Közel másfél hónapja jelent meg Mónika posztja, melyben azt a vívódást írja le, hogy visszaköltözzön-e kislányával Amerikából Magyarországra. Akkor rengeteg hozzászólás érkezett, ilyen is, meg olyan is, erre válaszul írta a mai posztot. Közben ugyanis megszületett a döntés… (A képeket természetesen ez esetben is köszönöm!)
Házunk kertjéhez a bejárat
„Először is köszönet mindenkinek a hozzászólásokért az „Amerika vagy Magyarország?” című poszthoz. Nagyon nagy segítség volt. Még aznap este, amikor kijött a poszt, döntöttünk. Határátkelőnek külön köszönöm, hogy belefolyt a kommentelésbe és néha a védelmemre kelt.
Ezt azért tartom fontosnak megírni, mert tényleg a kommentek hatására tudtunk véget vetni a vívódásnak. Szerintem zseniális ötlet volt megalkotni a Határátkelőt. Engem az is motivál, hogy egy ilyen történet másoknak is segíthet. Nekem most egyértelműen az olvasók segítettek.
Tényleg kicsit zavaros lehet az egész előző levél, mert sokan olyan kommenteket írtak, amit nem is értettem. A lényeg, hogy kaptam hideget, meleget, ahogy barátnőm mondaná. Sírtam egy órát, aztán még többet később. A férjem hazajött és elmeséltem neki miket kaptam a fejemre. Azt volt a legrosszabb olvasni, hogy önző vagyok és fel kell nőnöm az anyasághoz. Ez azért mellbe vágja az embert.
Szinte mindenki azt írta, hogy ne menjek haza. Köszönöm azoknak, akik azt írták, hogy a lényeg, hogy az ember ott éljen, ahol jól érzi magát. Én azt hittem ez azért átjön a levélből, hogy én nem azért jöttem el otthonról, mert bajom volt az országgal. Ez elég egyértelműen le van írva.
Nekem otthon jó életem volt, de azt, hogy vannak, akik nem tudjak elhinni, lehet boldogan élni kevesebb, mint százezer forintos fizetésből, az nem az én problémám. Inkább ez megint egy szomorú tény, szerintem.
A kommentelőknek most az elején annyit, hogy vagy ne olvassák el ezt a mostanit, vagy most gyorsan szívjanak el egy doboz cigit, mert ez is hosszú lesz. Ígérem, ha ezután is pszichológushoz akartok küldeni, elmegyek.
Egyébként nem rossz ötlet, de én abban hiszek leginkább, hogy ha az ember beteg lelkileg, akkor a betegség forrását kell megszüntetni, ami pont azért nehéz, mert néha olyan nehéz kilépni az életünkből, meg akkor is, ha az nagyon rossz.
Bolgár nagypapa bolgár-amerikai unokáival, a lányom és a két kis fekete unokatesó
Nem a hollywoodi rózsaszín szemüveg
Írtam egy könyvet otthon, aminek az a címe: Amerika. A szerkesztő ezt írta a hátsó borítóra: „Ez a könyv egy szubjektív beszámoló Amerikáról, amely valóságos, a hétköznapokban megélt Amerikáról, mondhatni egy útinapló. A szerző sajátos mondatszerkesztését a pár sorral hamarabb említett szubjektivitás okán meghagytuk. Ajánljuk e könyvet minden olvasó figyelmébe, kiváltképp azokéba, akik nem csak a hollywoodi filmek rózsaszín szemüvegén keresztül szeretnék Amerikát megismerni. "
A könyv méltán lett elsüllyesztve, hiszen borzasztó állapotban adták ki, tele volt hibával, amit nem az író dolga kijavítani, elvégre én fizettem 200.000 forintot, hogy ki legyen adva... Nem akarom a kiadót bántani, mert ők voltak a legemberségesebbek velem. A legjobban a nagy kiadókra haragudtam, akik gyakorlatilag elhajtottak a jó büdös francba.
Lelket önteni a kislányunkba
A posztból tényleg szinte csak az én honvágyam derül ki, az én sirámaimmal, ezt magamra kell vállalnom. Pedig az én vívódásom egész nyáron pont arról szólt, hogy milyen nehéz döntést hozni, hiszen a gyerekemet féltem a legjobban az itt maradástól.
A poszttal nem egyedül az volt a cél, hogy kapjak valami segítséget a kommenteken keresztül, amit végül én magam olvastam el, hiszen igen, ha segítséget akarok, akkor el kell olvasnom még akkor is, ha már az elején elvették a kedvem az aznapi jókedvtől (ezt inkább a stílusra értem). Az is volt a cél, hogy esetleg segíthetek másoknak a saját vívódásom megosztásával, ami pont a kislányunk miatt kezdődött, hiszen láttuk rajta mennyire szenved.
Az iskolabusz indulása a szomszéd gyerekekkel és a lányommal
Próbáltunk lelket önteni bele. Erős volt, és nem panaszkodott. Toms Riverben egy olyan iskolába került, ahol külön angoltanár segíti azoknak a gyerekeknek a tanulást, akik nem tudnak még rendesen angolul. Egy tesztet kellett kitölteni, hogy lássák, milyen szintű az angoltudása.
Így került abba az iskolába, ahol hétszáz gyerek van, és ahol sajnos nem sikerült barátokat szerezni, egyrészt a nyelv miatt, másrészt talán az ő félénksége miatt sem, ami egyébként nem jellemző rá, otthon rengeteg barátja volt, ez inkább a nyelvtudás hiánya miatt volt.
Leírom, mi történt aznap este, amikor megjelent a poszt. Hazaért a férjem, megkérdezte, milyen volt a napunk, mire elmondtam, hogy az egész napos bőgéstől fáj a fejem egy kicsit, aztán azt, hogy mennyien ajánlottak pszichológust, ezen mar viccelődtünk, de aztán komolyra fordult a szó, mert elmeséltem, hogy az nagyon rosszul esett, amikor önző anyának neveztek.
A kislányom nagyon fel volt háborodva. Egyből elsírta magát: Anya, nem vagy önző, miért írnak ilyeneket az emberek? Megnyugtattuk, mondtuk neki, hogy azzal, hogy én felraktam az internetre ezt a levelet, bevállaltam azt, hogy az emberek reagálnak majd rá, ez így van rendjen. Igen, előtte beszéltük meg a dolgot, hiszen az egész róla szól.
Az iskolakezdés
Itt szeptember negyedikén kezdődött az iskola. A poszt másnap reggel került fel, az iskola második napján. Nagyon izgultunk érte már az első napon is. Nem sokat beszélt róla, de nem volt lelkes, amikor leszállt az iskolabuszról. Nem volt lelkes a második napon sem.
Nem nagyon akart mesélni, hiába faggattuk. Azt mondta unalmas volt, mert még nem tanultak semmit. Ez a kép az, ami miatt már többször szóba került a hazamenetel és a férjem is így látja, nemcsak én. Az ember a testbeszédével is elárulja a lelkiállapotát.
Annyira vártuk ezt az iskolakezdést, mert jó híre van a sulinak és ennek a bizonyos Priff iskolának, ahol a tanulók a 4., 5., 6. osztályokat járják, tehát tudtuk, hogy itt most lesz három éve.
Kislányom iskolája
A saját honvágyam ellenére nagyon drukkoltam neki, hogy jó legyen a suli és boldog legyen. Szerintem nagyon rossz az itteni rendszerben az, hogy minden évben új tanárt kapnak a gyerekek, és az osztályt is szétszedik. Van egy pozitív oldala is, például az, hogy most azt mondhattuk neki, nem kell annyira izgulni az új társak miatt, mert ez most sok gyereknek új lesz, hiszen ők sem tudják, kivel kerülnek majd össze. Nekem ez mondjuk sovány vigasz.
