Ellen lehet-e állni egy Tádzsikisztánról szóló írásnak? Szerintem nem, nekem legalábbis nem sikerült, így ma Balázs beszámolóját olvashatjátok. Abból a szempontból nem klasszikus Határátkelő-poszt (ez sem, de hát ez egy ilyen hét…), hogy szerzője nem ott él, de megjárta az országot és szerintem rengeteg hasznos és érdekes információt írt meg – nem is beszélve a képekről.
Benzinkút a pamíri főúton
„Rövid bevezetéssel kezdeném, hogy azoknak is meglegyenek az alapok, akik eddig nem is hallottak Tádzsikisztánról. Az ország Közép-Ázsiában található, 1991 előtt a Szovjetunió egyik (egyébként legszegényebb) tagköztársasága volt. Tádzsikisztán szomszédos Kínával és Afganisztánnal is, így stratégiailag elég fontos helyen helyezkedik el.
Az ország nagy részét hegyek borítják, egyedül az ország északi részén a Fergána-medence síkság. Az országban található a világ egyik legmagasabb hegysége a Pamír, ahol több 7000 m-nél is magasabb hegycsúcs található, az ország legmagasabb hegycsúcsa a 7495 m magas Iszmail Szomoni-csúcs (régi nevén Kommunizmus-csúcs).
Tádzsikisztán területe kb. Magyarország másfélszeresére tehető, lakossága 8 millió fő. Főleg tádzsik nemzetiségűek lakják, de élnek még az országban üzbégek, oroszok és pamíriak.
A tádzsikok gyakorlatilag az irániakkal (perzsákkal) egy népcsoportnak tekinthetőek, a nyelvük szinte teljesen megegyezik, annyi a különbség, hogy a perzsát a perzsa abc-vel írják, míg a tádzsikot cirill betűkkel. Én magam 2013-ban jártam Tádzsikisztánban.
Üdvözlő szöveg az ország határán, oroszul
Életszínvonal, bérek
Természetesen Tádzsikisztánban jóval alacsonyabb az életszínvonal, mint Magyarországon. Eleve a lakosság fele munkanélküli (vidéken ez az arány a 80%-ot is elérheti, nagyvárosokban meg természetesen alacsonyabb).
Ha az ember mégis munkához jut, akkor sem lehet túl boldog. Az átlagos (tehát nem a minimum!) jövedelem nagyjából havi 750 tádzsik szomoni, ez kb. 35000 Ft. Persze mindez még semmit nem jelent, ha az árak ehhez igazodnak.
Azt nem tudom, hogy a lakhatásnak milyen költségei vannak, de meglepődnék, ha rezsire nagyon sokat kéne költeni. Az élelmiszerek viszont egyáltalán nem olcsók, nagyjából a magyar árak feléért-harmadáért vásárolhatóak meg az alap élelmiszerek, ami persze nekünk olcsó, és ott sem olyan vészes, ha az embernek van munkája (és ugye inkább ez szokott a probléma lenni). Ami nem alapélelmiszer, az sokszor alig olcsóbb, mint nálunk, pl. egy Mars csoki ott is 110 Ft, ennyiért itthon is meg lehet kapni.
Az ország délkeleti része (Hegyi Badahsán Autonóm Tartomány) kicsit drágább, mint a többi, ez valószínűleg a magas szállítási költségeknek köszönhető. Az utazás kifejezetten drága, de erről lejjebb, a közlekedés résznél külön írok.
Az éttermekben általában 500-700 Ft körüli áron lehet megebédelni. Érdekes, hogy a legtöbb étteremben kihoznak egy étlapot, ami általában egyetlen lap, 10-20 tétellel, de ezek közül leggyakrabban csak egyetlen étel van, ami tényleg kapható.
Ezt persze nem mondják, így a szegény ember fia kér valamit, majd közlik, hogy az most épp nincs, ezután kér egy másik ételt, majd közlik, hogy az sincs, végén kibökik, hogy igazából csak plov van.
A plov a legbiztosabb, ez szinte mindig van (illetve szinte mindig csak ez van :)), ez egy tipikus közép-ázsiai étel, gyakorlatilag rizseshús némi zöldséggel. Minden közép-ázsiai nemzet saját nemzeti eledelének tekinti a plovot.
Mivel a munkanélküliség nagy, a bérek alacsonyak, így természetesen a tádzsikok közül is sokan a kivándorlás mellett döntenek. Az ő céljuk persze nem London, hanem főleg Moszkva.
A szovjet múlt miatt gyakorlatilag a legutolsó faluban is mindenki beszél oroszul, és viszonylag egyszerűen el tudnak jutni Oroszországba (nem kell vízum, ami a tádzsikoknak ritkaság). Az ország összes jövedelmének majdnem 1/3-át teszik ki a hazautalt pénzek. Aki marad, az mind próbál ügyeskedni, rengeteg a taxis és az utcai árus.
Korrupció, bürokrácia, rendőrség, állami szervek
A korrupció egy ilyen szegény országban a mindennapok szerves része. A rendőrök, ha megállítanak egy autót, akkor nem a sofőr papírjait kérik el, hanem csak egy tíz szomonis bankjegyet.
Ez kb. 500 Ft-nak felel meg, ami nem tűnik soknak, de ne feledjük, hogy egyrészt ez sok embernek akár az egynapi jövedelme is lehet, illetve ha az ember hosszabb utat tesz vidékre, nem egyszer fogják megállítani az biztos. Amikor mi 600 km-t mentünk egy kocsival, akkor, ha jól emlékszem 10-szer állítottak meg, és tízszer landolt a 10 szomonis bankjegy a rendőr zsebében.
Az egész műveletet ráadásul meg sem próbálják álcázni, nem kell belecsúsztatni az igazolványba, kézfogást imitálva átadni, semmi. Amint a rendőr intett aktuális sofőrünk már nyúlt is a bankjegyért, majd azt átadta a rend őreinek, akik további kellemes utat kívántak nekünk. Később kiszámoltam, hogy nagyjából egy-egy utazásunk költségének 5-10%-át tette ki ez a fajta díjbeszedés, vagyis a korrupció ennyivel növelte utazásunk árát (hiszen bár a pénzt a sofőr adja, az nyilván bele van kalkulálva az árba).
A főutat elmosta a folyó
Az ország délkeleti részén található a Badahsán Hegyvidék Autonóm Tartomány. Erre a területre külön engedéllyel lehet csak belépni, amit az útlevélben a vízummal átellenes oldalra pecsételnek.
Az engedély meglétét a tartomány nagyobb városainak szélén, illetve a határokon felállított katonai ellenőrző pontokon ellenőrzik. Az ellenőrzés abból áll, hogy ellenőrzik a pecsét meglétét, majd szépen felírják az adatokat egy kis kockás füzetbe, ez 4-ünknél általában 15-20 percet vett igénybe. Persze kenőpénzt fizetni az ellenőrzőpontoknál is kell, de ezt is a sofőr intézi.
A vízum megszerzése meglepően egyszerű, semmi igazolás nem kell hozzá, cserébe borsos, 80 eurós árat kell fizetni, erre jön még rá a badahsáni engedély 20 euróval, és máris ott hagytunk kereken 100 eurót fejenként, viszont ezért cserébe tényleg nem szívóznak az emberrel.
Az ország tejhatalmú ura Emomali Rahmoni elnök. Az ő képe szinte minden sarkon ki van rakva. Iskola, óvoda, kórház, kormányhivatal, bank, útkereszteződés stb. nem lehet meg az ő képe nélkül.
Sokszor magáncégeket reklámozó óriásplakátokon is az elnök szerepel, mellette valami felirat, hogy miért is olyan jó például az a bank. Ha nincs kirakva az elnök képe, akkor valamilyen hazafias szlogen pótolja őt, ezeket tartalmazó táblából legalább annyi van, mint az elnök képéből.
Emomali Rahmoni, Tádzsikisztán elnöke egy bank reklámplakátján
A személyi kultusz legelképesztőbb példájával a bécsi tádzsik nagykövetségen találkoztunk, itt ugyanis a nagykövet mögött a falra akasztva egy nagyjából 2X3 méteres perzsaszőnyeg lógott, amibe szintén az elnök arcképe volt beleszőve!
Hudzsandban, az ország második legnagyobb városában megnéztük a helyi történeti múzeumot. Ebben a múzeumban az ország nagy alakjainak sorában külön sarok volt szentelve Emomali Rahmoni elnöknek, ahol különböző képek voltak kirakva, amin az elnök éppen vasutat ad át, gyárat látogat meg, vagy építkezést tekint meg. Közvetlenül Rahmoni mellett Sztálin kapott helyet. Azóta sem tudom igazán eldönteni, hogy ez valami finom irónia a múzeum dolgozóinak részéről, vagy ők még mindig tisztelik és szeretik Sztálint.
Emomali Rahmoni elnöknek szentelt fal a hudzsandi múzeumban
Emomali Rahmoni elnök a búzamezőn. Propaganda-fotó az egyik kormányzati épületen. A fotó stílusa erősen az 50-es évek Magyarországát idézi
Közlekedés
Egy ilyen szegény, hegyvidéki országban különös gondot jelent a közlekedés. Az infrastruktúra nagy részét még a szovjetek építették ki, azóta leginkább csak visszafejlődés volt.
Az országban 1992-től 1997-ig dúlt egy polgárháború, ami a szovjetek után megmaradt, eleve nem túl jó állapotban lévő infrastruktúrát is tovább amortizálta.
Vasút szinte nincs, ugyan van némi vasútvonal az országban, de az az országon belüli utazásra gyakorlatilag használhatatlan. Belföldön napi egy vonat közlekedik, ami a Dusanbéba való munkába járást segíti, reggel egy vonat megy a fővárosba, délután egy megy vissza. Emellett heti 2 napon van vonat Moszkvába.
Repülőjáratok közlekednek Dushanbe és Hudzsand az ország két legnagyobb városa között, de az árak borsosak, ráadásul pont Hudzsandba még az út is egész tűrhető állapotban van.
Jó idő esetén közlekedik repülőjárat Dushanbéből, a Pamír központjában lévő Khorogba, de ennek a járatnak a közlekedése elég esetleges, a rossz időjárás mellett az egyetlen hadra fogható gép elromlása esetén is szünetel a járat.
Murghab az ország legmagasabban fekvő városa 3655 m-en található. Anno ez volt a Szovjetunió legmagasabban fekvő városa
Az ország nagy részén még buszközlekedés sincs, Dushanbe környékén vannak „elővárosi” járatok, de azon túl semmi, így az emberek taxival közlekednek a városok között.
Az elővárosi buszok a gyakorlatban 10-12 személyes kisbuszok, az egykori szovjet területeken mindenhol előforduló „marsrutkák”. Menetrend és megálló nincs, akkor indulnak, amikor megtelnek, és ott állnak meg, ahol valaki fel- vagy le akar szállni.
A taxi, mint tömegközlekedés
A taxi Tádzsikisztánban nem számít luxusnak, mert más nincs, gyakorlatilag ez a rendes tömegközlekedési eszköz, ha az ember nagy távolságokra akar utazni. Az utak minősége miatt legtöbbször csak terepjárókkal lehet közlekedni, a legtöbb taxi ennek megfelelően terepjáró. Persze a taxi szó itt kissé megtévesztő lehet, mert ez ott egész mást jelent, mint Európában :).
Aki esetleg az új taxisrendelet életbe lépése óta ült taxiban Budapesten, az láthatott egy (ha jól emlékszem) 10 pontos listát az utas jogairól. Hát ezekből ott egyet sem ismernek.
A taxi tehát általában egy terepjáró. Ezekbe a sofőr 6 utast zsúfol be, oly módon, hogy a csomagtartó részben található egy két személyes pótülés, illetve a hátsó ülésen is elférnek 3-an. Persze ezeket a dzsipeket nem erre tervezték, így a 6 utasból 5-en igen kényelmetlenül utaznak, egyedül az anyósülésen ülő szerencsés élvezheti egy egész felnőtt embernek való hely kényelmét, és a biztonsági öv nyújtotta védelmet. A hátsó ülésen ülő két embernek alig van lábhelye, ott igazából kényelmesen maximum egy 6-8 éves gyerek férne el.
Panelház Khorogban
Ilyen ülésben utaztam 8 órát, amit kétszer szakított meg rövidebb pihenő, nem volt valami kellemes érzés. A középső üléssoron a probléma az, hogy azok is igazából két emberre lettek tervezve, és az ülésben lévő két mélyedés miatt a 3 ember mindegyike kissé féloldalasan kell, hogy üljön, és a lábaknak sincs túl sok hely.
Ha nem kívánunk heringekként összezsúfolódva utazni, akkor persze erre is van lehetőség, csak ki kell fizetnünk azt a pénzt a sofőrnek, amit a többi utas fizetett volna, mi viszont ezzel nem éltünk, mert az utazás így is elég drága volt (erről kicsit később).
A 6 utas mellett persze nem marad hely a csomagoknak a kocsiban, így azokat a tetőcsomagtartóra erősítik kötéllel. Eleinte aggodalommal töltött el ez az eljárás, de ehhez úgy értenek, hogy a csomagokat egy szökőár se tudná leszakítani az autó tetejéről.
Ha mind a hatan megvagyunk, és a csomagok is biztonságban vannak fent, akkor indulhat is az utazás, ami megszakítás nélkül megy egészen az első ismerős házáig (kb. 200 m), ahol még egy kicsi üzletelés megy, felpakolnak ezt-azt (volt minden, dinnye, fél disznó, gyanús bőröndök, benzines kannák) a csomagok mellé, ezt útközben a megfelelő helyeken leadjuk.
Ezzel el is ment az út első fél órája, és ugye még alig párszáz méterre vagyunk kiindulási helyünktől. De semmi gond, indulunk is tovább, és meg sem állunk az első benzinkútig (újabb 500 m, már majdnem 1 km-nél vagyunk), hiszen sofőrünk valószínűleg nem volt képes annyira előre gondolkozni, hogy reggel indulás előtt tankolja tele az autóját.
Tankolás tádzsik módra
A tankolás önmagában nem tartana sokáig, de mivel a kutasokat is ismerjük, itt is elbeszélgetünk egy 20-30 percet. Nem baj, utána már csak a katonai ellenőrzőpontnál kell eltölteni fél órát, és tényleg mehetünk. Viszont mivel már lassan két órája úton vagyunk (az most más kérdés, hogy ez alatt 10 km-t tettünk meg), itt az ideje megállni, pihenni egy út menti étteremnél / boltnál, újabb fél órára.
Az első egy-két óra gyötrelmei után viszont tényleg haladunk, már amennyire ezt az útnak tekintett kátyúhalmaz engedi. Néha persze megállunk pihenni, leadni a magunkkal hozott árut, vagy épp egy ellenőrzésre, de azért nem olyan vészes a helyzet.
Katasztrofális állapotú utak
Hogy a kedves olvasóknak legyen valami elképzelése, hogy mégis mennyi időt vesz igénybe egy-egy utazás Tádzsikisztánban, leírom, hogy mi mekkora távokat, mennyi idő alatt tettünk meg: Osh-Murghab, 414 km, 9 óra; Murghab-Khorog, 318 km, 8 óra; Khorog-Dushanbe 607 km, 17 óra (de hallottunk olyanokról, akiknek ez lerobbanások miatt 36 óra volt) és végül Dushanbe-Hudzsand, 307 km, 5 óra.
Ha valaki az ország egyik végéből a másikba akar eljutni (dél-keletről észak-nyugatra), akkor bizony autóval közel két napig tart az út, miközben ne feledjük, Tádzsikisztán alig nagyobb Magyarországnál.
Az utak állapota katasztrofális. Sok főúton még aszfalt sincs, gyakorlatilag földutakon kell haladni akár több 10 km-t is. Ahol van aszfalt, ott is rengeteg a kátyú. A Pamír-hegységben vezető főúton sokszor előfordul, hogy egy-egy útszakasz eltűnik egy sziklaomlás alatt, vagy épp elmossa egy folyó, ilyenkor is földúton kell kerülni.
Akármilyen hihetetlen, a pamíri főút, az ország egyik legfontosabb főútja látható a képen
Láttunk olyan utat is, amit felújítottak, de ezt is olyan furcsán oldották meg, hogy felújítottak 200 m-t, kihagytak 300 m-t, felújítottak 50 m-t, kihagytak 100 m-t, felújítottak 200 m-t, kihagytak 50 m-t, és így tovább kilométereken át.
Az ország legkomolyabb főútja a Dusanbe-Hudzsand főút, ez az ország fővárosát köti össze a második legnagyobb várossal. Ez az út Dusanbében elég bíztatóan kezdődik, először egy autópálya-tábla van kirakva, majd egy fizetőkapu jön.
Itt az ember azt hiheti, hogy innen legalább egy darabon autópályán lehet suhanni, de bizony tévedünk. Az autópályából csak a fizetőkapu és a tábla készült el, utána ugyanolyan sima 2x1 sávos főúton lehet haladni, bár igaz, hogy ez a legtöbb szakaszon elfogadható állapotban van.
A Dusanbe-Hudzsand autópálya egyetlen megépült eleme, a fizetőkapu
A taxikért nagyjából annyit kell fizetni, amennyit Magyarországon fizetnénk egy hasonló távolságú vonatútért, teljes áron. Tehát pl. a kb. 600 km-es Khorog-Dushanbe út 12000 Ft-nyi szomoniba került.
Ez egyébként nem olyan sok egy ilyen hosszú taxi-útért, de ugye azért a körülmények finoman fogalmazva sem ideálisak, és a helyi fizetésekhez képest ez igen magas összeg.
A Moszkvicstól a luxusautókig
Az autópark is elég vegyes. Van még pár szovjet időkből megmaradt autó (Ladák, Zaporozsecek, Moszkvicsok stb.), vannak aztán a nagyvárosi elit luxusautói, hogy ezekhez mennyire legálisan jutnak hozzá, azt illusztrálja az a közelmúltbeli eset, amikor kiderült, hogy a tádzsik elnök, Emomali Rahmoni is Németországból lopott autóval jár.
A harmadik, és a hegyvidéki régiókban legnagyobb kategóriát az útviszonyok miatt a terepjárók alkotják, ezek között különösen népszerűek a távol-keleti márkák, mint pl. a Mitsubishi Pajero, vagy a Toyota Land Cruiser, és végül a 4. kategóriát a 15-20 éves nyugati autók alkotják, ezekkel főleg nagyvárosokban közlekednek az emberek.
Ezek az autók persze sose újonnan kerülnek Tádzsikisztánba, hanem használtan, a legtöbbet már csak a Szentlélek tartja össze. Mi 4 utat tettünk meg az országban, ezen a 4 autó közül kettő megadta magát, bár a Khorog-Dushanbe úton a sofőr még annyi életet lehelt az autóba, hogy valahogy bejutottunk, de az is egy kínszenvedés volt, a végén sűrű feketefüst eregetése mellett 20-25-el gurultunk.
A tádzsikok vezetési stílusa finoman fogalmazva is hagy némi kívánnivalót maga után. Valamiért például a tádzsikok (de más közép-ázsiaiak is) előszeretettel vezetnek az út rossz oldalán. Persze ha mindenki az út másik oldalán menne, azzal nem lenne baj, de azért vannak, akik pedig az út jó oldalán haladnak, így állandóan félre kell húzódni.
Az előzéseknél legtöbbször nem fontos, hogy belátható útszakasz legyen előttünk, ennek meg is van az eredménye, az utak mellett sokszor látni „friss” autóroncsokat, emlékeztetve az utazót arra, hogy a helyi vezetési stílus bizony áldozatokkal jár.
Valamiért a tádzsik sofőrök előszeretettel vezetnek 1-2 cm-re a szakadékok szélén. A sok hegyvidék miatt sok olyan út van, aminek egyik oldalán egy sziklafal magasodik, másik oldalán pedig akár több száz méter mély szakadék tátong.
A pamíri főút itt épp az afgán-határon halad, a folyó túl oldala már Afganisztán
Valamilyen számomra rejtélyes okból a tádzsik sofőrök jobban szeretnek az út szakadék felőli oldalán menni, ezért még a szembe sávban való autózás örömét is hajlandóak feláldozni. Persze ennek csak ott van értelme, ahol az út eléri a 2 sáv szélességet, mert bizony, sokszor ez nincs meg, 1-1,5 sáv széles utakon kell haladni.
Az ilyen helyeken, ha jön szembe valami (mondjuk egy kamion, az a legjobb…), akkor bizony tényleg centikre megyünk a szakadéktól, vagy a sziklafaltól.
Viszont gyorshajtással nem lehet vádolni a sofőröket, igaz ez gyanúm szerint inkább annak köszönhető, hogy az utak még a megengedett sebesség elérésére sem alkalmasak. A sofőrök előszeretettel dohányoznak és telefonálnak vezetés közben, néha a kettőt egyszerre, ami eléggé életveszélyes mutatvány.
Karakul, az ország egyik legmagasabban fekvő faluja, 4000m-en található
A trolibusz mint komédia
Dushanbe az ország egyetlen igazán nagy városa a maga közel 700 000 lakosával, így itt helyi tömegközlekedés is van, ami legalább annyira érdekes, mint a távolsági közlekedés.
A városban van egy egész kiterjedt trolibusz-hálózat, amit még a szovjetek építettek ki. A dushanbei trolibusz működése is igen érdekes, ugyanis a felsővezeték nagyon sok helyen nagyon rossz állapotban van. Emiatt a trolibusz nem is tudna ezeken a szakaszokon az áramszedőjével átmenni, ezért az ilyen szakaszok előtt a trolibusz megáll, a kalauz pedig leszáll, hátramegy, és megfogja az áramszedőre erősített kötelet.
Ezután a trolibusz felgyorsít egy olyan tempóra, amit a kalauz még futva bír, a kalauz ekkor lerántja az áramszedőt, majd felugrik a trolibusz hátára szerelt létrára, fél kézzel kapaszkodva a létrába, fél kézzel pedig fogja a köteleket, amik az áramszedőhöz vannak kötve. Ezután a trolibusz eszeveszett dudálással halad, hiszen nem szabad megállnia, addig, amíg újra használható vezeték alá nem érnek. Persze így legfeljebb 100-200 m-t haladnak a járművek, többet nem.
Trolibusz hátulján menet közben kapaszkodó kalauz, jobb kezében az áramszedőre kötött kötelek
A trolibuszokon szolgálatot teljesítő kalauzok legtöbbször 12-15 éves melegítős gyerekek, akik a pénzt beszedik, jegyet nem adnak. A jegy egyébként 1 szomoniba vagyis kb. 50 forintba kerül.
A trolibuszhálózatot autóbuszjáratok egészítik ki, de olyan lassan mennek, hogy ha csak az ember nem nagyon fáradt, akkor nem éri meg felszállni rá. Általában 10-15km / órás sebességgel száguldoznak a város utcáin. Ez egyébként teljesen érthetetlen volt számomra, mert egyébként nem olyan nagyon öreg járművekről van szó, és Dushanbe útjai is általában jó állapotban voltak, tehát semmi sem indokolta ezt az idegtépő cammogást.
A buszoknak és trolibuszoknak lehet, hogy van menetrendje, de erre semmi nem utal a megállóban, még az sincs kiírva, hogy egy-egy helyen milyen járatok állnak meg. Azért éjszaka érezhetően ritkábban járnak a buszok és trolibuszok, szóval valami rendszer azért biztos van, még ha az földi halandók számára nem is hozzáférhető.
Ezt a két közlekedési módot egészítik ki az autóbuszok. Nem, nem elírás, még csak nem is ellentmondás, a harmadik közlekedési módot az autóbuszok jelentik. Ugyanis a tádzsikok ezt az oroszban ugyanígy meglévő szóösszetételt („Avtobusz”) szó szerint értelmezték, így a buszvonalakon autók is közlekednek autóbuszokként. A lényeg, hogy egy személyautó szélvédője mögé ki van rakva egy tábla rajta egy számmal, ennek a busznak az útvonalán közlekedik az adott autó.
Autóbusz...
Egyébként gyakorlatilag egy taxi szolgáltatásról van szó, ami annyiban kötött, hogy csak egy adott busz vonalán visz el valahova, cserébe jóval olcsóbb, mint a hagyományos taxi, viszont a gyorsasága miatt kissé drágább, 3 szomoniba, vagyis 150Ft-ba kerül egy utazás. Ezt hívják a helyiek autóbusznak.
Egyéb apróságok
Működő közvilágítás csak Dushanbében volt, igaz nem jártuk be az egész országot éjszaka. Mindenesetre az ország negyedik legnagyobb, kb. 100 000 lakosú városában pont este jártunk, és vaksötét volt.
Áram egyébként volt, mert a házak ablakaiból fény szűrődött ki, de az utcákat csak az elhaladó autók fényszórói világították meg. Elég kísérteties volt, hogy az utcákon teljes sötétség honol, viszont az élet rendesen zajlott, emberek jöttek-mentek, gyalog, kocsival vagy épp biciklin (kb. este 9 óra volt).
Áram mindenhol van az országban, még az utolsó 4000 m magasan fekvő faluba is elérnek a vezetékek. A vezetékes vizet ugyan nem ajánlják ivásra, de nekem semmi bajom nem lett tőle.
A tádzsikok nagyon kedves emberek általában, bár néha kicsit együgyűnek tűntek. Nem próbálnak átverni, itt nem fordul elő, hogy a taxisnak félúton a pusztában jut eszébe, hogy ő igazából kétszer annyiért akar elvinni (sajnos máshol volt rá példa Közép-Ázsiában).
A táj lenyűgözően gyönyörű, főleg a Pamír az ország dél-keleti részén lélegzetelállító. A városok kevésbé látványosak, inkább a természet az, ami miatt érdemes Tádzsikisztánba utazni. A táj szépsége mindig kárpótol az út megpróbáltatásaiért.
Pamíri táj
A Khorog-Dushanbe úton jó 400 km-t a tádzsik-afgán határon tettünk meg (a két országot egy kb. 100 m széles folyó választotta el), és érdekes volt látni, hogy mennyivel jobbak a körülmények Tádzsikisztánban, mint Afganisztánban, pedig már Tádzsikisztán sem egy Svájc.
Afganisztánban alig volt út, a forgalom nagyrészt gyalog, vagy szamárháton zajlott, nagyon ritkán jött valaki motorral, autót meg talán ha kettőt láttunk. Áram egy-két kisebb városban volt, de oda is a tádzsik oldalról ment át a vezeték.
Afgán kisváros a tádzsik határon
Mobil-adótornyot sem láttunk, és néha kíváncsiságból megnéztük, hogy van-e afgán hálózat, de egyszer sem találtunk, ezzel szemben tádzsik hálózatunk szinte mindig volt. A házak sokszor inkább csak kőrakások voltak, mintha egy Flinstone-család filmhez készült díszlet lett volna.
Tádzsikisztánban a szovjet korszakkal nem igazán számoltak le, a legtöbb jelkép még érintetlenül a helyén van, sőt sok helyen a frissen felújított épületekre is frissen fel van festve a vörös csillag.
Ebben nagy szerepe lehet annak, hogy Tádzsikisztán azon kevés helyek egyike a világon, amiknek jót tett a szovjet hatalom, és ahol azóta csak pusztulnak a dolgok, így az emberek érthető nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre.
Szovjet katona emlékműve Badahsán-Hegyvidék fővárosában, Khorogban
Sztálin szobra a hudzsandi múzeumban
Összességében Tádzsikisztán egy nagyon érdekes és szép, ám embert próbáló ország. Ki nem költöznék természetesen, de bátran tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kalandokat, és nyitottak arra, hogy megismerjenek egy teljesen más világot.”
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: