Örömmel jelentem, hogy ma két új blogot is módomban áll a figyelmetekbe ajánlani (egyébként aki ír vagy csak olvasott valamilyen érdekes posztot, lát egy jó blogot, nyugodtan jelezze!), ám az első poszt Bandi Republicé, egy nagyon izgalmas, és ellentmondásos témáról.

(A kép illusztráció)

Kezdjük akkor Svédországgal, ahol régi ismerősünk, Bandi Republic, a Bezzeg a svédek blog szerzője új élethelyzetben találta magát. (VIGYÁZAT, - mint maga a szerző az első kommentben megjegyezte - írása nyomokban iróniát és költői túlzásokat tartalmazhat a mondanivaló kiemelése érdekében!!!)

„Már a 3. helyen dolgozom, s mindenhol hasonló jelenséget figyeltem meg: az európai expat vezetők – akik szintén nem beszélnek svédül – szívesebben alkalmaznak külföldieket.

A meglátásom szerint nem is a nyelvi korlátok kikerülése végett, hanem mert ufóként kezelik a svéd dolgozókat s az ő munkamoráljukat, melyben a „work-life balance” magasan a legfontosabb szempont (nagyon helyesen szerintem).

Egy svájci menedzser például nem képes legbelül elfogadni, hogy a nők is dolgoznak, és hogy mondjuk egy szülőnek 4 előtt le kell lépnie, hogy odaérjen az oviba a gyerekért. Pedig ez itt teljesen hétköznapi, s a svédek képesek ezt legtöbbször összeegyeztetni az elvégzendő munkával.

Például most egy amerikai cégnél dolgozom, ahol 5 évvel ezelőtt megjelent az első főnök a kontinensről (belga). Később őt előléptették, s érkezett alá egy svájci csóka, akinek 3 svéd embere volt akkoriban. Az elmúlt 1,5 évben a csoportja teljesen kicserélődött, s most kizárólag külföldiek / bevándorlók alkotják a kis csapatunkat. A pénzügyi osztály másik részlegén még mindig svéd vezető van, akinek van vagy 15 bennszülött beosztottja. mi vagyunk a kis színes amőba a szervezetben. (...)

Nemrégiben előléptettek, s fel kell vennem egy új embert, akinek én leszek a főnöke. (…) Először is egy kolleganőt szeretnék, mert a kizárólag férfiakból álló csapatok hamar elállatiasodnak, továbbá a konkrét feladat nagyfokú precizitást igényel, amiben szerintem a nők általánosan jobbak.

A másik pedig, hogy fontosnak tartom, hogy a svéd fajtajelleget magán hordozó, lehetőleg Svensson vagy hasonló családnevű árja legyen az új csapattag, mert nem szeretném, hogy a szervezet nagyobb része ferde szemmel nézzen a mi idegen társaságunkra.

Próbálom elkerülni, hogy befogadó ország őslakosai esetleg úgy gondolják, hogy a bevándorló az olyan, mint a rákos sejt, gyorsan szaporodik, s felzabálja a gazdatest egészséges részét.

Kicsit nyomaszt, hogy a szerintem értelmes szempontjaim miatt szexista és rasszista bélyeget kapnék, ha azokat egyszer ki merném mondani! De szerintem szükség lenne beszélni nyíltan ezekről a témákról, mert akkor nem kéne a szélsőjobb előretörésén hőzöngeni, akik semmi mást nem tesznek, mint hangosan kimondják ezeket a dolgokat egy rendkívüli módon konfliktuskerülő társadalomban.”

Akit további részletek is érdekelnek, az ne habozzon és kattintson ide, olvassa el Bandi Republic eredeti írását!

Barátkozni Amerikában

Az egyik új blog (legalábbis itt, a Határátkelőn) az Amerika, melynek szerzője már három éve él az Egyesült Államokban és egy unalmas meetingen futott bele a Határátkelőbe (ezúton is örülök, hogy sikerült érdekessé tenni a napját…). Idézett posztja részben az egyik eheti posztra reflektál.

„Valóban marha nehéz itt barátságot kötni, nekünk nem sikerült még EGY AMCSIVAL sem. Mondjuk az még hagyján, na de konkrétan akik itt élnek 12 éve, azoknak sem.

Akkor azért elgondolkozol, hogy ez hogy is van, meg miért is van. Hiszen az utcán meg BÁRMIKOR BÁRKI simán megszólít, és 5 percben az egész életét elmeséli neked. Hogy milyen volt az első abortusza; hogy sajnos a második gyereke autista; hogy nem lehet gyereke, de már feldolgozta… stb., stb. Mert egyébként ha hiszitek, ha nem, ilyenek az amcsik!! Ugyanakkor meg egyik se „hív be a házába”, ha értitek, mire gondolok?!

Nekünk mázlink van a magyar baráti társasággal, de komolyan el tudom képzelni, hogy depresszió közeli állapotot tud előidézni, ha nincsenek magyarok, mert család és barátok nélkül meg lehet gajdulni…

Közben 4,5 éves kisnagyfiúnk egész jól érzi már magát az oviban! Továbbra is az égetnivaló Oliver a legjobb haver, de már túltettem magam ezen. Ms Tanya, az óvó néni viszont szuper, imádja Áront, és az a vonzalom abszolút kétoldalú!

Ennek külön örülök, és nem csak azért, mert állandóan a „fejemhez vágja”, hogy hiperokos a kölkünk, hanem mert látom rajta, hogy tényleg érdekli őt Áron. Már konkrétan azt is felajánlotta, hogy ő olyan szívesen vigyáz rá, szóval nyugodtan menjünk el olykor-olykor Apjukkal egy randira!!”

Akit a továbbiak is érdekelnek, az ne habozzon kattintani, az Amerika blogon elolvashatja a teljes posztot.

Veszély minden irányból

Végezetül egy blog, melyet már csak a címe miatt sem lehet kihagyni: ez a Hortobágyi Rántott Vombat, amely Ausztráliába (is) elvezet bennünket, ezúttal a Kakadu Nemzeti Parkba.

„Azt hittük, hogy a kirándulásunk csúcspontja itt Northern Territory-ban az volt, amikor a Kakadu méltán híres Yellow Water holtágán hajózva azért fordították vissza a csoportot (amelyik épp rettegéssel vegyes ámulattal nézte a krokodilokat és a vízi bölényeket a vöröses arany fényű naplementében), mert a parton lövöldöznek az abók és hogy valaki meg ne sérüljön.

A Top Enden ilyen kalandos hát az élet: futott át előttünk emu, kenguru és dingó is az úton, csípnek és marnak a hangyák meg a rovarok és kiugrálnak a vízből a krokodilok. (...)

És az is biztos, hogy a sivatag tényleg veszélyes. Az ozziek nem is pörgik túl, hogy könnyebbé tegyék számodra az utat, közel 180-200 km-en át se budi, se víz. Mindegy, ők szóltak előre mindenhol, hogy mindig legyen nálad tartalék (min. 10-20 liter) víz és üzemanyag.

Térerő ugyan nincs, ha bármi bajod lenne, de mivel engem egy főhadnagy képzett ki a túlélés szabályairól, én nem izgulok (mondjuk asszem Ádám nem dicsért volna meg, amikor felmentem a kilátóhoz egy szál kisszoknyába, víz nélkül, oldaltáskával- kisszoknya, meg táska, érted! Még jó, hogy sminket nem dobtam fel mellé.)

Viszont elmondhatatlan érzés volt a Yellow Wateren csónakázva békés vadlovakat, lustálkodó bölényeket és meseszép vízililiomokat nézegetni. Azt az érzést pedig sosem fogom elfelejteni, hogy milyen a trópusi medence tükrére felfeküdve bámulni a csillagokat. Két hőguta között azért akadnak itt is tökéletes pillanatok!”

Szokás szerint további részleteket (képekkel) az eredeti bejegyzésben, ide kattintva olvashattok.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.