Az eheti blogajánlót az köti össze, hogy mindhárom ajánlott poszt szerzője hölgy (ha már tegnap nőnap volt…), és az ebből adódó szemlélet szerintem mindhárom íráson érezhető is. A három helyszín pedig Csehország, Olaszország és Svédország.
(fotó: blog.rekafoto.com)
Kezdjük Csehországgal, a Sok a rizsa blog szerzője, suvahe azon gondolkozott el, hogy mióta Prágába költözött Magyarországról, mennyire felértékelődött benne mindaz, amit otthonról vitt magával.
„Például soha nem tudtam főzni, nem is tanultam főzni, mert ahelyett, hogy édesanyám ételvarázsló technikáját tanulmányozzam a Konyfortban, nyelvtani szemelvényeket és hasonló baromságokat olvastam. Természetesen egy valamirevaló rakott krumpleszt összeállítok ebédre, ám teknősbékalevest vagy 1,3 km/h-val grillezett fürjfalatkákat még nem sikerül húsz perc alatt evésre kész állapotban tálalnom. (...)
Cseh barátaimnak én vagyok az etalon. Hahaha. Egyébként nem tréfálkozom. Ahogy ők fogalmaznak: egyik nap érkezik egy magyar csaj, aki nyelveket beszél, diplomás, szép munkahelyi előélete van, gyereket nevel, finomakat főz!!! (ez roppant gáláns), takarít, mos, vasal, divatosan öltözködik (ilyet se dobtak felém sokszor), karcsú és szép.
Ne röhögj! Jó, lehet, nem egyetlen személytől származnak ezek a jelzők, mégis hiteles képet kapunk arról, miképp érzékelik a csehek azokat a dolgokat, amelyek kishazánkban az átlagos, minimum, elvárás halmazokba tartoznak.
Vagyis: amíg Magyarországon egy rakott krumplesz elkészítése édesanyák esetében elvárás, tizenkét órát munkahelyen lehúzó édesanyák esetében minimum, addig itt úgyszólván delnő vagy, ha a részmunkaidő találkozik a büfis rugdalozó, oklevél és a borsófőzelékes fakanál szerelemgyerekével…
Amíg Magyarországon professzionális színvonalon okosságokat biflázol, munkaadókat nyaldosol csillogó fényesre, majd lakásod bugyrában folytatod ugyanezt a karitatív feladatot, az az átlag. Esetleg anyád megsimogatja a buksikádat, ha ügyesen végzed a feladatodat…
Persze jó magyarnak lenni, mert ami tárgyi tudást, jártasságot honodban megszerzel, azt mindenütt a világban becsülni fogják, anyagi és erkölcsi értelemben véve is, kivéve – nyilvánvalóan – hazádban nem.”
Mindez szokás szerint természetesen csak egy részlet a posztból, aki az egészet szeretné olvasni, kattintson és olvassa el a Sok a rizsa blogon!
Olasz ovi
Biztosan van a világon olyan hely, ahol ideális a bölcsőde- és óvoda-helyzet, de az Olasz mamma blog legutóbbi posztját elolvasva annyit megállapíthatunk, hogy Itália nem tartozik ezek közé…
„A bölcsődei helyzet katasztrófa. Alig vannak helyek, és azokat is aranyáron mérik. A mezei önkormányzati bölcsiben sem restek egy hónapra elkérni 400 eurót, amihez hozzzá jön az étkezés, szóval nem egy ajándék.
Egyre elterjedtebb a nido in famiglia (mondjuk családi napközi), amikor is egy anyuka a sajtátján kívül felvállal még max. négy gyereket, és otthon vigyáz rájuk. Ez teljesen szabályos tevékenység, engedélyhez kötött, nem lehet akárhol, mert nyílván egy garzonból nem csinálhatok dühöngőt, de kertes házból minden további nélkül.
Ez legalább jövedelemforrás is a gyerekkel otthon ülő anyának, szóval mindenki jól jár. Ennek az ára is kb. ugyanannyi, mint az államié, de itt legalább mégiscsak jobban figyelnek rájuk (gondolom én).
