Akkor tehát folytassuk a tegnapi posztot (aki nem olvasta volna, annak érdemes kattintani és elolvasni a mai előtt), amit ott hagytunk abba, hogy az akkor már évtizedek óta Angliában élő Móni nyugdíjasként a férjével úgy döntött, visszaköltözik Magyarországra. Az ötlet kézenfekvő, hiszen az angol nyugdíj Magyarországon jóval többet ér, mint Angliában. Más kérdés, hogy mi jár most a fejükben.

(fotó)

„Hát akkor nézzük, hogy mi lett azzal az eredetileg dilis ötlettel, hogy jöjjünk haza nyugdíjba. Ezúttal azt is meg fogom vizsgálni, hogy még mindig ugyanolyan jó ötletnek tűnik-e ez, mint 2006-ban?

Én, mint már írtam többször, soha nem szenvedtem honvágytól és itt is, ott is jól éreztem magam életem kb. 80%-ában. A megmaradt 20%-nak semmi köze nem volt ahhoz, hogy hol éltünk akkor éppen. Persze a legfőbb oka annak, hogy soha nem gondoltam a magyarországi nyugdíjas évekre, az a férjem volt, hiszen nem beszél magyarul és álmomban nem jutott volna eszembe, hogy itt akarna élni.

Most már látom, hogy az bőszíthette föl annyira tavaly májusban a kommentelőket, hogy nem fordítottam elég figyelmet arra, hogy legalább egyikünknek a fő oka ahhoz, hogy itt akarjon élni, az anyagiak voltak.

A végzetes mondat ez volt: „Nyilvánvalóan meg kellett várni a nyugdíjat és persze sokan mondják, hogy angol nyugdíjból könnyű megélni. Ez igaz, de szerintem ez sem a pénzről szól, mint sok minden más.”

Ugyanaz a jövedelem, magasabb életszínvonal

Hogy őszinte legyek, nálam is beszámítottak az anyagiak, de talán nem annyira, mint nála. Ő abban is szerencsés, hogy nem érdekli a politika és mivel nem tud magyarul, így izolálva van a magyar hírektől, csak arról tud, amit én lefordítok neki. Amit, ha idegesíti, azonnal leint és így tud élni boldog tudatlanságban. Manapság már rohadtul irigylem ezért, de erről majd többet később!

Szóval el kell ismernem, hogy az egyik legfőbb indok a hazatérésre az volt, hogy ami Angliában egy átlagos, vagy még annál is alacsonyabb jövedelem lenne, az itthon sokkal magasabb életszínvonalat tudott nekünk biztosítani.

Ugyanakkor, mint meg is írtam az egyik kommentemben tavaly májusban, „ha Magyarország egy olyan szörnyű hely lenne, ahol mindketten boldogtalanok lennénk, akkor nincs az a pénz és árkülönbség, amiért eljöttünk volna.”

Meddig lesz elég jó?

És ez az, ami átvezet engem a mai poszt fő témájára. Még mindig annyira jó ez a hely, hogy érdemes maradni? Mennyire kell, hogy romoljanak a politikai, társadalmi, közbiztonsági és egyéb viszonyok, mielőtt nekünk esetleg eszünkbe jutna a visszatérés Angliába? Nagyon élesen húsba vágó és nehéz kérdések ezek.

Az egész akkor kezdett kivilágosodni előttem, amikor látogatóba lementünk egy hétvégére a Balaton mellé barátainkhoz. Az egyikük angol, a másik német és egy szép helyen laknak, ahol nagyon jól élnek. Van nagy házuk, szőlőjük, sok jó barátjuk mindenféle nációból, és az egyik legelső kérdésük az volt, hogy „Mikor pakoltok?” Persze ez egy kicsit vicc is volt, de volt benne valami komoly, valós zönge is.

A mai itthoni viszonyok között egyre több csoport kerül veszélyeztetett helyzetbe, és ha mondjuk felsorolnám a következőket: külföldiek, melegek, zsidók, liberálisok és mondjuk kommunisták, négyünk között van ezekből egy-kettő.

Nem hiszem, hogy barátaink szökni készülnek, de már csak annak a ténye, hogy ez felvetődött agyukban, annak a jele, hogy már nem olyan jó Magyarországon élni, még azoknak sem, akiknek nincsenek anyagi problémáik, mint 5 vagy 10 évvel ezelőtt. Mi sajnos nem mindannyian tudjuk elszigetelni magunkat attól, ami az országban történik. Holott, talán férjem struccpolitikája rövidtávon kedvező, de a perspektívát nem segíti, az biztos.

Már vannak kötődéseink

Még mielőtt megint nekem esne az összes kommentelő, hogy ne bégessek itt, ha nem tetszik, menjek a francba - hát ez sem könnyű. Úgy balatoni barátaink, mint mi, már régen élünk megint Magyarországon. Vannak kötődéseink és most már ugyanazok a stresszek, rizikók és félelmek élnek bennünk is, mint minden határátkelőben. Nem beszélve arról, hogy most már sokkal öregebbek is vagyunk, kevésbé vagyunk lelkileg is változtatásra képesek.

Nálam az is számít nagyon, hogy bár soha az életemben nem voltam honvágyas, most már nagyon sok minden hiányozna, amit az elmúlt 8 évben megszoktam. Persze nem arról van szó, hogy ha muszáj lenne menni, ne tudnám megszokni, de most már csak akkor, ha tényleg létkérdésről vagy talán személyi biztonságról lenne szó. Sajnos, már van rá példa, van olyan ember, aki ilyen okokból, idős fejjel hagyta el a hazáját az elmúlt években, remélem, nekünk nem kell az ő példájukat követni.

Hogy nehogy ilyen depressziós tónusban végződjön ez a poszt, én valahogy érzem a szívem mélyén, hogy itt fogok élni az életem végéig. És nehogy azt higgyétek, hogy bármiféle magyarkodásról, émelygős hazafiaskodásról van ebben szó.

Férjem nehéz szívvel hagyná itt a saját házi pálinkáját, a kertjét, a műhelyét és a sok magyar barátját. Nekem a sok elérhető színházi előadás, opera meg koncert hiányozna, az biztos, de én tudom, hogy mindketten meg tudnánk Angliát szokni megint, ha nagyon muszáj lenne, de ugyanakkor mindketten úgy érezzük, hogy ha csak egy icipici lehetőség van, itt szeretnénk maradni.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.