Mai szerzőnk. Dávid két hónapja már írt egy bemutatkozó posztot (aki nem olvasta volna, az itt pótolhatja, érdemes!), amit nagyon szerettetek (én is), úgyhogy most örültem, hogy némi unszolásra megírta kicsit részletesebben is, hogyan sikerült munkát találnia Angliában, egészen pontosan Portsmouth-ban.

Southsea Castle

„Többen írták a kommentekben a múltkori írásom alá, és Te is javasoltad, hát folytatván a történetem, kicsit részletesebben is mesélek a munkámról, és arról, hogy milyen volt a „keresés".

Ezúttal viszont nem nagyon tudok képeket mellékelni, mivel titoktartási szerződésem van, és nem közölhetek információkat a gyárról. Pont ezért a történetben sem fogok konkrétumokat említeni, de amúgy sem lenne értelme, mert úgy gondolom, az csak a szakmabelieknek lenne érdekes.

De, hogy - ne maradjatok teljesen kép nélkül - dekorációnak kaptok párat még Portsmouth-ról, illetve a „suliról", ahol tanfolyamon voltam. Utóbbiak a Polymer Training and Innovation Centre oldalán nyilvánosan is elérhető képek.

Fontos a mobilitás

Aki olvasta az első írásom emlékezhet rá, hogy mire megérkeztünk Angliába, már alakulóban volt pár interjúm. Akármennyire is rizikós volt kihozni a kocsit, nagyon nagy segítségnek bizonyult.

Kiemeltem a telefonba minden ügynöknek, hogy mobilisak vagyunk, autóval jöttünk. Anélkül az interjúkra is csak nehezen jutottam volna el, mert mi Birminghamben laktunk, de Marveln-ben, Coventryben, Telfordban és ugye Portsmouth-ban is volt interjúm - ráadásul ipartelepeken, ahol a tömegközlekedés nem a legjobb.

Clock tower

Visszatérő kérdés volt a fejvadászok részéről, hogy vannak-e rokonaim vagy barátaim Birminghamben, amire azonnal mondtam, hogy pár ismerős ugyan van, de költöznénk a munkáért simán, bárhova.

Az első nem jött össze

Az első interjú Malvernben volt, Worcester mellett, amire bejött a papírforma, miszerint az első helyre biztosan nem vesznek fel. Habár hamar közös nevezőn voltunk a vezetőmérnökkel, aki interjúztatott (kiderült, hogy dolgozott Magyarországon három hónapot kiküldetésben), és a gépparkjuk is fele részt olyan típus volt, amin otthon is dolgoztam, és hiába kaptam extrém pozitív értékelést az interjúra, végül mégis mást választottak.

Nagyon sajnáltam, mert a műhely pazar volt, nem túl nagy, épp amire még azt mondom, hogy családias, digitális, valós időben dolgozó termelésirányítási rendszerrel, a munkarend pedig 12 óra / nap 4 on 4 off lett volna olyan rotációval, hogy a hétvége jött volna ki mindig a 4 off-ra. Azt hiszem, nem kell részleteznem, milyen jó lett volna. A környék gyönyörű, Worcester csodás, úgyhogy fájt a szívem, hogy nem jött össze.

Csepel Művek, Coventry

A második és a harmadik interjú egy napon volt, reggel Telfordban, egy amerikai multi angliai gyárában kezdtem. Hát itt rendesen felsültem... Valahogy a teljesen sablonos HR-interjú 1-2 szakmai kérdéssel nem feküdt annyira. Zavart a személytelenség, és az angollal is küszködtem. Itt műhelybejárás sem volt, ez már jelentett valamit.

Az HMS Warrior, a világ első páncélos hadihajója a Historic Dockyardban

Elég rossz érzésekkel jöttem ki, és indultam Coventrybe, a második interjúra. Pont mikor megérkeztem, hívott az ügynök az előző helyről, hogy ugyan a technikusi állásra valaki tapasztaltabbat szeretnének, de CAD-modellezőnek felvennének (van egy kevés ilyen tapasztalatom is) alacsonyabb fizetésért, de idővel felkapaszkodhatok. Ezt elutasítottam, volt még pár interjúm, és reménykedtem. És a telefon lerakása után besétáltam a Csepel Művekbe...

Coventry nem nyerte el a tetszésem. Sem a város, sem a gyár. Habár az összhang az üzemvezetővel itt is igen hamar megvolt, a bejáráskor ősöreg gépeket és sötét arcokat láttam csak.

Ide minőségfejlesztésre vettek volna fel, irodai munkarend (8.00-16.00), amit annyira nem is kedvelek, és furcsa is lett volna azonnal „főnökösködni" egy idegen országban... Nem hinném, hogy szerettem volna.

Habár az öreg gépekkel dolgozni mindig kihívás, de nem olyan értelemben, hogy szakmailag megfelelően fejlődnék. Mindenesetre, amikor kijöttem már éreztem, hogy itt befutó leszek, ez jócskán visszahozta az aznap reggel elveszett önbizalmam.

Irány Portsmouth, szakadó esőben

A következő interjú egy hétre rá volt Portsmouth-ban. Ide az út is érdekes volt, kora reggel indultam, szakadó esőben, és itt sokan nem kapcsolnak lámpát. Nem kötelező, ezért nekik nem rutinművelet indulás után, és így néha el is felejtik, főleg ha amúgy ők látnak (pl. kivilágított úton éjjel, esőben stb.)

Na most, ömlő esőben, amikor az őrülten csapkodó ablaktörlő mögül is csak az előttem haladó lámpájának a fényét látom, igen meglepő tud lenni egy-egy ilyen lopakodó. Főleg, hogy a reggeli csúcsban mindenki bőven féktávon belül tapossa a másik mögött, hogy odaérjen a dugó előtt... És én sem totyoghattam, 250km az út, fogalmam sem volt, hol lesz dugó és nem jó késni az interjúról.

Megmásztuk a Portsdown Hillt is

Szóval Portsmouth. A leendő munkahelyem volt, ami elsőre a leginkább lenyűgözött. Nagy gyárcsarnok, összesen 50-60 különféle géppel (fröccsöntő, palackfújó, összeszerelő), mindenféle olyan dologgal felszerelve, amiről otthon a kollégáimmal csak álmodtunk.

Az összhang az üzemvezetővel itt is hamar megvolt. Amikor a magamról szóló jól begyakorolt monológom után nem is kérdezett semmit, hanem elkezdett mesélni a cégről, éreztem, hogy jó lesz ez.

Mondta azt is, hogy ha felvesznek, akkor elküldenek NVQ tanfolyamra - ez kb. az otthoni OKJ szintű szakmai tanfolyamnak felel meg, csak általában többszintes.

Amikor kijöttem és felhívtam a barátnőm, csak annyit mondtam, ha szakmai alapon és nekem kellene döntenem, ide jönnék (ekkor még csak Telfordból volt válasz), nemcsak a műhely, hanem az angol szakmai képesítés miatt is. Hazafele pedig életem legnagyobb dugóját álltam végig Oxfordnál...

Munkásruha turbánnal

Az utolsó, és egyben legviccesebb interjú annál a cégnél volt, akik még a Magyarországról küldött érdeklődésemre reagáltak. Azért csak ekkor került rá sor, mert ők nyári leálláson voltak, amikor érkeztünk.

Ez a cég Birminghamben volt, és már a válasz e-mailből tudtam, hogy egy indiai fog interjúztatni. Amikor magára az interjúra került a sor, kiderült, hogy nem csak az interjúztatóm az, hanem gyakorlatilag az egész cég.

Egy fiatal srác volt, beszéltünk pár mondatot, körbementünk a műhelyen (átlagosnak mondanám, habár a vákuumszívó gyártósor extruderrel nekem új volt, noha ez sokaknak nem jelent semmit :) ), ahol elég vicces volt látni a munkásruhában, de turbánban dolgozó szikh-eket.

Hadihajók mellett érkezik a banán

Aztán mondta, hogy most vesznek fel valakit a vákuumszívóra, és én jó lennék a fröccsre, beszél a bácsikájával. Kijöttem, beültem a kocsiba, és átmentünk az út túloldalára egy McDonald'sba kávéért a barátnőmmel (aki a kocsiban várt rám).

Csak itt néztem meg a telefonom, ami még rezgésről is ki volt ütve, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzon az interjún, és ekkor már két nem fogadott hívásom és egy üzenetem volt az interjúztatótól, hogy vissza tudnék-e menni.

Nem tudtam hova tenni, de amikor visszamentem már tolták is elém a jelentkezési papírt, meg a fizetési ajánlatot. 16.000-et ajánlottak, ami próbaidő után 19.000-re ment volna fel - ezt azért keveselltem, kis gondolkodási időt kértem.

És a nyertes…

Amikor hazaértem, nekiálltam írni a cégeknek, hogy mi a helyzet, mert van már egy ajánlatom. Először a marvelni interjút szervező ügynöknek küldtem, mert a listámon az a cég volt az első helyen (leginkább az ügynökökkel voltam kapcsolatban, nem közvetlenül a cégekkel).

Onnan hamar jött a válasz, hogy ugyan az interjú után úgy gondolták, én leszek a megfelelő, de végül jött valaki jobb... Utána jött Portsmouth, ahol volt közvetlen elérhetőségem az interjúztatómhoz is, így neki írtam.

Mielőtt válaszolt volna, csörgött a telefonom. A coventry-i interjút szervező ügynök volt, hogy engem választottak, és behívnának konkrét munkamegbeszélésre. Ettől elég jó kedvem lett. :)

De kb. 10 perc múlva ismét csörgött a telefon. Portsmouth-ból hívtak, hogy nehogy máshova menjek, felvesznek. Gyorsan eldarálták a fizetést, meg hogy éjszakai műszak lesz, ha nem gond, mert csak ott tudnak eleget fizetni.

Ezen a gépen olyan darabot gyártottunk a tanfolyamon az általam megírt programmal, hogy megtartották oktatási mintának

Megkérdezték mennyi idő kell leköltözni, én egy hetet kértem, de az üzemvezető azt mondta biztos, ami biztos, legyen kettő. Nem vitatkoztam. A végén pedig mondta, hogy a belépési „csomagot" a munkaszerződéssel a munkaközvetítőnek kellene átküldenie, de ő inkább kihagyná már őket, küldi nekem egyből, ennyivel is gyorsabb lesz a folyamat. Mondanom sem kell, majdnem kiugrottam a kert mögötti susnyásba örömömben, hogy kicsit rohangálhassak, mint egy félőrült...

Sajnáltam az ügynököt, aki kiközvetített Coventrybe, mert ő volt az egyetlen, akin tényleg éreztem, hogy 120%-ig azon pörög, hogy nekem sikerüljön. Az interjú előtt behívott, hogy megbeszélje velem, mire számítsak, közvetlenül utána felhívott, hogy hogyan ment, amikor megkapta az interjú kiértékelését, akkor is hívott, hogy jó lett, és végül engem is választottak, én rá is bólintok, majd pár órával később visszakozom...

Írtam neki, hogy kaptam egy jobb ajánlatot, egy „álommunkát", ami ráadásul a tengernél van. Erre jött a válasz, hogy mennyire örül neki, és hogy gondoljak majd rájuk „szárazföldbe zártakra" (land locked) a tenger mellől. Ezek után még inkább sajnáltam...

Szóval felpakoltunk, búcsút intettünk indiai lakótársainknak és leköltöztünk.

Az első nap

Az első munkanapom kicsit stresszesre sikerült. Az egész ott kezdődött, hogy azt sem tudtam kihez kell mennem. A belépési csomagban a szerződések mellé rakott levélben annyi volt, hogy jelentkezzek XY-nál 9-én este 10.00-kor. Fogalmam sem volt ki az.

Itt érdemes megemlítenem, hogy a legtöbb gyár bejárata egy nagy sötét ajtó és egy kapucsengő (néhol egy üres előtér és egy telefon a mellé rakott mellékekkel), sehol senki, akivel beszélni lehetne, nincs portás, se biztonsági.

Nem volt ez másként itt sem, és majdnem biztos voltam benne, hogy senki nem lesz a kaputelefon másik oldalán este 10-kor. Azt is csak guglimapszon néztem meg, hogy hol a dolgozói parkoló...

Úgyhogy odahajtottam a parkolóba, hogy csak lesz ott valaki, aki megmondja, hol lehet bemenni, és kit kell keresnem. Kiszálltam a kocsiból, megláttam egy cigiző alakot, akihez odasiettem és kérdeztem, hogy „I'm sorry, but…" „David?" vágott a szavamba. Megkönnyebbültem. :)

Bevezetett a kantinba, és mondta, hogy ott várjak. Megjelent egy srác, aki adott egy overallt. A sajátját, de amikor felálltam, látta, kb. fele akkora, mint én. Nem baj, azért beszuszakoltam magam a ruhába, bár igen hülyén néztem ki. Jött a főnököm, gyorsan körbevezetett a műhelyen, és bemutatott mindenkinek.

Aztán odavezetett ahhoz, aki kint volt, amikor érkeztem (igazából nem rám várt, csak pont jókor érkeztem). Ő épp fröccsöntő-szerszámot cserélt egy gépen, és közölte, hogy ő igazából nem a kollégám, hanem csak őt helyettesíti, mert szabin van, és csak 2-ig marad.

Ilyen gépen dolgoztam Magyarországon, de a tanfolyamon nem jutottam a közelébe

Remek, egyedül egy gyárban, ami csak olyan típusú gépeket használ, amivel eddig nem dolgoztam, senkit nem ismerek, és a hallott szövegértésem sem a legtökéletesebb gépzajban, füldugóban. De végül minden probléma nélkül helytálltam.

Másnap megjött a kollégám is, később kaptam overallt méretben, úgyhogy lassan a helyükre kerültek dolgok. Két hét után két napot egyedül voltam megint, ekkor hívott félre a főnököm, és közölte, hogy én már addig dolgozom ennél a cégnél, amíg én akarok. Az azért jól esett.

A gyár

Otthon mindig úgy gondoltuk, nyugaton minden modern és tuti. Az ember hajlamos az képzelni, hogy itt minden fehér padlós, csillogóan tiszta műhelyben készül, ahol fehér köpenyes emberek felírótáblával a kezükben ellenőrzik az alig pár éves, a technika csúcsát képviselő gépeket...

Hát ez abszolút nincs így. Az új munkahelyem gépparkja jó pár évvel öregebb, mint a magyarországi műhelyben volt. Az állapotuk sem sokkal jobb, a magasabb szintet a szervezettség képviseli. Minden sokkal flottabb. Valahogy olyan érzés, mintha minden tökéletes rendben menne. Mindennek alaposan ki van dolgozva a menete, semmi nem megy ad hoc módon. És ez nem csak a termelésirányításra igaz, hanem a személyügyekre is.

Két-három héttel a belépésem után volt egy eligazításom a munkahelyi szabályzatról (balesetvédelem, tűzvédelem, táppénz, szabi kikérése stb.), ahol kaptam egy táblázatot, amiben mindenki fizetése benne volt. Mert a fizetés pozícióra jár, és mindenki számára látható, nem titok.

Ezért kerültem éjszakába, mert csak az éjszakai műszak fizet annyit, mint ami az igényem volt, és ők nem adhatnak többet nappalra, bármennyire is szeretnének. A bértábla fix és transzparens.

Az is érdekes, hogy se táppénz, se műszakpótlék nem jár hivatalból. A cég ad táppénzt, ha akar (nálunk fél évig nincs, utána 1 hét 100%-os és 1 hét 50%-os fizetett betegszabadság van, ami aztán évente 1-1 héttel bővül egészen 4-4-ig), és fizet többet éjszakára, ha akar, de semmi nem kötelező.

Barátnőm munkahelyén pl. ha beteg, az fizetetlen szabinak számít (ő zero hour contractban dolgozik, azok kedvéért, akik ismerik a kifejezést). Nálunk félévente van csoportos eligazítás, ahol konkrétan, fontra lebontva elmondják, mennyi a cég bevétele, mennyi a profit, mennyit forgatnak vissza és mibe, milyen szerződésekért tárgyalnak és kivel, és azok mennyit hozhatnak majd.

Leesett az állam az elsőn. El sem hittem, hogy ilyen szinten beavatnak mindenkit a cég működésébe... Tényleg elég komolyan gondolják az átláthatóságot.

Naplemente apálykor, Southsea-n (Portsmouth azon városrésze ahol mi is lakunk)

A munka

Maga a munka sokkal könnyebb, mint otthon volt. A technológiai folyamat sokkal kevesebb változót tartalmaz, a jobb szervezettség miatt sokkal kevesebb a felesleges kör. Sokszor napok, néha hetek telnek el anélkül, hogy komolyabb dolgunk lenne, csak sétálgatunk a kollégámmal, és várjuk, hátha valamelyik géppel lesz valami kis gond, és akkor ott termünk.

Jót nevettem, amikor mondták, hogy volt itt egy lengyel srác előttem, aki két hét után kilépett, mert nem bírta a hajtást!!! Hát sírna, ha tudná mi volt Magyarországon... Pedig szerintem még az sem volt sok. De itt borzasztóan sok nap telik el semmittevéssel. A gépek termelnek, mi meg várjuk a reggelt és a váltást. Nem értem mi volt ezen neki hajtós.

Kollégák

Mint írtam az előző posztomban, a technikusok elég hamar befogadtak, azzal nem volt gond, mondjuk ők egy kivétellel angolok. De a lengyelek (főként csomagolók / gépelszedők) távolságtartók voltak.

Lehet, hogy csak a nyelvi korlátok miatt, de az is igaz, hogy még a filippínó kollégámmal is hamar jóban lettünk, aki pedig alig beszél angolul. A munkamorál kb. olyan, mint otthon volt, csak az a különbség, hogy itt valahogy senki nem akar túllépni a saját felelősségi területén.

Úgy értem, hogy ha pl. van egy mellépottyant termék az út közepén, senki nem hajol le összeszedni, mert az nem az ő dolga. Ez kicsit idegesítő. Sokan szidják az angolokat, hogy lusták, de én ezt nem érzékelem nálunk.

Volt nem egy olyan alkalom, hogy reggel, műszakváltás előtt 30 perccel kezdtünk bele olyan munkába, amit biztosan nem tudtunk befejezni, és én már ezerszer inkább mondtam volna, hogy hagyjuk a fenébe a másik műszaknak. És ugyan ez szombat reggel is...

A francnak van kedve úgy befejezni a hetet, hogy egyikünk a gépeket kapcsolja le, a másik meg még szerszámot cserél az egyik gépen. De mennek, és csinálják (megyünk, és csináljuk) kérdés nélkül.

Én ez alatt a fél év alatt elég lelkiismeretes és szorgalmas munkásoknak ismertem meg angol kollégáim. Hogy nem akarnak mással foglalkozni, mint ami a dolguk, az más lapra tartozik. Ebből egyenesen követezik az is, hogy karakteresen ellenállnak a fejlődésnek, nem akarnak megtanulni mást.

A főnököm az elejétől azt mondogatja nekem, hogy minél több dolgot tanulok meg (minél több fajta géphez értek, mint pl. az összeszerelő automaták, fröccsfújó gépek stb. - minden fajtára külön technikus van), annál jobb a cégnek, és végtére nekem is, mert annál többet keresek majd.

De amikor elkezdtek 1-1 gépet megmutatni, és hagytak dolgozni rajta, megjelent a kollégám, és mondta, hogy ne tegyek meg nekik túl sokat, mert akkor még többet akarnak majd tőlem. De ez engem egyáltalán nem zavar. Majd amikor hajtás van, rendezem a feladatokat fontosság szerint, de mint írtam, leginkább ráérek bármire.

A tanfolyam

A cég minőségpolitikája előírja a hivatalos szakmai végzettséget minden technikusnak. Az első tanfolyamom pont két hete ért véget. Ez az úgy nevezett NVQ (National Vocational Qualification) level, ami kb. az otthoni OKJ helyi megfelelője.

Az a különbség, hogy itt sok szintje van, melyek egymásra épülnek, de nem mindig fednek le egy teljes szakmát. Pl. csak a fröccsöntő-technikusoknak 4 szint van (ez a 4 kurzus a gerincképzés), de a teljes „fröccsöntő szakma" ezen túl még 8 kiegészítő modulból áll.

A második gyakorlati napon ezen matattunk. Ilyenen is dolgoztam otthon.

De még ez sem egy otthoni két éves OKJ szintje, ami valamennyi műanyagipari technológiát lefed, ahhoz a többi modult is meg kellene csinálni, ami összesem még vagy 25 tanfolyam. Bár a nagyon intenzív gyakorlati képzés miatt ez már picit alaposabb is.

Műanyagipari képzési centrum csak egy van az országban, ott voltunk mi is most NVQ level 2 és „Biztonságos szerszámcsere” modulon egy kollégámmal. Az is érdekes, hogy ugyan volt záróvizsga, de nem szimplán egy eredményt kapunk, hanem egy komplett szöveges kiértékelést a 4+1 napos tanfolyamunkról, és azt is csak 2 héttel a tanfolyam után.

A cég nem akart a 2-esre küldeni, helyből 3-ast akartak, mert a szakmai tudásom meg lenne hozzá, csak a nyelv gyakorlása miatt döntöttek végül az alacsonyabb szint mellett. És be kell valljam, ez elég jól is jött.

Szóval itt tartok most, remélhetőleg hamarosan megkapom az eredményem, és remélem megfeleltem az NVQ 2-nek, mert akkor ősszel küldenek a 3-ra. Az már belépő Nagy-Britannia valamennyi műanyagipari cégéhez. Nem mintha szeretnék váltani, jól érzem magam, nem zavar az éjszakázás sem, a csapat is jó, akikkel dolgozom, de ha egyszer valamiért váltani akarnék, az a papír a szakmai tapasztalatommal gyakorlatilag bárhova elég.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.

Együnk valami finomat! Arra gondoltam, megkérlek titeket, írjátok meg, mi a kedvenc ételetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.