Mit is írhatnék a mai poszt elé? Talán csak annyit, hogy jó érzés azt olvasni, hogy ez a blog embereket tud összehozni, ismeretségek, barátságok alakulnak ki, és nem csak a virtuális térben, hanem néha a fizikaiban is.
„Naponta találkozunk statisztikákkal, és nézünk szembe a ténnyel, hogy egyre többen és többen élnek határainkon kívül. Személyes vagy másoktól hallott történetek cáfolják vagy erősítik a „csak magyarokkal ne barátkozz” elvet.
Az én történeteim az előbbi kategóriába tartoznak, és szívmelengetőek, nem csak azért, mert mindig jólesik valami pozitív dologról olvasni, hanem némelyik barátság egyenesen Határatkelőnek köszönhető!
A szereplők nem kitalált személyek, így a valósággal való bármilyen egybeesés nem a véletlen műve :) (a diszkréció érdekében neveket csak kezdőbetűkkel jelölök :)) A fenti képen én a felső sorban jobbról a második vagyok a fekete pulóverben, mellettem a kisebbik lányom.
Történet #1
Szóval egyszer volt, hol nem volt, voltam én, aki néhány posztot írtam a Határátkelőre az Egyesült Államokból (ezeket ide és ide kattintva tudjátok elolvasni - Határátkelő), azon belül is Kaliforniából. Köszönhetően a blog egyre nagyobb olvasótáborának és népszerűségének, az én bejegyzéseimet is elég sokan elolvasták, többen megkerestek emailben, tanácsokat kértek, vagy egyszerűen kíváncsiak voltak arra, milyen itt az élet.
Egy alkalommal kaptam egy hosszabb, bemutatkozó levelet A-tól, aki – kicsi a világ – kiderült, alig 2 órányira lakik tőlem, és Kaliforniába költözésének története sokban hasonlított az enyémre. Néhány email váltás után Facebook-on is megkerestük egymást.
A történet ezután olyan fordulatot vesz, amiről, ha nem történt volna meg, azt mondanám, ilyet csak nagy fantáziával rendelkező szappanopera-forgatókönyvírók szoktak kitalálni.
A. meglepetéssel fedezte fel, hogy van egy közös ismerősünk, aki mellesleg szintén az USA-ban él már évtizedek óta, és rákérdezett, honnan ismerem. Az illető általános iskolai barátnőm, akiről több mint 20 évig semmit nem tudtam, csak annyit, hogy az USA-ban lakik.
Amikor a következő emailt kaptam A-tól, alig akartam elhinni, amit olvastam. :) Kiderült, a közös ismerős az ő középiskolai legjobb barátnője, akiről ő sem hallott már időtlen idők óta!! Ezek után ők is boldogan egymásra találtak, és itt a vége, fuss el véle.... na, nem egészen, mert nincs vége a történetnek, és ez a legjobb benne.
A-val és SZ-el sikerült közös skype-olást megejteni, és annyi idő után „élőben” és beszélgetni. SZ-től hasznos lakberendezési tanácsokat kaptam, ugyanis ő időközben lakberendező lett, én pedig kapva kaptam az alkalmon, mivel építkezés kellős közepén voltunk.
A-val jó barátnők lettünk, együtt izgultam velük lélekben, amikor a zöldkártya-interjún voltak a férjével, gyakran beszélünk telefonon vagy FB-on, megvitatjuk a napi aktuális dolgokat, együtt tanultunk A. KRESZ-vizsgájára, vagy éppen telefonon együtt „sütöttünk” tortát. Mindezt közvetve Határátkelőnek köszönhetjük. :)
Történet #2
Szintén Határátkelőn keresztül keresett meg G., aki házasságkötés és Kaliforniába költözés előtt állt. Praktikus tanácsokra volt szüksége ügyintézéssel, papírokkal kapcsolatosan, így váltottunk pár emailt.
Néhány hónappal később örömmel újságolta, hogy megérkezett, és gyorsan sikerült akklimatizálódnia a dél-kaliforniai élethez, nem utolsósorban menyasszonyának és családjának köszönhetően. :)
Azóta is tartjuk a kapcsolatot, sőt az Állami Népi Együttes itteni fellépésére időzítettük személyes találkozásunkat. Azóta megszületett a kislányuk is, G. pedig már most megkezdte a nyelvi alapozást, így magyarul olvas meséket a kis Sienának, és tiszteletbeli tagja a Kaliforniai Magyar Anyukák (és Apukák) FB-csoportnak. :)
Történet #3
Akár az előző történet folytatása is lehetne ez, mert a közösségi médiához kapcsolódik. Tudom, hogy egyre több határontúli magyar csatlakozik különböző FB-csoportokhoz, nem kivétel ez alól az USA sem.
A különbséget abban látom, legalábbis azokban a csoportokban, amelyeknek a tagja vagyok, hogy sikerült egy aktív, segítő közösséget létrehozni. A több éves tapasztalattal rendelkezők szívesen adnak tanácsot az újonnan érkezetteknek hivatalos ügyek intézésétől kezdve nyelvtanuláson át sütés-főzési praktikákig.
Ami számomra különösen pozitív, hogy különböző generációk képviseltetik magukat ezekben a csoportokban, az 56-os nemzedéktől kezdve az alig pár hónapja érkezettekig.
Nem csak virtuálisan, de a valóságban is élvezetes beszélgetéseket lehet folytatni. Nemrég pl. remek kerti partin vettük részt, ahol több mint harmincan jöttünk össze Los Angeles környékéről. Voltak, akik 2-3 órát vezettek, hogy végre személyesen is megismerkedhessenek egymással, és persze a finom házi kenyér, a gulyás, a somlói galuska sem volt elhanyagolható tényező. :)
A jó hangulatú találkozó után eszembe jutott, hogy ezek az alkalmak milyen természetes módon és hatékonyan szolgálják a magyar identitásunk megőrzését. A fiatal családok, ahol a gyerekek napjaik nagy részét angol nyelvi környezetben töltik, ilyenkor ismét magyar szót hallanak, magyar családokkal vannak körülvéve.
A szülők nem csak tapasztalatot cserélhetnek, hanem praktikus megoldásokat is találnak arra, hogyan lehet a magyar nyelvet gyakorolni, hol lehet magyar nyelvű mesekönyveket találni, hol vannak magyar gyerekprogramok, stb.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a második generáció identitását nem (feltétlenül) a népi táncok, a népi kultúra, a népzene oktatásával lehet erősíteni, hanem pl. annak lehetőségével, hogy ezek a gyerekek több időt tölthessenek magyar (nyelvű) közegben.
Bár a diaszpórában is léteznek csoportok, egyesületek, de ezek a mesterséges kis „magyar szigetek” az amerikai (vagy egyéb külföldi) kultúrában elszigeteltek. 12 éves lányom, aki 7 éve él itt, mindig azt mondja nekem, furcsa neki magyarul beszélni másokkal, akár a saját kortársaival is.
Miért? Nem csak azért, mert kevés a lehetőség, hanem azért, mert angol nyelvi közegben van szinte állandóan (vegyes házasságok esetén gyakorlatilag a nap 24 órájában), ehhez van szokva, ebben szocializálódott, ez számára a természetes.
Ugyanakkor a magyarországi látogatások alkalmával, magyar nyelvi környezetben semmi problémát nem jelent neki (na jó, kicsit keresgélni kell a szavakat az első 1-2 hétben, de utána már nincs probléma).
Ha nekem nagyon sok pénzem lenne, akkor minden itt élő családot megajándékoznék egy repülőjeggyel, amelynek segítségével magyarországi nyaralásra küldhetnék a gyerekeiket.
Nem mondok újat azzal, hogy az Európán kívül élők számára egy-egy látogatás bizony nem zsebpénz, és nem csak anyagi, hanem logisztikai kihívás is. De addig is, amíg ez elérhető közelségbe kerül, próbálunk minél többet találkozni, barátságokat kialakítani, és segíteni egymást.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Osszuk meg egymással kedvenc ételeink receptjét - írjátok meg, mi a kedvencetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.
Az utolsó 100 komment: