A minap jelent meg egy poszt arról, a mai fiatalság (vagy legalábbis egy része) milyennek látja a mai magyar valóságot. A mai történet némileg erre rímel, hiszen Peti ugyan még Magyarországon van, de úgy látja, a lehetőségei nagyon szűkösek, ezért úgy döntött, ha augusztus végéig nem sikerül elhelyezkednie, nyakába veszi a világot.
„Elöljáróban annyit, hogy határátkelésről és kinti életről az én történetemben nem lesz szó. Csupán a hosszú távú mérlegelés miatt gondoltam úgy, hogy megírom azt, ami nagyon-nagyon sok ideje jár a fejemben.
Magamról annyit, hogy szerintem az ország egyik legszebb, ugyanakkor leginkább elhanyagolt szegmensében, Északkelet-Magyarország egyik nagyvárosában, a Bükk lábánál élek.
Lokálpatriótának tartom magam, nagyon szeretem a lakóhelyemet, a lakókörnyezetemet és próbálok mindig tenni azok ellen a negatív sztereotípiák ellen, amik ezt a várost, régiót övezik, de sajnos napról-napra nehezebb, hisz, mivel itt élek vannak olyan napok, amikor olyan dolgokkal szembesülök, amik valamilyen szinten alapot adnak ezeknek a sztereotípiáknak.
A második diplomáért tanulok
Jelenleg a helyi felsőoktatási intézményben tanulok olyan szakon, amiről mindenki azt mondja, hogy ez jó, ezzel lehet mit kezdeni, csak épp ahova ez a kar „termel” – a közszféra – kihalásos alapon megy a bekerülés, vagy a másik véglet, az ismerős alapján történő bekerülés.
Korábban már szereztem egy diplomát, szintén itt, geográfus, egész pontosan, megfelelve a XXI. századi elvárásoknak geoinformatikussá váltam, középfokú német nyelvvizsgával, „jó” minősítésű oklevéllel, szóval még hülyének sem tartom magam.
Mielőtt szóba kerül az értelmetlen diploma, ez érdekelt mindig is, nagyon szeretnék ebben a tárgykörben dolgozni, csak épp kis hazánkban jelenleg erre nagyon kicsi a kereslet és annál nagyobb a kínálat pályakezdő, vagy épp a pályán ott lévő térképészekből, „földrajzosokból”.
Ha be is kerülök, ne számítsak semmi jóra
Az első szak elvégzése után, dolgoztam is egy évet, belekóstoltam a vállalkozói élet mindennapjaiba. No, nem én vállalkoztam, hanem egy helyi magát sikeresnek és jó embernek tartó vállalkozónak segítettem a kezdetekben, majd lett ez, az első teljes értékű állásom, hosszas kérések után bejelentés és rendszeres fizetés nélkül, csak, úgy, hogy – van szükséged most pénzre? - - lenne… - oké, akkor itt van negyvenezer, elég lesz? –
Ezt megunván, jött a közszférás terv, a maga stabilsága és tervezhetősége miatt és úgy gondoltam, hogy könnyebb úgy építkezni, hogy ha már diplomával megy oda az ember és azt a látszatot próbálja kelteni, hogy igenis érdekel a dolog.
Hogy miért is látszat? Lett volna lehetőségem, egy nem olyan túl „öreg” szervezethez bekerülni, azonban a felvételi eljárás szóbeli része, egy életre elvette ettől a kedvem, apukám is itt szolgált, de a fia nem fog.
A kérdések jobbára arra irányultak, hogy homokos vagyok-e, illetve, hogy a futball, mint hobbi, a huliganizmus szintjén érdekel-e? Az a vezető tisztségben lévő úr, aki egy évvel ezelőtt azt javasolta, hogy kezdjem el ezt a szakot, az most közölte velem, hogy ezt abba kell, hogy hagyjam.
Ugyanis belső körben egy kiképzésen kell részt vennem, ami nem enged még levelező tagozaton sem esélyt arra, hogy folytathassam azt az iskolát, amiből akkor már másfél év abszolválva volt. Illetve az egész interjú során a tőlem 5-10-15 évvel idősebb vezetők azt éreztették, hogy ha be is kerülök, ne számítsak semmi jóra, hisz egyelőre ők a vezetők és ebből nem is nagyon akarnak engedni.
Napokon át tartó gyötrődés és okoskodás után végül amellett döntöttem, hogy ha már felvettem a diákhitelt és elég jól haladok a sulival, akkor befejezem azt, rendes körülmények között, persze folyamatosan figyelve azt, hogy mikor van lehetőség valamilyen az említettől jobb helyre bekerülni.
Piciny kitérő még a családi életemre, hogy szüleimet korán elvesztettem, édesanyám nővérének családjában leltem új családra, szüleim helyett, szüleim lettek és a gyerekeik testvérek helyett, testvéreim, azonban őket is nyugdíjasként rendesen megviselik „az észak-keleti hétköznapok”, holott egész életükben becsületesen dolgoztak.
Tervezni kell
Na, de, hogy miért is írok ide. Az első diplomázás előtt nem nagyon terveztem, élveztem a semmitmondó egyetemi hétköznapokat, a bulikat, a boldog párkapcsolatot (azóta az sincs…) és úgy voltam, hogy még roppant fiatal vagyok aggódni.
Az azóta eltelt pár év, azonban megtanított arra, hogy igenis tervezni kell, akár egy évre is előre, már amennyire lehet. Ahogy említettem korábban, a németet beszélem, és tényleg beszélem, nem csak a Guten Tag, was ist das?, illetve az ich verstehe nicht megy.
Az angol nyelvre, pedig a XXI. század vívmányai miatt szerintem még az idősebb korú ember is rá van kényszerítve, hogy alapfokon megértse. Ha másra nem is, de elég arra gondolni, hogy a hitelből megvásárolt tévén sincs „be”-„ki” gomb, hanem csak egy nagy „power”… Szóval, ha nem is államilag elismert szinten, de az alapfoktól jobban, a középszint alját verdesve beszélem.
Középiskolában tanítottak nekünk franciát is, nagyon érdekes volt a „sur le pont d’Avignon”, illetve hasonló francia gyermekdalok, de, hogy az életben ezzel mit tud kezdeni az ember, arról fogalmam sincs.
A lehetőségek?
Két BSc diploma, nyelvvizsga egy élő nyelvből, mindez 2015-től. Nagyon szeretnék itthon elhelyezkedni és felépíteni egy életet, de sajnos erre kevés esélyt látok. A diplomázást követően, augusztusig adtam magamnak időt, ha addig nem sikerül elhelyezkednem, a nyakamba veszem a világot.
A célországok? Az említett unokatestvérek közül egyik Salzburg és München között, Rosenheim közelében él a családjával, a környezet idilli, az élet a nyaralások alkalmával kissé klisés és unalmas, átmeneti megoldásnak, azonban tökéletes lenne.
Anglia. Egy barátom, még az egyetemről nekiindult és 8 hónap távlatában úgy fest, hogy be is jött neki. Napi rendszerességgel beszélünk, örülne is, ha mennék, ami visszafog, attól, hogy ne „holnap” induljak, ugyanaz, ami miatt nem fogadtam el a már említett álláslehetőséget, illetve, hogy úgy érzem, hogy az angolomra még gyúrni kell, illetve annak fejlődni kell.
Mindemellett, a szigetország nagyon nagy álmom. Az időjárás, az angolok hidegvére és a kultúrája nagyon közel áll hozzám és valamiért nagyon régóta azt érzem, hogy ugyan rajongok sok mindenben a német dolgokért, de igazán Angliában egy körkonyhás, körnappalis – tudjátok, mint amivel tele vannak az angol filmek… - tudnék igazán boldog lenni.
Remélem történetemmel nem untattam senkit és feltenném a kérdést, kedves olvasók, Ti mit választanátok, és hogyan döntenétek a helyemben?”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek