Régen jártunk Olaszországban, így nagyon örültem olaszmamma írásának, aki nem kevés tapasztalat birtokában van már az itáliai virtust illetőleg. Mint kiderül, külföldiként (pláne nőként) munkát találni szinte lehetetlen, de ha sikerül, akkor az élet jó. Jöjjön tehát Olaszország színe és fonákja! (A képek olaszmamma blogjáról származnak.)

„Aki ismer, annak nem meglepő, hogy Olaszországban kötöttem ki, tulajdonképpen az egész életem során Itáliával flörtöltem, a gimiben olaszt (is) tanultam, kb. 17 éves koromra már felsőfokon beszéltem. Aztán az egyetemi évek alatt egy év ERASMUS szintén itt, szóval mindig errefelé vezetett az utam.

Amikor egyetem után független, dolgozó ember lettem Budapesten (egy vidéki nagyvárosban éltem addig), akkor valahogy csillapodott a vonzalom, de akkoriban is sokat jártam ki, rendszeresen fordítottam, Budapesten is sok olasz barátom lett. Aztán forgatókönyvszerűen jött a szerelem is, természetesen egy olasz fiúval, aki akkoriban Magyarországon dolgozott.

Minden a legnagyobb rendben ment, boldogan dolgoztam, fokozatosan egyre jobb helyeken, majd beütött a krach. A fiúnak haza kellett költöznie, mert ott várt rá a munka. Kapcsolatunk nem sínylette meg, a körülményekhez képest gyakran találkoztunk, hol egyikünk, hol másikunk utazott, továbbra is jól megvoltunk, pont ezért többre vágytunk.

Ekkor már több éve együtt jártunk, és én épp egy amerikai multinál dolgoztam egy meglehetősen kényelmes székben. Úgy döntöttünk időt kérek. A sorstól, élettől, munkáltatótól. Gondoltuk, hogy a magyar szociális rendszer nagylelkűségét kihasználva elmegyek egy kicsit anyának. Így lett három évünk, hogy eldőljön merre tovább.

Tudtam, hogy Olaszországban a helyzet cseppet sem rózsás, de azt is, hogy nekem talán könnyebben összejön, mint neki Magyarországon. Az pedig egyértelmű volt, hogy nem szándékozom eltartott háziasszonyként leélni az életemet, mindenre elég rátermett vagyok, de erre nem. Ráadásul az anyagi függetlenséghez is eléggé hozzá voltam szokva, nem szerettem volna, ha minden mozijegynél arra kellett volna gondolnom, hogy ezt sem én kerestem meg.

„Adtunk magunknak három évet, hogy eldőljön merre tovább"

Ha nem találtam volna semmit, mentünk volna vissza. Így aztán hathónapos terhesen kiköltöztem a fiúhoz, aki addigra már a férjem volt, ennek következtében egyszerre talált fejbe a kultúrsokk meg a terhességi és gyermekágyi hormonbomba. A helyszín Torinó környéke.

A gyerekkel minden rendben ment, eleinte nagyon sokat jártunk Magyarországra, mivel én ráértem, és azt akartam, hogy természetes legyen neki, hogy két kultúrához tartozik, hogy két országban lehet otthon.

Aztán amikor egyéves körüli volt, már nagyon untam a háziasszonykodást, és elkezdtem munkát keresni. Meglehetős szélmalomharcnak tűnt nekem, aki otthon hozzá voltam szokva, hogy elküldök egy CV-t és napokon belül csörög a telefon. Olaszországban manapság gyakorlatilag lehetetlen munkát találni.

A Mount Everestet megmászni

Ráadásul munkaerőpiacát, munkajogi viszonyait tekintve Olaszország inkább sorvadó kommunista, mint modern kapitalista állam. Hogy miért is?

- munka törvénykönyve nem létezik, a munkajogi viszonyokat gyakorlatilag kizárólag kollektív szerződések, illetve a munkáltatók és a szakszervezetek által kötött szerződések rendezik. Ezért fordulhat az elő, hogy az erősebb kutya elve alapján, a nagyobb cégeknél dolgozók több joggal rendelkeznek, mint, akik a sarki fűszeresnél állnak a pult mögött.

- a nagyokos szakszervezetek a bőség éveiben kiharcolták, hogy egy munkavállalót csak extrém esetekben lehet elbocsátani, ennek következtében mára gyakorlatilag lehetetlen határozatlan idejű szerződéshez jutni, csupa 2-3 hónapos ajánlatot látni ügynökségeken keresztül - ha egyáltalán -, mivel főleg így válság idején egy cég sem kötelezi el magát örökre egy dolgozó mellett, akitől aztán nem bír megszabadulni.

- az előzőekből következik, hogy a fiataloknak a Mount Everestet kell megmászni ahhoz, hogy valamilyen módon bekerüljenek a munka világába, a 30 év alatti fiatalok munkanélküliségi rátája 40% körüli. Az aktív munkaerő nagy része 40-60 közötti, ez érthetően nem kedvez az innovatív gondolatoknak.

- az „érinthetetlenek", akik határozatlan idejű szerződéssel veszik fel a fizetésüket, mit sem fognak fel a helyzet súlyosságából, folyamatosan többet akarnak, de pont érinthetetlenségükből kifolyóan nem a munka hősei, például sztrájkolni nagyon szeretnek.

- a nők nehezen találnak munkát. Az a faramuci helyzet alakult ki, hogy míg Magyarországon az ember akkor szül gyereket, ha dolgozik, és fel tudja nevelni, Olaszországban akkor, ha nem dolgozik, és az otthonlétét valamivel igazolnia kell. Ha egy dolgozó nő gyereket szül, nagyon jó eséllyel nem kerül vissza a pozíciójába, sőt, még a munka közelébe sem.

- raccomandazione azaz protekció: nem is fűznék hozzá semmit. Az aranyat érő állami munkahelyeken (és itt nem kell minisztériumi vezető beosztásra gondolni, egy szimpla postai alkalmazott is ilyen) gyakorlatilag felmenőről lemenőre öröklődik a pozíció.

Ez nem a Mount Everest, hanem a Torino melletti Superga

Kivételnek számítok

És akkor jó nagy zárójel bezárva, én végül is találtam munkát, nem két meg három hónapra, nem munkaerő-közvetítőn keresztül, hanem közvetlenül a cégnél, de ez annyira ritka, hogy én tényleg kivételnek számítok.

Meglehetősen sokat nyomott a latba az a multi, ahol már Budapesten is dolgoztam, az ő farvizükön sikerült bekerülnöm a vérkeringésbe, egyrészt mert jól mutat az önéletrajzban, másrészt mert a jelenlegi munkahelyem legfontosabb ügyfele.

A munka pedig itt is olyan, mint otthon, beindítja a mókuskereket, hét közben az élet a lakás – óvoda - munkahely háromszög között zajlik. Egyelőre jól alakulnak a dolgok, és csak óvatosan kacsintgatok másfelé (nem mintha olyan sokfelé lehetne mostanában kacsintgatni). Az olaszos terhesgondozásról, szülésről, gyereknevelésről és az óvodáról külön könyvet lehetne írni, de ezt most átugrom.

Feleségek teljes függésben

Olaszországban rengeteg magyar él, 98%-uk nő, akik olaszhoz mentek feleségül, nagyobb részük otthon van a fent említett okok miatt. Innen üzenem minden Taljánföld felé kacsintgató magyar kislánynak, hogy akkor gyertek, ha nyertetek egy lottóötöst, ha esetleg a párotok nyert egy lottóötöst, vagy ha nem zavar benneteket, hogy nagy valószínűséggel életfogytiglani háztartásbeliségre ítéltettek ezzel a lépéssel.

Mindehhez vegyétek hozzá, hogy én egy alapvetően optimista, pozitív személy vagyok. Két lábbal a földön. Sok olyan kapcsolatot ismerek, ahol a feleség nem dolgozik, esetleg soha nem is dolgozott, ezáltal teljes függésben létezik a férjétől, egy idő után a férj életét kezdi élni, mert neki nem marad sajátja, ami miatt a férjre is rettenetes nyomás nehezedik.

Onnantól kezdve, hogy lett munkám, és ezzel saját életem, hátradőltem és élvezem, hogy Olaszországban vagyok. Mert Olaszországban élni jó. Akármerre indulunk, perceken belül valami gyönyörűbe botlunk, a Jóisten biztos jókedvében teremtette, nincs még egy ilyen változatos ország a világon.

Nem zártuk be az ajtót

Az olaszok már csak ezért is nagyon értenek a széphez. Ez nemcsak az öltözködésükben van jelen, hanem a kirakatokban, az éttermek megterített asztalaiban, de még az akármelyik hipermarket szépen rendezett polcaiban is.

Olaszországban enni jó, mert a legegyszerűbb szelet pizza is nyújthat valódi kulináris élményt. Olaszországban élni jó, mert ha eszedbe jut, hogy tengerpartra akarsz menni, kocsiba ülsz, és másfél óra alatt ott vagy. Akárhol is élsz. Na jó, van, aki két órát utazik.

Magyarországra már ritkábban járunk, de a gyereket továbbra is ebben a boldog multikuti szellemben nevelem, magyarul kéri a Hupikék Törpikéket és ugyanolyan szívesen eszik paprikás krumplit, mint polentát.

Az ajtót nem zártuk be magunk mögött teljesen, sőt. Tervben van, hogy egyszer tartósan visszatérünk, még ha az esetleg csak arra fog korlátozódni, hogy nyugdíjas éveinket a Balaton mellett éljük."

Akit érdekelnek olaszmamma további írásai, az látogasson el a blogjára!

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.