Otthon reggel fél 7-kor szálltam be vele a liftbe, és a szomszédaim röhögtek, mert a gyerekem fütyörészett a liftben, annyira jókedve volt, hogy suliba megy. Öt előtt estem be a suli ajtaján, tehát jó hosszú napjai voltak, de ha néha valami csoda folytán odaértem fél 5-kor, panaszkodott, hogy miért jöttem ilyen korán. Imádta az ügyeletet is, meg mindent. Boldog volt az iskolában.
Voltak pajtásai, akikkel suli után és hétvégén is találkozott, imádta a tanár néniket. Itt nem boldog a suliban, és amikor először erről beszéltünk a férjemmel, felmerült a kérdés, hogy jót teszünk-e vele, hogy kiszakítottuk a megszokott környezetéből. Itt jön a nagy dilemma. Apuka, vagy az otthoni környezet.
Családi kétharmad
Csapongó vagyok, tudom, de jöjjön az este többi része. Kaptam egy emailt a kedvenc szomszédomtól, akinek van egy kislányom korabeli fia. Két kép volt benne, ami a házunk előtt készült. Kicsit félve mutattam meg neki, mert nem akartam őt befolyásolni. Megnézte, megállapítottuk, mekkorát nőttek a szomszéd gyerekek. Nem szólt semmit, de később odajött, és azt mondta, hiányzik Magyarország.
Akkor egymásra néztünk a férjemmel és jött a beszélgetés. Akkor már dőlt a szó mindenkiből, én elmondtam, hogy már szinte nem tudok funkcionálni, annyira kezdek depressziós lenni. A férjem mondta, hogy tudja. Két ember szenved a háromtagú családból. Ha az érzelmeket félretesszük, és marad a matek, akkor az kétharmados többség (matekra gondoljon mindenki, ne politikára).
Akkor este eldöntöttük, hogy ennek így semmi értelme nincs és hazamegyünk. Volt sírás, és rossz volt látni, hogy sír, mert Apa itt marad és nem együtt fogunk lakni minden nap, de abban a pillanatban már nem volt olyan nehéz ezt a sírást látni, mert megvolt a döntés.
A sírás mellett ott volt a felszabadulás érzése is. Benne. Ahogy láttam rajta megint azt a boldogságot, amit otthon mindig láttam, megnyugodtam. Elviekben az lenne a normális, hogy egy család a jéghegy hátán is család, minden körülmények között, de ez a gyakorlatban nem így van.
Tónál
Ahhoz, hogy ezt a történetet mindenki jobban megértse, sokkal többet kellene írni. Ez van a könyvben, nagyon kijött ez akkor. Nem mindennapi házasság a miénk, az már biztos, de ezt sokan elmondhatják magukról. Ha akkor létezik már a Határátkelő, lehet, hogy bátrabb lettem volna és kiadtam volna a saját szakállamra az egészet.
Érdekes volt, hogy aznap este pont egy olyan családi filmet vetítettek, ami arról szól, hogy apuka munkája miatt elköltözik a család. Tizenkét gyerek van, és végül a gyerekek miatt visszamennek, mert mindenkinek nagyon hiányzik a suli meg a barátok. Egy ilyen film volt másnap reggel is, amiben szintén a gyerekek szenvedése a lényeg. Másnap este pedig az egyik kedvenc filmem: Forrest Gump. Fuss, Forrest, fuss! Ne add fel soha! Milyen érdekes! A végén ő is hazafut.
Az iskola döntő tényező
A barátaimnak megírtam és ők még utána is próbáltak győzködni, hogy maradjunk. A kommentelők tanácsai is jók voltak. Ha minden kerek lenne az iskolában, itt maradnék, és tudnék mit kezdeni magammal.
Mondtam a férjemnek, hülye érzés, hogy pont most kezdenek a játszótéren szállingózni a gyerekek, de már ő is hajthatatlan a rossz iskolarendszer miatt. Tudom, ez szubjektív, de mi szerencsések voltunk otthon, és az én gyerekem kedves tanár nénikkel volt körülvéve, nagyon jó kis osztállyal, ami megy tovább 8 éven keresztül.
