Noha fel lehet építeni a várakozást, és ez egy ideig jól is működik (személyes tapasztalat), amikor eljön a pillanat, hogy tényleg költözni kell, sokszor nehéz egy ilyen gyökeres változást elfogadtatni a gyerek(ek)kel. Különösen, ha mindehhez országot is váltunk, nem is beszélve a nyelvről.
Kezdjük egy (szerintem legalábbis) tévhittel: eléggé elterjedt nézet, hogy a gyerekek sokkal könnyebben beilleszkednek, mint a felnőttek. Nem csak én gondolom ezt tévedésnek, korábban ezt nyilatkozta a blognak is egy, a határátkeléssel foglalkozó pszichológus, Dr. Cathy Tsang-Feign.
Ő mítosznak tartja, hogy a gyerekekre ne hatna a költözés: „Valójában nem nagyon van beleszólásuk abba, hogy akarnak-e költözni, vagy sem, így aztán a szülőknek kell kifejezetten érzékenyen reagálni a gyerekekre és plusz támogatást adni nekik a költözés alatt és után.
Azt tudom tanácsolni, hogy ha lehetséges, akkor a határátkelést még a gyerek 9 éves kora előtt ejtsük meg. A kamaszkorban ugyanis szociálisan már nehezebb a helyzetük, ebben az időszakban stabilitásra és erős társadalmi kapcsolatok kiépítésére van szükségük. Komoly megpróbáltatást jelenthet számukra, ha ebben a korban szakítjuk ki őket a családi és baráti környezetből. Egy tinédzser esetében pedig még nehezebb a helyzet."
Sok szempontból tehát az a legegyszerűbb, ha a gyerek (vagy gyerekek, de most maradjunk az egyes számnál) még egészen pici, hiszen ekkor még jóval vékonyabb körülötte a szociális háló. Természetesen mondjuk a nagyszülőkkel ritkábban találkozni neki sem lesz könnyű, de ilyenkor azért még jóval gyengébbek a baráti kapcsolatok, mint nagyobb gyerek esetében.
Az igazán nehéz helyzettel (mint azt Dr. Cathy Tsang-Feign is írta) a már nagyobb gyerekeknél szembesülhetünk, egy tinédzser pedig akár úgy is érezheti, hogy gyökerestül fordítják fel az életét, elszakad a barátaitól (ne adj Isten a szerelmétől), és a megszokott környezettől.
Nem kérdés tehát, hogy fontos vele, velük mindezt átbeszélni, lehetőleg minél többet beszélgetve megértetni velük, mi miért történik, mi vár majd rájuk, és még sorolhatnám. Nyilván köztetek is akadnak jó páran, akik szembesültek ezzel a helyzettel, így nagyon várom majd a kommenteket, de addig is pár jó tanács, amit egy határátkeléssel foglalkozó blogon találtam.
Dolgozzuk fel együtt a költözést!
Mindenképpen kell, és ha lehet, akkor sokat kell beszélgetni arról, mi is vár rá az új otthonában. Noha szerintem nem szabad álomképet festeni, de fontos, hogy pozitívan, várakozással nézzen a költözés elé.
A módszer persze erősen korfüggő, de érdemes kreatívnak lenni: egészen kis gyerekeknél akár ki is találhatunk olyan karaktereket, akikkel hasonló történt, a vizualitás (báb, rajz, stb.) kifejezetten fontos lehet. Kicsit nagyobbaknál kereshetünk költözésről szóló könyveket, vagy ha találunk, olyan történeteket, amelyeknek szereplői másik országba költöztek – szerintem az sem baj, ha a neten keresgélünk, még ha adott esetben rögtönözni, vagy fordítani is kell.
A még nagyobbakkal pedig leülhetünk az internet elé, a Google Maps segítségével szét is nézhetünk az új környéken, így nem lesz minden teljesen ismeretlen, amikor megérkezünk.
Mi vár rá az új helyen?
Szerintem ez mindenkinek (felnőttnek is...) az egyik legnagyobb félelme, az ismeretlen, hogy nem tudjuk, mi vár ránk, amint kikerülünk a megszokott köreinkből. Meg kell találni a sarki fűszerest, az ízlésünknek legjobban megfelelő hipermarketet, az orvost, és még sorolhatnám – azaz fel kell építenünk egy teljes életet.
Nyilván egy gyerek esetében mindez ugyanígy, vagy még erőteljesebben jelentkezik, hiszen be kell illeszkednie egy új iskolába (egy olyan országban, ahol mégis csak idegen), rengeteg új tapasztalat várja, szóval gyerekként én biztos tartanék mindettől.
Megkönnyíthetjük a helyzetét, ha kicsit utánanézünk a környéknek és az iskolának, és elmondjuk neki, milyen új dolgok várnak rá, ami a jelenlegi iskolájában nincs, vagy milyen olyan tevékenységet végezhet majd, amire eddig nem volt módja. Akár egy nagyobb (vagy külön) szoba, nagyobb kert, stb. is várakozást kelthet és segíthet.
A család és a barátok
Nyilván nem szabad irreális várakozásokat kelteni, de enyhítheti a kezdeti szorongást, ha tudja, hogy a család (nagyszülők, unokatestvérek, stb.) vagy valaki a baráti társaságából nem sokkal a költözés után meg tud majd minket látogatni.
Akár be is vonhatjuk a tervezgetésbe: mi lesz majd, ha jönnek a nagyiék, hol alszanak, hova megyünk el velük (ezt akár a neten szétnézve is meg lehet tervezni), stb.
Aztán beszélgethetünk arról is (pláne, ha már kint vagyunk), hogy életük mely részét szeretnék leginkább megmutatni, a kedvenc helyüket, cukrászdát, éttermet, bármit.
Hosszan lehetne még ragozni, de majd ragozzátok ti, ennyi tapasztalatot máshol amúgy sem lehet összegyűjteni, de szerintem egy dolog fontos: a pozitív hozzáállás, és a határátkelés, mint egy új kezdet, egy nagy lehetőség megmutatása.
Legyünk őszinték, beszéljünk arról is, ami rossz lesz benne, hiszen a gyerek csak kicsi, de nem buta, pontosan tudja, hogy távol lesz a barátaitól, rokonaitól, de ha őszintén beszélünk vele, azt értékelni fogja, és sokat segít neki?
Megszenvedték az idegenségüket
A poszt végére hadd írjak egy konkrét példát is, méghozzá egy decemberi macedóniai posztból, melynek szerzője, Attila és felesége három gyerekkel vágott neki a Balkánnak.
Azt írta, hogy a gyerekek „nagyon is megérezték és megszenvedték az idegenségüket és a másságukat. A helyi gyerekek többsége tényleg nyitott és befogadó, mégis volt egy-két olyan, aki talán csak udvarlásból, játékból, de beszólogatott nekik, hangosan nevetett a hibáikon, vagy egyszerűen csak a többiek előtt javította ki őket. Ilyenkor a mi gyerekeink sírdogáltak, haza akartak költözni és egy hétig nem szólaltak meg macedónul.
(...) egy év után már nagyjából jól tudtak, még ha az iskolában azért voltak is nehézségeik. Matek, nemzeti irodalom és a többi egy idegen nyelven – ehhez nagyon biztos tudás kell.
A legkisebb 3 évesen elkezdett egy szintén átlagos, állami ovit. Ő igazán még most sem tudja a nyelvet, de beszél-beszél, mondja, amit tud. Eleinte neki is durva volt a helyzete: nem tudott az óvónővel se kommunikálni, nem tudta elmondani, ha fájt a hasa, ha nem ízlett neki az étel, ha WC-re kellett menni, szóval a legalapvetőbb dolgokat sem."
Nektek mi a tapasztalatotok?
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: