Ádám harmadik éve él az Egyesült Királyságban (korábbi tapasztalatairól itt és itt olvashattok), írt egy kis számvetést arról, hogy mit ért el, mit nem sikerült megtalálnia, és mi értelme van még egyáltalán annak, hogy még Angliában van. Kérdéseit a poszt végén vitaindítónak is szánja, jó beszélgetést.

„Egy újabb írást szeretnék megosztani, mely részben a személyes tapasztalataimról szól, részben pedig a Határátkelős közösség felé intéznék egy/több vitaindító kérdést.

Aki követte az eddigi írásaim (2012. augusztus és 2014. július), az emlékezhet, hogy immár lassan 3 éve vagyok UK-ben, és most érkeztem el arra a pontra, hogy azt mondjam; egyre nehezebb racionális indokot találnom arra, hogy miért is vagyok még itt. De menjünk kicsit vissza az időben, úgy könnyebb lesz elmagyarázni ezt a felütést.

Amikor 2010-ben Budapestre költöztem az első munkahelyemre, alig voltak ott ismerőseim. Az a szűk két év, amit Pesten töltöttem, arról szólt, hogy: 1. szereztem két év szakmai tapasztalatot, 2. szereztem egy embert (volt barátnőmet), aki kijött velem a UK-be.

Alapvetően más célom nem is volt Pesten, de azt sajnáltam, hogy nem sikerült kiépítenem egy stabil baráti kört (csak 1-2 új embert szereztem). Ez akkor nem is volt gond, mivel a fő cél teljesült, nevezetesen az, hogy a UK-be jöhettem.

Ugrunk 3 évet az időben, és itt vagyok újra egy költözés előtt: 2,5 évnyi londoni munka után Cambridge-be fogok költözni márciusban egy új munka miatt. Maga a munka izgalmasnak ígérkezik, szóval részben ezért döntöttem a költözés mellett (meg mert jobb ötletem nem volt).

Valami nincs rendben a személyes kapcsolatokkal

Ha számot kell vetnem a londoni eredményeimmel (nem a munkát nézve), akkor azt tudom mondani, hogy valami itt sem stimmel; ugyan sokkal több barátságkezdeményt építettem ki (főleg munkatársakkal az első cégemnél, helyi politikusokkal, pár itteni magyarral, stb.), de úgy érzem, ezek megint olyan barátságok, amikkel hosszabb távon nem lehet számolni.

Szinte az összes ismerősömmel 1-2 hétre előre kell egyeztetni időpontot, van 2-3 óránk munka után és kész. Nincs az, hogy hétvégenként elmegyünk együtt valahova (vagy spontán, egy nappal előtte szervezve), nincs az, hogy közös nyaralást szerveznénk, esetleg akár valakivel olyan jóban lennénk, hogy lakótársak is leszünk (pontosabban volt egy ember, de aztán megromlott a kapcsolatunk, és szét is költöztünk).

A randizással ugyanez a helyzet; volt, hogy valakivel egyszer-kétszer tudtam találkozni, de nincs lehetőség arra, hogy szorosabb kapcsolat kiépüljön, mert azért annyira egyikünk sem találja érdekesnek a másikat, plusz egyikünknek sincs kedve 45 percet metrózni azért, hogy találkozzon a másikkal.

Még ha van is közös érdeklődési kör valakivel, akkor sincs az, hogy rá lennénk utalva a másikra (pl. anyagilag), így kisebb az esély, hogy komolyabb kapcsolatot akarunk majd a kényszer miatt kiépíteni (legalábbis eddig ennél jobb magyarázatot nem találtam a jelenségre).

És akkor itt jön a kérdés, hogy mindez normális-e? Az angoloknál vagy a legtöbb bevándorlónál tényleg az van, hogy felnőtt lett, viszi tovább a gyerekkori barátságait, és mellette csupa felszínes kapcsolatot épít ki? Hogyan tud társat szerezni magának és milyen minőségű lesz az a kapcsolat? Nekem vannak csak magas elvárásaim?

Szorongás a magány miatt

Ezeken szoktam gondolkodni, amikor hazamegyek az üres lakásba, és nézem a négy falat, mert épp nincs kivel találkoznom és jelenleg tartós hobbim sincs, ami lekötné a feles energiám. Tényleg erről szól a kivándorlás, hogy csak magadban bízva a pénzért mész előre, dolgozol minél többet, aztán majd lesz valami?

Mert számomra ez a tanulság közel 3 év után; hiába keresek annyit havonta, mint 33 közmunkás Magyarországon, hiába van az, hogy szakmailag folyamatosan egyre feljebb és feljebb haladok, hiába van az, hogy a most megszerzett tapasztalat egy fél életre biztos megélhetést fog nekem adni, ettől még nem leszek boldog.

Nem leszek boldog akkor, ha nincs kihez szólnom este a magyar és angol politikai híreket böngészve (és közben jókat káromkodva Orbán és Farage „okosságain”), ha megbetegszem és egyedül kell elvonszolnom magam az orvoshoz (szerencsére, erre még nem volt példa, de bennem van a félsz), ha keresek is annyi pénzt, hogy évente 4-5 hosszabb nyaralást megengedhessek magamnak elviekben (és még úgyis marad pénz), ám senki nem jön velem.

Ilyen szintű magánnyal még nem találkoztam

Szóval én úgy érzem, a magány egy sokkal komolyabb dolog, mint amilyennek elsőre gondolná az ember, olyan dolog, amit a sok pénz sem tud kárpótolni, és amire több határátkelő nem készül fel, ahogy én sem tettem.

Szerintem ilyen szintű magánnyal korábban nem is találkoztam; gyerekként és egyetem alatt mindig ott voltak a barátaim, a szüleim, a csoporttársaim, mindig volt valaki, akivel sorsközösséget alkothattam, és most először nincs ilyen, most először van az, hogy szinte csak magamra számíthatok. Ez egy olyan élethelyzet, amivel még nem találkoztam és ezért is tölt el szorongással a helyzet.

Ugyan tavaly októberben egy adott pillanatban úgy éreztem, lassan itt az ideje hazamenni (2015 tavaszán terveztem visszaköltözni Magyarországra) de egyelőre valamiért - számomra teljesen érthetetlen módon - a UK-ben maradás mellett döntöttem. Talán a sok pénz és a környezetváltozásba vetett remény (értsd: talán Cambridge-ben jobban tudok kapcsolatokat építeni, mint Londonban) az, ami még visz előre.

És akkor egy utolsó kérdés az itteni határátkelőkhöz: ti voltatok már úgy az életetekben, hogy a pénzen kívül semmi más indokotok nem volt egy adott helyzetet elviselni/megélni? Meddig lehet/érdemes ezt csinálni és mi lesz utána más, ha egyszer kilépek ebből a helyzetből?

Mert jelenleg nem tudom, mit kezdenék a megtakarításaimmal, lakást nem akarok venni, hobbim, amire költhetném, nincs, úgyhogy szépen pihen az összeg egy közepes kockázatú alapban, és arra vár, hogy egyszer csináljak vele valamit..., csak kérdés, mikor jön el ez a pillanat.”

A moderálási alapelveket itt találod.