Az első nap, amikor leszálltak a buszról a gyerekek, a szomszéd kislány nagyon le volt törve. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, azt mondta, nem tetszik a tanár és erre várt egész nyáron, hogy vajon milyen lesz az új osztály. Ez szerintem (és a férjem szerint is, aki itt nőtt fel) nagyon rossz. Állandó bizonytalanság van a gyerekek életében a mindig változó osztályok miatt, ráadásul sok gyereknél a magánélet sincs rendben.
Vége a nyűglődésnek
Mi nem akarjuk ezt minden évben végigélni. Sokan mondták nekem, hogy Magyarország nem szalad el, megvár. Ez így van Amerikával is. Az sem fog elszaladni. Mivel a gyerekünk amerikai állampolgár is, ő mindig visszajöhet ide. Magam miatt nem aggódon, mert úgy tűnik, hogy ezt a kártyát mindig fel lehet használni. Az, hogy miként működik a bevándorlási procedúra, más kérdés… (Erről az előző posztban írtam részletesebben.)
Most minden letisztult, nagyon jó érzés tudni, hogy merre haladunk. Vége a nyűglődésnek. Szomorúak kicsit az esték, mert tudjuk, hogy itt hagyjuk a férjem, elhagyjuk a házat, amit annyira szeretünk, jönnek a kedvenc ünnepeim, Halloween, Hálaadás, de már alig várom, hogy láthassuk a Ferihegyi repteret.
Kedvenc padom
Nem fogadtam igazi pszichológust, tényleg nem rossz ötlet egyébként, inkább a régi jó módszeremhez, az íráshoz folyamodtam. Most megosztom mindenkivel, mibe fogtam még gyorsan, mielőtt hazamegyünk.
Otthon írtam egy másik könyvet is, ami a gépemben maradt. Mindössze meg kellene szerkeszteni. Ebbe most nem megyek bele, a lényeg, hogy ehhez politikusokkal találkoztam, Magyarország és Európa egyik nagy problémáját feszegeti a könyv. Nagyon jó volt vele foglalkozni. Ezt akkor csináltam, amikor nem volt állásom és suliba jártam.
A kedvenc padomon ültem, ahol a magyar barátnőm leanyázott, és kipattant az egész. Nagyon jó megint írni. Igazi megnyugvás, ráadásul úgy érzem, végre dolgozom, igaz, nem tudom, lesz-e belőle pénz, de előbb-utóbb remélem, igen. Nem adom fel. Ez egyben egy B-terv is, hiszen nekem sem életcélom, hogy havi százezer forintból éljek.
Október közepéig be kell, hogy fejezzem, mert van egy jegyem New Orleansba, ahová azért megyek, mert van ott egy nekem nagyon kedves project Make it Nola vagy Make it right néven. Brad Pitt a megalkotója.
Make it Nola
Sarasotában laktunk, amikor a Kathrina nevű hurrikán végigsöpört a Mexikói-öböl partjainál. Imádkoztunk, hogy Sarasota ne essen áldozatául. Akkor jelentkeztünk egy segélyszervezetnél, hogy befogadnánk egy családot, de végül nem jelentkezett senki, pedig többször is hívtuk őket.
Évekkel később láttam egy interjút, ami Larry King csinált Brad Pittel, akit élőben kapcsoltak egy puszta közepéről. Ritkán látni ilyen hollywoodi hírességet, aki ennyire szerényen és emberien viselkedik. Akkor megjegyeztem magamnak ezt a vállalkozást, ami arról szól, hogy azoknak az embereknek, akik elvesztették az otthonukat, házakat építenek (most már sok minden más is van a céljaik között) és azóta őszintén rajongok Brad Pittért, mint emberért.
Már beszéltem velük telefonon, hogy meggyőződjek, nem feleslegesen megyek oda. Elmondtam a hölgynek, hogy személyesen szeretnék átadni nekik valamit. Most először adok pénzt a projekthez, és a Brad Pittnek mellékelt levelemet.
Cape May világítótorony
A Make it Nolának az lesz az ajánlatom, hogy ha Brad Pitt tud sikeres könyvet csinálni a történetemből, a profit felét felajánlom nekik. Szerintem jó ajánlat. Brad Pitt új olvasmányhoz jut, én meg a legrosszabb esetben is jól járok, hiszen látni fogom New Orleanst, ami régi vágyam volt már.
Egyébként az Amerika című könyvem, ha nem is lett anyagi haszon, abban nagy segítség volt, hogy amikor a második, meg nem született könyvhöz emberekkel kellett találkoznom, úgy éreztem, ha azt mondom, írtam egy könyvet, sokkal inkább megnyíltak a kapuk.
A könyves történeteket azért írom le, mert szeretném, ha látná mindenki, hogy otthonról is lehet álmodozni. Van, aki arról álmodik, hogy elmegy és máshol fog élni. Akinek ez a vágya, menjen, ki kell próbálni!
A biztonságról
Azt, hogy melyik ország az igazán jó, nehéz eldönteni. Kíváncsiságból megnéztem, hogy melyek a legbiztonságosabb országok a világon. A magyar oldalakon és az angol nyelvűeken is. Nem egyforma a lista, de egyikben sincs sem Magyarország, sem az Egyesült Államok.
Az egyik ilyen internetes böngészésem során találtam az Origo oldalán két cikket, ami az itteni viszonyokról szól a bevándorlási problémához kapcsolódva, ezeket ajánlom mindenkinek. Az egyik: Tekereg az elmérgesedett bevándorlási vita Obama körül, a másik pedig: Rózsaszín bilincsbe veri az elítélteket Amerika legkeményebb serifje.
A jövőkép bizony itt sem túl rózsás.
Cape May bálnanéző hajóról
Az erőszakos…
Ami szülői szemmel még nagyon ijesztő nekem, hogy az erőszak minden nap olyan módon dől az arcunkba, amitől nem is tudjuk megvédeni a gyerekünket, legalábbis attól, ami a TV-ben van.
Az ABC Family nevű csatornán családi filmeket szoktunk együtt nézni. Ezeknek a filmeknek a szünetében olyan reklámok vannak, amik még egy felnőttet is elborzasztanak, például a film után következő híradó egy kiragadott története, amiben bemutatják, hogyan támadnak rá a 9 éves gyerekre a nyílt utcán New Yorkban.
Ugyanakkor a mi kis világunk itt Waretownban nagyon biztonságos, ezt el kell mondanom. A helyi heti újságot szeretem olvasni, van benne egy Police blotter nevű rész, amiben leírják a szomszédos városokban azon a héten történt rendőri eseményeket. Nevekkel, pontos időponttal, a letartóztatás okával.
Leggyakrabban részeg vezetőt tartóztatnak le, betörés főleg olyan helyeken fordul elő, ahová tippre mennek, vagy követnek valakit a gyógyszertárból, és gyógyszert rabolnak.
A mi kis városunkat szinte soha nem említik benne. Nyitva merem hagyni az ajtómat, ha elmegyek a kislányom elé az iskolabuszhoz, sőt, egész napra is nyitva merném hagyni. Ez biztosan hiányozni fog.
…és a csodálatos Amerika
Az ebben a fantasztikus országban élő emberektől még az utolsó pillanatban is a jó jön vissza hozzám. Az amerikaiak, akik nagylelkűek, adakozóak, befogadóak, akikből hiányzik a gyűlölet, akik udvariasak, akik nem bántanának meg valakit, aki egy olyan országból jött, amiről ők még nem hallottak, de ez nem is számít…
Az amerikaiak, akiket lehet, hogy a kormányuk megpróbál az orruknál fogva vezetni, de mégis megadja nekik azt az érzést, hogy jó helyen élnek, jó soruk van, mert igen, jó soruk van, és jó helyen élnek. Itt szabad embernek éreztem magam, és nagyon sokat tanultam tőlük.
Vajon otthon mi vár, milyen kormány, milyen ígéretek? Vajon eljutok-e otthon is oda, hogy szabad embernek érezzem magam? Már nem érdekel, mi vár. Otthon van a haza és a gyökerek. Erre mindennél jobban vágyom most."
A fehér ház, ahol az új könyv játszódik
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek