Sokat hallunk a határátkelés kapcsán a diplomások (vagy diploma előtt állók) elvándorlásáról, ami jó esetben persze nem mosogatást, vagy takarítást jelent, hanem szakmai megbecsülést. Ádám története iskolapéldája annak, hogyan is működik az agyelszívás. A célország ebben az esetben Ausztria.
A kép illusztráció
„Szeretném veletek megosztani a történetemet, mivel úgy érzem, tanulságos lehet a hozzám hasonló helyzetben lévőknek. Szerintem rávilágít néhány érdekes különbségre a magyar és a nyugat-európai munkaerőpiaci hozzáállása között.
Jelenleg BSc diplomám lezárásához közelítő mérnökhallgató vagyok Budapesten, az egyetem „hagyományainak" megfelelően két szemeszter csúszásban. Emellett másfél éve távkapcsolatban élek bécsi barátnőmmel.
Nyári munkát kerestem, mivel szerettem volna elmenni nyaralni és ezt jelenleg nem engedhetem meg magamnak. (Ismerős?) Tavaly nyáron, a szakmai gyakorlatom szervezése alatt sikerült egy elég átfogó képet kapnom a magyarországi szakmai lehetőségekről pályakezdőként, vagyis pályakezdéshez közelítő hallgatóként.
Fogalmazzunk úgy, hogy a magyar cégek nem voltak elragadtatva tőlem. Épp ezért diákmunkákat, adománygyűjtést, szórólapozást, raktári munkákat néztem, most már Bécsben. A magyarországi tapasztalataimból kiindulva nem is álmodtam arról, hogy lehetőségem lesz a szakmámban elhelyezkedni.
Válaszok
Szerencsére a barátnőm rábeszélt, próbáljam meg mégis. Elvégre mit veszíthetek vele? Elkezdtem tehát magyar és osztrák cégeket bombázni az egyelőre igen rövid szakmai önéletrajzommal.
Az egyetemen teljesített tárgyakon és laborokon kívül valójában egy érettségi bizonyítványt és két nyelvvizsgát tudok felmutatni, ez nem hangzik valami soknak, legalább is a magyar munkaerő-piacon. Sajnos ezt kicsit későn tettem meg, május elején.
Ennek ellenére számos pozitív választ kaptam osztrák cégektől, melyekben az szerepelt, hogy bár erre a nyárra már nem tudnak nekem helyet biztosítani, jövőre, diplomásként mindenképpen vegyem fel velük a kapcsolatot, mert komolyan érdeklődnek utánam. Ez jól esett.
Természetesen emellett számos standard elutasító válasz is érkezett, miszerint: „Köszönjük jelentkezését, sajnálattal közöljük, hogy nem tudunk önnek állást kínálni, viszlát." Itt megjegyezném, hogy nem az szerepelt a válaszokban hogy majd értesítenek, hanem az hogy ne is számítsak rájuk. Az utóbbit sokkal korrektebbnek tartom.
A magyar cégek részéről viszont semmi. Annyi sem, hogy fogadták volna a jelentkezésemet.
Egy váratlan telefon
Egyik hétfő délelőtt viszont egy ismeretlen osztrák szám hívott. A HR-es bemutatkozott ugyan, de a cég nevét nem említette, én pedig nem mertem megkérdezni, ennek ellenére megbeszéltünk egy interjút csütörtökre.
Utánanéztem hát, hogy melyik cégnél, milyen pozícióra jelentkeztem és el is szomorodtam. Egy színvonalas kutatóintézetről van ugyanis szó, akik technikust keresnek, teljes munkaidőre, azonnali kezdéssel.
Be is ugrott, csak azért jelentkeztem, mert a kutatási terület nagyon szimpatikus volt, de nem fűztem hozzá semmi reményt. Remek, én július előtt nem tudok kezdeni, mivel vizsgáim vannak, és szeptembertől kezdődik az utolsó aktív félévem. Erről ennyit. Valószínűleg el sem olvasták az önéletrajzomat csak mindenkit behívnak, aki jelentkezett, gondoltam legalább is én. (Ez többször előfordult már velem.)
El is kezdtem megfogalmazni az időpontot lemondó, elnézést kérő e-mailt. Párom ennek ellenére elzavart az interjúra, félredobva az esélytelenségemet taglaló érveimet, hiszen mi vesztenivalóm van? (Mondjuk az, hogy hülyét csinálok magamból egy cég előtt, ahol diplomásként talán el tudnék helyezkedni, és megjegyzem: nagyon szívesen dolgoznék ott...?)
Meglepetések sora
Innentől kezdődtek a meglepetések. Amellett, hogy a megbeszélt időpontban egy rendkívül modern és jól felszerelt épületben találtam magam (mondjuk erre pont számítottam) egy fiatalos és dinamikus csapatot találtam ott. Az átlagéletkor szerintem maximum harminc év.
A következő meglepetés az volt, hogy nem csak elolvasták az önéletrajzomat, az interjúztató kutatásvezető egy oldalnyi kérdéssel érkezett. A szakmai pontokra koncentrált, azt, hogy még van egy félévem Budapesten elintézte azzal, hogy húsz vagy harminc órában szeretnék-e dolgozni. Ennyi.
Ez őszintén szólva sokként ért. Rá is kérdeztem, azt hittem, nem értettem jól. Erre a következő választ kaptam: "Itt többéves kutatási projektek futnak, ebből kifolyólag senkit sem érdekel, hogy kedden vagy csütörtökön végzi el a feladatait." Na, erre nem számítottam.
Ezek után megbeszéltünk egy próbanapot a következő hétre. Nagyon jó hangulatban távoztam.
Egy hihetetlen beszélgetés
A próbanap, pontosabban "belekóstoló-nap" ahogy ott nevezik, szintén nagyon jó hangulatban telt. Több munkatárssal is együtt dolgoztam számos feladaton és kiderült: nagyon sok szabad kapacitás van, ezen belül nekem kell eldöntenem, hogy pontosan mivel is szeretnék foglalkozni. Ez sem volt ismerős itthonról.
A másik meglepetés az intézet vezetőjével való elbeszélgetés volt. Ő ugyanis arra volt kíváncsi, hogy én hogy éreztem magam ott, a szakmai felkészültségemről szó sem volt.
Úgy fogalmazott: "Mi a profilunkból adódóan hosszú távra keresünk valakit. Ez csak akkor működhet, ha ön is jól érzi magát nálunk, nagyon fontos, hogy a munkatársak között meglegyen a megfelelő légkör."
Továbbra sem értettem, hogy miért van szó az én igényeimről és elvárásaimról. Nem gondoltam volna ugyanis, hogy ez a világon bárkit is érdekel. Majd jött a kegyelemdöfés: "Ha szeretne továbbtanulni, az is megoldható, nagyon sokan dolgoznak emiatt harminc órában, emellett nagyon érdekes kutatási témákat is tudunk biztosítani egy diplomamunkához." Itt majdnem elröhögtem magam.
Aztán folytatta: "Most menjen haza, és gondolja át alaposan, hogy szeretne-e velünk dolgozni. A jövő héten várjuk a válaszát." Mikor elkezdtem volna, hogy ezen nincs mit átgondolni, belém fojtotta a szót. "Ez nem egy olyan döntés, amit itt helyben meg lehet hozni. A barátnőjével is mindenképp beszélje meg, mivel ez őt is komolyan érinti. Hétfő előtt ne is válaszoljon."
Itt elröhögtem magam, mert egész egyszerűen nem értettem a helyzetet. A tapasztalataim alapján ugyanis az álláskeresés nem így működik. Úgy tűnik tévedtem.
Az utolsó meglepetés akkor ért, mikor megkaptam a munkaszerződésemet. Technikusnak jelentkeztem, a hirdetésben megjelölt fizetésért. Junior kutatónak vettek fel, egy jóval magasabb bérért. Pedig az alacsonyabbal is nem hogy elégedett, boldog lettem volna.
Mi szól Ausztria mellett?
Ennek ellenére nehéz szívvel hagyom el Magyarországot, pedig a karrierem mellett a magánéletem is Ausztriába húz. De nem azért tanultam ennyi éven keresztül, hogy csekkeket kelljen „tologatnom” és hogy örüljek, ha megengedhetek magamnak egy hetet a Balatonnál. Hogy havi százötven-ezer forintért nekem kelljen alkalmazkodni, és örülhetek, ha van munkám.
Ehhez járul még néhány apróság, hogy normálisan működik a tömegközlekedési hálózat, hogy ingyenes a felsőoktatás nekem is, szerződések és röghöz kötés nélkül, a 13. és 14. havi fizetés, az utazási költség visszatérítése adójóváírásként, hogy mindkét fél tartja magát a megkötött megállapodásokhoz. Igen, az Állam is. Továbbá az, hogy nyugaton a munkavállaló is ember, az ő igényei is számítanak.
Valójában arról van szó, hogy ott látom a jövőmet. Látom azt, hogy ha elhivatottan elvégzem a munkámat, megkapom, amit elvárok cserébe. Azt, hogy elmehessek nyaralni anélkül, hogy legózni kéne a pénzzel. Hogy ne a termékek ára, a minősége lehessen az elsődleges szempont. Hogy ne fulladjak bele a hitelekbe. Nem hiszem, hogy ez irreális elvárás.
Mi lesz az állampolgársággal?
Magyarország ehhez képest egész egyszerűen nem versenyképes. Ez hosszú távon igen komoly problémát jelent, hiszen így a képzett és ambiciózus emberek elmennek innen, pusztán azért mert egy normális és fenntartható életet szeretnének maguknak. Ezért pedig nem ítélheti el őket senki.
De akkor ki marad? Mi lesz itt két évtizeden belül? Emiatt nagyon aggódom, és úgy gondolom a döntéshozók is aggódhatnának. A röghöz kötés ezt nem oldja meg. A képzésem költsége a fizetésemhez képest ugyanis aprópénz.
Hat év munkaviszony után jár az osztrák állampolgárság, osztrák nyugdíjjal. Ehhez viszont vissza kell adni a magyart. Ez egy nehéz döntés, nem szívesen hoznám meg most. De ahhoz, ahogy most itthon mennek a dolgok, amerre politikailag, társadalmilag és gazdaságilag haladunk, egész egyszerűen nem adom a nevem és a szaktudásom.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: