisz simán megbeszélik előtted a legújabb recept elkészítési módját.

Érdekes, mert otthon idegrohamot tudtam kapni, ha órákat kell várakoznom a boltban, itt nem. Egy magyar ismerősöm mesélte, hogy a természetes nyugalom mögött valójában inkább kényszervigyorgás van.

Itt egyből elkönyvelnek lúzernek, ha nem kihúzott háttal, magabiztosan mész végig az utcán. Én ennek örülök, még ha mű dolog az egész. Megtanultam, hogy néha akkor is vigyorogni kell, amikor nincs min, és soha nem szabad totál begubózva a járdát bámulva félig öngyilkos állapotban mutatkoznunk. Ez nekem őszintén bejön.

Viszont akkor is segítőkészek, ha komoly dolgokról kell beszélni. Próbálnak megérteni és tanácsokkal ellátni, úgy vettem észre komolyan érdeklődnek, ha valami gond van és a segítségükre vagy csak a véleményükre lenne szükséged.

Valahogy az én esetemben ez Magyarországon nem működött. Középiskolában volt pár pocsék évem, totál össze voltam esve, jó pár dolog történt akkor a rokonokkal, barátokkal és még számos más területen (maradjuk ennyiben, a teljes szennyest azért nem szeretném kiteregetni).

Mindennap egy rémálom volt, de nem igazán tudtam mi lehet az oka. Úgy gondoltam, meg tudtam emészteni mindent, ami akkoriban történt. Egy ideig rákentem a hormonokra, 2 évig húztam a dolgot majd elmentem egy szakemberhez, aki megállapította, hogy valójában ez bizony depresszió, amit később a pánikbetegség követett.

Egyszer az egyik tanárom megkérdezte, hogy na mégis, mi nem kerek? Amikor végül is elszántam magam arra, hogy elmondjam, miért nem érdekel semmi, miért rosszak a jegyeim, miért vagyok állandóan lehangolt. A válasza kicsit mellbevágó élmény volt kemény 15 évesen. „Hát te nem lehetsz depressziós, hisz nem kell a számlákat fizetned.”

Nem vártam valami szónoki beszédet tőle, hogy majd mostantól kinyalja a hátsó felem miközben ötös hegyeket ad nekem, mert össze tudok adni két számot, de ez a válasza kicsit hidegzuhanyként ért, hisz egy kis beszélgetés már sokat segített volna.

Az első pánikrohamom idején a mentőssel se mentek a dolgok rendben. Tudni kell egy pánikroham hihetetlenül rossz élmény, magas szívverés, hihetetlen erős halálfélelem, remegés, izzadás. Nem tudtam mi történik velem, gondoltam lehet itt a vég? Ennyi volt?

Ismerősöm kihívta a mentőket, mert látta rajtam, hogy valami komoly gond van. Miután a mentős megállapította, hogy csak egy pánikroham volt, elkezdte anyám bizonyos testrészeit felsorolni és a lehető legjobban megalázni, miközben én még enyhén sokkos állapotban voltam. De rengeteg ilyen történetem van, én valahogy Magyarországon mindig kifogtam az ilyen embereket.

Hogyan tovább?

Olaszországnak is megvannak a saját hibái, amiről könyvet lehetne írni. Magyarországot egy hihetetlenül gyönyörű országnak találom (Budapest az olaszok között is elég népszerű úti cél, és jó pár ételünket szeretik is), gazdag történelemmel. Egyszerűen engem szerintem a mentalitás az, ami elüldözött. Meguntam a sok irigységet, a feszült, depressziós hangulatot, hogy mindenki versenyez mindenkivel, hogy mindenki jobbnak akar látszani, mint ami. Hogy a szomszéd is csak úgy mutatkozik, be XY vagyok, és 4 diplomám van.

Itt is értek negatív hatások, már két hónap után megtámadtak a parkban, Nápolyban szintén majdnem leütöttek minket, mert nem szerettünk volna drogot vásárolni, és a mentős sztori után (sose gondoltam, hogy valaha is ezt mondom, de a magyar egészségügy egy álom az olaszhoz képest (főleg a fogorvosokat tekintve)), de valahogy mégis van itt valami, ami engem végleg rabul ejtett. Az emberek, a viselkedésük, a mentalitás, a nyelv, vagy ezek mind összesen.

Tehát jelenleg úgy döntöttem maradok, hiszen még csak honvágyam sincs. Sokkal önellátóbb lettem és sok tapasztalattal gazdagodtam, amiért rendkívül hálás vagyok.”

A moderálási alapelveket itt találod.