Olaszországban az óvónők munkaideje meglehetősen kényelmes. A gyerekeket csak és kizárólag nyolc és kilenc óra között lehet vinni, és négy és fél öt között el kell hozni. Nem kell hozzá matematikai Nobel-díj, hogy kikalkuláljuk, hogy ha a szülők teljes munkaidőben dolgoznak, ahol ugye a napi nyolc órához hozzáadunk egy óra ebédszünetet, szinte esélytelen, hogy segítség nélkül megoldjuk az átadás-átvételt.
Hozzáteszem, hogy sok helyen van iskola előtti és utáni napközi, a mi ovinkban már fél nyolckor kinyitják a kapukat, de ha fél nyolc és nyolc között viszed, vagy ha fél öt után mész érte (hatig), a szolgáltatásért fizetni kell.
(...)
Az oviban kötelező a köpeny, és ez szerintem jó, mert egyrészt nincs folyamatos bazárimajomkodás, másrészt meg a ruhák sem amortizálódnak el olyan gyorsan. a köpeny színe csoportonként változik, hogy ha együtt játszanak, gyorsan szét lehessen válogatni őket."
És én még azt hittem, magyar sajátosság, hogy kis híján megoldhatatlan teljes munkaidő mellett a gyerek óvodába szállítása… Akit további részletek érdekelnek az olaszországi helyzetről, az kattintson ide, és az Olasz mammán elolvashatja a teljes posztot!
Egy kalandos hétvége
Végezetül jöjjön Svédország (pontosabban mi megyünk), méghozzá „az igazi”, és közben egyáltalán nem mellesleg benézünk a világ legnagyobb sífutóversenyére (remélhetőleg ezzel mintegy elbúcsúztatva a telet is). Házigazdánk Réka és az ő fotóblogja.
„Párom szülőföldjén jártunk. Dalarna az a tartomány, ahol a hagyományok talán a legerősebben élnek az egész országban. Ha "az igazi" Svédországot keressük, akkor ide érdemes jönni. Dalarnában él és virul a népművészet, ünnepkor magától értetődően bújnak népviseletbe és a helyi népzenei zenekarok, zenészek nagy népszerűségnek örvendenek. (...)
A látogatás apropója a Vasaloppet volt. Ez a világ legnagyobb sífutóversenye, évente 15800 versenyző áll rajthoz. A Sälen és Mora közötti 90 kilométeres távot a 16. századi nagy király, Gustav Vasa emlékére futják. A legenda szerint ezen az útvonalon, sítalpon menekült ellenségei elől a fiatal király.
A Vasaloppet roppant népszerű, a rajthelyek az idén 10 perc alatt keltek el. Bárki nevezhet, az elitsportolóktól az amatőrökig. A svédek kimondhatatlan bosszúságára általában norvég sízők nyerik a futamot, a győztes idő pedig 3 óra 50 perc körül van. Igen, 90 kilométerről beszélünk. (...)
Vasárnap korán ébredtünk és elindultunk az ellenőrzőpontra, ahol S. szolgált aznap. Egy kis, vörös házikókból álló falucskát kell elképzelni, egy hegyi legelőn. Az egyik házikóban volt az orvosi állomás. Itt lecuccoltunk és feltöltöttük a készleteket kávéból, ivóvízből, zsömléből, no meg a Vasaloppet alatt sok-sok köbméterben fogyasztott forró áfonyalevesből. (…)
Az anyukák mindenhol egyformák, kipakolják az éléskamrát, amikor a csemetéjük hazalátogat. Még akkor is, ha a csemete 190 centis, kecskeszakállas rocker. Kaptunk áfonyát, vadmálnát, töklekvárt és a boltban aranyárban mért tőzegszeder-lekvárt is.
Ez a sárga C-vitaminbomba az ország északi részén nő és igen különleges, semmi máshoz nem hasonlítható íze van. Magas ára annak köszönhető, hogy igen komisz, mocsaras területeken szeret nőni és ezért macerás a szedése.”
Az eredeti poszt ennél természetesen jóval részletesebb, ráadásul tele van szuper fotóval, úgyhogy szívből ajánlom, hogy látogassatok el Réka blogjára (ide kattintva tehetitek meg), és gyönyörködjetek. Aztán az enyhe magyarországi tél után jöjjön végleg és visszavonhatatlanul a tavasz!
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: