Mármint Anita és családja Ausztráliában. Határátkelésük az alaposan végiggondolt és megtervezett fajtából való, de nem csak ezért érdemes elolvasni a történetet. (A nyitóképen kívül mindegyik fotó Anitáé, amit külön köszönök.)

„Pénteken délután lementünk a partra, amikor már apa is hazajött. Öt után ez még simán belefér, hosszú az este, sokáig fent van a nap. A parton a kellemes szél, a hullámok és a ragyogó napsütés már önmagában hozta mindazt, ami nehezen önthető szavakba. Csak ott vagy, érzed, hogy a homokszemek az első percek után bevonták a bőrödet egy újabb réteggel a napkrémbe ágyazva, és már sós ízű a puszi a gyerek arcán.

Jóbarátaink a piknik pléd, a táskányi műanyag játék és egy labda. Ennyi is elég. A kövek és homok teherautós szállítmányozására pillanatok alatt fel tudunk állítani egy logisztikai központot, és új utakat vonni a komplexum köré. Mi is élvezzük, nem csak a csemete.

Telik-múlt az idő, vacsorázni szoktunk ilyentájt, de semmi indíttatásunk nincs arra, hogy megszakítsuk ezt a kellemes szeánszt, és felcuccoljunk a partról. No worries (ahogy itt oly' gyakran halljuk), szemben van egy fish and chips árus, ma ez lesz a vacsi.

A falatozás közben csak ütünk ott végtelen nyugalomban, a sós víz illatával körbeburkolva, amikor az én egyáltalán nem lelkizős, és nem szómenős férjem azt mondta a maga szűkszavú módján, hogy „erre vágytam".

Ebben a két szóban benne volt minden, de MINDEN. Az adott perc, az elmúlt 2 év, amikor elkezdtük ezt a sztorit, és az, hogy megteheti mindezt, hogy munka után ül a parton, és ugyan a földről :), de eszi a sült krumplit a hallal, nézi a tengert, nyugodt, és szereti mindezt. Elég katartikus volt, megvallom őszintén, és talán ez az apró villanás mutatja, hogy milyen érzésekkel írható körül Ausztrália.

Elhatározással a szívünkben

Nagyjából attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy egyszer írok ide, amióta olvasója lettem a Határátkelőnek. Akkor még a határon belülről, de az elhatározással a szívünkben. Igen, a nagy elhatározás deklarált első momentuma volt annak, hogy aztán tényleg elköltözzünk, hogy magunk mögött hagyjunk mindent.

Leszögezem, ez a mi történetünk, a mi meglátásainkkal, a mi élethelyzetünk és a mi reakcióinkkal a változásra. Ez a műfaj is erősen szubjektív, és tudom, hogy sokszor szeretünk általánosítani, igyekszem kerülni ezt, amennyire lehet.

Picit dilemmáztam azon is, hogy melyik végén is fogjam meg a sztorizást. Legyek tényközlő, almát almával mérlegelő, vagy jöjjön lelkisebb megközelítés, az útleírós, netán érzelmi molotov koktél... Talán mindből jut majd.

Nem tudom, lehet-e röviden írni arról, ami mögöttünk van, magamat ismerve nem lesz könnyű... A téma beszédes, és bár nem vagyunk semminek sem a végén, mégis sok van mögöttünk.

Ausztrália közepén

Dél-Ausztráliában élünk 2012 augusztusa óta. Az állam fővárosában, Adelaide-ben. Nem Sydney és nem Melbourne, és nem is valami egzotikus félig törzsi kis falu a bush-ban. Tűnhetne középszerűnek is ettől, mi mégsem érezzük annak.

Adelaide, a 20 perce város, vagy mégsem?

A város számos meglepetést tartogatott nekünk is, pedig azt nem mondhatnám, hogy nem előzte meg alapos kutatómunka döntést, és a kiutazást. Mégis. Hiába az internet, a képes beszámolók, a blogok, a vélemények és a fotók.

Tegye fel a kezét, aki nem „sétált végig" virtuálisan a vágyott város utcáin a Google Streetview segítségével, keresve a városból ismert dolgokat. Vagy nem nézte a házakat, az utcaképet, hogy pillanatokra a valóság előszobájában érezze magát.

Adelaide ausztrál viszonylatban kisebb város, a megapoliszokhoz (Sydney, Melbourne) képest mindenképp, de önmagában - itt élve és tapasztalva - mégsem az.

Földrajzilag kifejezetten nagynak mondható, de ugye itt nehéz néha megmondani, hogy akkor most mi is a város része igazán. Maga Adelaide tulajdonképpen egy suburb (városrész, kerület?) a sok között, a centrumban. Ezt veszi körül többszáz suburb minden irányban soktíz kilométeren keresztül kiterjedve.

Ezért is mondom azt, hogy a város klasszikus városi jellegéből adódóan mégis kisváros, hisz maga „a city a CBD (central business district)" akár gyalog is bejárható.

Minden zöld

A világon egyedülálló módon csupa zöld veszi körös- körül. Na, nem mintha erre különösebb szüksége volna, hisz az egész városra ezt lehet mondani, hogy zöld. Nagyon zöld.

Parkok tömkelege, nem picik, nagyok, és sétányok, és a gyönyörű természet mindenhol. Fák, növények, virágok. Hol pálmafás, hol valami örökzöldre emlékeztető, hol gumtree, hol meg mindezek együttese.

Nincs szmog, főleg ha jön egy kis szél a tenger felől, akkor meg csak a finom tengeri illat lengi be a tájat. A buszok nagy része gázzal működik, így a budapesti velem egykorú, vagy legalábbis csilliárd kilométert futott buszainak bűzokádásának itt nyoma sincs.

Mint Dél-Spanyolország

Ahogy a térképen is látszik - és mindezt nagyon leegyszerűsítve -, Adelaide nyugati és déli részének egy szakasza tengerparti, ugyanakkor észak keleti irányban (itt a képen úgy 2 óránál :) hegyvidéki jellege van. Ezt Adelaide Hills-nek hívják, szóval nem az Alpok ormait kell ide képzelni, de kellemesen hegyes vidék.

Déli irányba haladva is sok dombos rész van, ott is, és északon is ezeken a területeken vannak a szőlőültetvények, és a világhírű borvidékek. Klímáját tekintve a dél-spanyolországi vidékekhez hasonlít leginkább – legalábbis ezt állítják a borászok. :)

Egy szónak is száz a vége, tényleg bámulatos a természet errefelé, és sokkal változatosabb, mint hittük volna.

Nyilván a tengerpart szépségeit nem kell részleteznem, nehéz is volna szavakkal, pár kép talán beszédesebb. Itt a város mentén nem közvetlenül a nyílt óceán van, hanem a St. Vincent-öböl, így más az arculata, mint például délebbre.

Jó utak, hangulatos belváros

Az utak mindenhol kiváló minőségűek, tágasak, és okosan szervezett alternatívákat kínálnak A-ból B-be. (Amikor dolgozni kezdtem, az első 9 napomon minden reggel más útvonalat próbálhattam ki, és itt nem arra kell gondolni, hogy a kertek alatt apró utcácskákban próbáltam okosan kerülni a forgalmasabb helyeket. Ezek mind 2x2 vagy 2x3 sávos „normál" utak voltak.)

A belváros nagyon hangulatos, sok nagy épülettel, amik talán már néha historikus hangulatúnak is mondhatók. Nagyon persze nem, ez azért kellőképpen furcsa érzés is, hogy az európai klasszikus történelem nyomai (romok, várak, kastélyok, templomok) itt bizony nem állnak minden sarkon. Amit ma itt láthatunk, az nagyjából az elmúlt bő 200 év eredménye. Ez nagyon sok mindenre lehet válasz.

A belvárosban koncentrálódik az üzleti élet, mint más nagyvárosokban is, vannak nagy bevásárlóközpontok és sétálóutcák, kicsit Váci utca és Városliget feeling - csak hogy tudjátok mihez hasonlítani. Itt is van egy folyó a city-n belül (River Torrens), ez mondjuk messze nem Duna méretű, de nagyon hangulatos. Gyönyörű, rendezett véges-végig a partja, bárhol le szabad, le mersz és le is tudsz ülni.

A kerületek, vagy ahogy itt hívjuk, suburb-ök jellege, arculata nagyrészt azonos. Mindegyikben meglehetősen tiszta, rendezett tágas utcák, javarészt szép és rendezett házakkal, és vannak kereskedelmi központjaik, ahol a kerületek saját üzletei szolgáltatói vannak, ugyanakkor itt nagyon sok a street shop, vagyis azok, amik simán az utcáról nyílnak (mint a körúton régen).

A helyi dolgokat sokszor jobban preferálják, akkor is, ha drágább. Igen, valószínűleg könnyebb úgy, ha megtehetik, és csak a döntésükön múlik, nem az utolsó fillérre kiszámolt fizetésen.

Az elhatározás

Hol is kezdődött mindez számunkra, hogy most „helyiként" írhassak minderről? Sokunkban él kép arról, hogy milyen is lehet külföldön élni. A nyaralások, kint élő ismerősök, vagy ismerős ismerősei révén valahogy jó (volt) eljátszani a gondolattal, hogy milyen jó lenne kipróbálni.

Menjünk ki egy évre, tanuljunk, nyelvet, lássunk világot, érezzük át testközelből milyen az, amikor külföldön élünk. Aztán mi mégsem tettük, mert biztos munkahelyünk volt, mert szépen alakult a karrierünk, és mert volt egy házunk, amin (forint)hitel ketyegett, és ezzel a hármassal józanul gondolkodva sosem vágtunk bele. Talán mert sosem gondoltuk komolyan. Egy pontig.

2010 táján nem voltunk boldogok a kormány akkori és addigi gazdasági intézkedéseit látva és azok majdani hatásaiba belegondolva. Nem fogom ezt a témát ragozni, de tagadhatatlanul erősítették azt a gondolatszikrát, ami akkoriban egyre hajtott abba az irányba, hogy menni kéne.

A másik nagyon fontos esemény, és hajtóerő a trónörökös érkezése volt. Valahogy azonnal bekapcsolt a hang, hogy innentől már a jövő biztonsága még nagyobb felelősség, már nem csak magunkért teszünk lépéseket, hanem leginkább érte.

Így harmincegynéhány évesen biztos egzisztenciával és pici gyerekkel született meg az elhatározás, hogy belevágunk.

Ezek mindegyikének volt jelentősége a maga módján. A biztos egzisztenciánk fontos volt hozzá, de kiváltó oka is némileg, hisz mindketten multinál húztunk le addigra több mint 12 évet. Ezt azoknak nem kell magyaráznom, akik ismerik belülről ezt a világot.

Nagyon sokat ad, hazudnék, ha csak negatív dolgokat mondanék róla, de sokat is kér. Baromi sokat dolgoztunk, szinte mást sem csináltunk, és eljött az a pont, amikor komoly kérdéssé formálódott, hogy lehet-e, akarjuk-e így folytatni? Mi lesz így a családi élettel, az egészségünkkel, a boldog nyugdíjasévekkel?

Nem akartunk félig mosolyogva legyinteni egyet, hogy „ugyan már, nyugdíjas évek, hol leszünk mi addigra...".

Ausztrália egy befektetés (a kijutás feltételei)

Ezek keringtek bennünk, amikor nekiláttunk. A célország egy mindig is titkon vágyott hely volt, és valahogy mindig azt mondtuk róla, hogy ha egyszer kijutunk, csak odajegyet veszünk... Így lett végül hamar célkeresztben az ország dél keresztje alatt.

Anglia lett volna a legkézenfekvőbb, de hamar kiesett. Ki akartunk lépni Európa bűvköréből és így talán azonnal az USA jöhetett volna a sorban, ez nálunk határozott és nagy NEM volt.

Aztán Kanada és Ausztrália maradt fent a rostán. Igazából azonban csak utóbbi. Nagyon sok dolgot próbál mérlegre tenni ilyenkor az ember, és okosan elindulni egy úton, amiről az elején fogalma sincs, hogy mennyire lesz nehéz.

Ausztrália kapcsán a vízum megszerzése a nagy vízválasztó, de nem az egyetlen feltétele a kijutásnak, és a vízum megléte még koránt sem ad okot arra, hogy karba tett kézzel hátradőljünk boldog mosollyal az arcunkon.

Vízumok százai, alosztályokkal, mindenféle esetekkel, a szakértők tudják csak, hogy kinek-kinek mit lehet kihozni a dolgaiból. Erre vannak az ügynökök, akit komolyan érdekel a kérdés, hamar talál utat hozzájuk.

Mi szakmai alapon jöttünk (vagyis nem tanuló- vagy turistavízummal), ami lehetővé teszi, hogy itt éljünk, full time dolgozzunk, de nem konkrét munkára jöttünk. Ahogy a magyarok 99.99%-a sem.

Nem egy átmulatott éjszaka után döntöttünk

Egy biztos, Ausztráliába nem igazán lehet úgy jönni, h gondolok egyet, tele van a hócipőm, összeszedek egy kis pénzt és megyek. A vízumszerzés folyamata viszonylag hosszú (ez is vízumtól függ persze), nálunk másfél év telt el onnan, hogy elkezdtünk agyalni rajta, és beleásni magunkat a szabályokba, lehetőségekbe, odáig, hogy megkaptuk a vízumot.

Az információgyűjtéssel hónapokat töltöttünk, minél átfogóbb képet szerettünk volna kapni és találni alternatívákat, hogy legyen B és C terv is a tarsolyunkban. Szóval nem egy átmulatott éjszaka után született meg a döntés, hogy bekopogunk az ügynök ablakán. Virtuálisan persze, mert Ausztráliában él. :)

A vízumszerzés időigényességén túl a másik fontos tulajdonsága, hogy költséges. Kicsit olyan ez, mint ha háborúzni készülnél, pénz, pénz és pénz kell hozzá. Nálunk az volt az elv, hogy annyit hozzunk, amivel 9-12 hónapnyi tartalékunk lehet, ha nem találnánk hónapokig sem munkát.

Enélkül nagyon rizikós, és mi fejest ugrottunk ugyan valamibe, de sisakkal, és víz is volt alattunk. Gyerekkel már nem más a rizikóvállalás szintje, elég, ha bátor vagy, de a vakmerőséggel mi csínján bántunk.

Azt szoktam mondani még, hogy Ausztráliába jönni olyan, mint egy vállalkozásba fogni. Kell hozzá józan ész, tapasztalat, okos tervezés, üzleti modell és pénz. Ha ezek megvannak, belevághatsz.

Mindegyik persze jelenthet valami olyat, ami a határátkelés része, vagyis a nyelvtudást, az önbizalmat, az alázatot, a kitartást és még sorolhatnám. Itt azért olyan nagyon nem hat meg senkit a magyarságunk, ide mi jöttünk, nekünk kell alkalmazkodni, bármennyire nyitott és befogadó ország is ez...

Mit vártunk a váltástól?

Abból kiindulva, hogy kifejezetten jó anyagi körülményeink voltak, mi nem ebből fakadóan kerestünk új utat. Nyilván az is érthető, hogy sokan emiatt mennek, mert véges a képességük, hogy semmiből teremtsenek egyre többet, és egyre kiszolgáltatottabbak, elkeseredettebbek...

Mi „csak" biztosabb jövőt szeretnénk magunknak, és a gyerekünknek. Olyat, ahol nyugdíjas korunkra még aktívak maradhatunk, még nyitottak a világ dolgaira, és fizikailag, lelkileg is egészségesek ahhoz, hogy együtt élvezhessük azt a kort is.

Persze addig is szeretnénk egyensúlyt magunk köré, hogy ne a munka uralja a hétköznapokat, és a családra is jusson idő, energia. A feszültség, a stressz és a belső indulatok nagyon szépen lecsökkentek, nincs az a fajta versengés a mindennapokban, mint otthon tapasztaltuk.

Sokkal kisebb fordulatszámon élünk, és sokkal több dolog okoz örömöt. Az anyagiakat a maguk szintjén tudjuk kezelni, nem elsődleges célja az életünknek, szóval bő egy év távlatából is mondható, hogy szépen alakulnak a dolgok.

Tények és tévhitek az országról

Most akkor hogy is van ez a pókokkal és a többiekkel?

Talán a legklasszikusabb epizód azokból a fejezetekből, amit Ausztráliától távol gondolunk, feltételezünk, és itt élve aztán igazolást nyer(het)nek, vagy sem...

A pókok...

Szerintem az egyik legáltalánosabb dolog a pókok kérdése, és persze emellé ki-ki vérmérséklete mellé tehet még néhány - számára szokatlan, vagy ijesztő - állatkát, lényeg az, hogy Ausztrália kapcsán nincs szinte ember, aki elrettentésül ezeket ne hozta volna szóba.

Én is foglalkoztam a témával két okból is:
1. magam is tartok a pókoktól, nem kicsit
2. a gyereket is félt(ett)em az itteni élővilág nem aranyos, simizős, ugrálós, vagy az eukaliptusztól kábultan fán alvós példányaitól.

Mit mutat a valóság (megint csak számunkra, itt, és ezen az időtávon mérve)?

A pókos történet nagyobbra van fújva, mint azt tapasztalom (hangsúlyozom Dél-Ausztrália a helyszín, nem a trópusok), de minden kétséget kizáróan állíthatom, hogy vannak, és többet, gyakrabban látok, mint otthon. Ez tény.

Azonban a rettegett (mert mérges, vagy mert hatalmas) példányok eddig elkerültek, szerencsére. Olykor találunk bent a házban, és többnyire akkor, ha a külső ajtó (amin háló van, hogy szellőztetéskor ne jöjjenek be az állatok) nyitva marad.

Ilyenkor azonnal a One shot-tal a kezemben állok a leendő áldozat közelében, és tolom rá durván az anyagot. Nem bízom a véletlenre, a One shot-ból is kiosztok egy hosszú sorozatot. Attól már nemcsak, hogy elpusztul, de irtó kicsire is fonnyad, amit már hatalmas adag papírral fel is merek markolni, és kidobni. Ez az eljárásom. Nem akarok arra gondolni, hogy valami óriás is erre jár majd...IDE az NEM JÖN.

Másrészt néhány ellenszer van még:
a) pest control: hivatásos rovarirtók, akik kívül-belül, még a padláson is irtanak, és úgy fél évre elriasztják a kéretlen betolakodókat
b) nincs buja növényzet a kertünkben, nem is szándékozom azzá tenni, hogy abban jól eltanyázzanak a nemkívánatos lakók, és
c) rendszerint eltakarítom a pókhálókat kint is, bár tudom, hogy irgalmatlanul gyorsan újra szövi őkelme, ha akarja, de addig is azzal bíbelődik, és nem a bejutáson töri a fejét... :)

A gyerek kapcsán pedig azt a - most legegyszerűbbnek tűnő - megoldást alkalmazzuk, hogy minden bogár-rovar kerülendő. Nincs barátság. Tudom, hogy ezzel a gyermeki érdeklődése köré gátat építek e témakörben, de mivel magam sem tudhatom, hogy az adott példány, amit megfogna, éppen problémás-e vagy sem, így kerülje inkább az összeset. Egyelőre. Majd ha nagyobb lesz, és meg akarja ismerni a rovarvilágot, lesz rá módja még.

...a legyek...

Amiből viszonylag sok van nyáron, és zavaró is a viselkedésük, azok a legyek. Erről is hallottunk otthon, és tapasztaljuk is a létezésüket, de ez is helyszínfüggő még itt is. Alapvetően a városban nem sok van. A tengerparton szoktak intenzívebben jelen lenni, de nem mindig, és még nem olvastunk utána, hogy mi mozgatja az érdeklődésüket.

Az biztos, hogy nagyon apró jószágok, és nagyon szemtelenek, mert tényleg simán a szánkba is repülnének, ha hagynánk. Ha itthon esténként kiülünk az udvaron, nem szoktak jönni, a tengerparton tapasztaltuk eddig leginkább a jelenlétüket. Nem kellemes, de ezzel a ténnyel még lehet együtt élni. :)

...és a madarak

A madarak jelenléte szintén intenzív, de ez számomra abszolút az élvezhető tapasztalatok kategóriája. Sokféle van, legtöbbjükről fogalmam sincs, hogy kicsoda-micsoda, majd idővel okosabb leszek. Nagyok, sokan vannak, hangosan csivitelnek, trilláznak, énekelnek, és legtöbbjük szépséges. A színes nagy papagájokkal nemigen tudok betelni, hihetetlen, hogy szabadon röpködnek tucatjával.

És persze itt vannak a sirályok, a tengerpart koldusai. Kiülsz enni, és azonnal ott terem egy, néz rád, mint csizmás kandúr nagy ártatlan szemeket biggyesztve eléd, amíg aztán oda nem dobsz neki egy falatot (főleg halra izgul, de a sült krumpli is jöhet).

Erre persze AZONNAL ott terem még 37 másik, és irgalmatlan csatározásba kezdenek a remélt következő jutalomfalatért, illetve az első szerencsés próbálja elzavarni a többit, védve ezzel a kiváltságait. :)

A kenguru, koala és egyéb erszényes csodák sajnos itt sem hevernek minden bokor mellett, vagy minden fán, bár én tudnám értékelni. Vannak azért olyan területek, ahol szép számmal élnek szabadon is, de eddig jobbára csak állatparkokban találkoztunk velük, mondjuk ott testközelből legalább. Ez az, amit nem lehet megunni, hihetetlenül kedves és különleges állatok. A koala mentolos lehelete például leírhatatlanul vicces...

Itt a csótányok nem igazán jellemzők szerencsére, és az is biztos, hogy minél északabbra megyünk, annál inkább a szubtrópusi és trópusi éghajlat gyönyörű természeti csodái az egyre változatosabb állatvilágot is ajándékba adják az ott élőknek. Szóval egzotikusabb az északi rész, de biztosan nagyobb tűrőképesség is kell az ottani faunához.

Közjó

Ha valamin, hát azon megannyiszor elképedek, hogy itt mennyire szent az, ami a közé. Nem mondom, hogy sosem találkoztam még rongálással, vagy falfirkával, sajnos az unatkozó fiatalok brahiból itt is megragadják a festékes flakont. A gyakoriságuk azonban szerencsére elhanyagolható, és a másik hihetetlen, hogy szinte napokon belül helyre is állítják / megtisztítják a rongált objektumot.

A legszembetűnőbb különbség számomra mégis a közösségi helyeken található étkezési alkalmatosságok állapota. Magyarországon nőttem fel, sajnos tudjuk, hogy ami köztéri, az nem mindenkié, hanem senkié, ezért nem óvjuk, vigyázzuk, hanem rongáljuk, darabokra törjük, vagy még inkább ellopjuk (tisztelet a szerencsére létező kivételnek), hisz az senkié, kint van az utcán / téren.

A mai napig lencsevégre kapom a játszóterek mentén látott grillsütőket, WC-ket (nem röhög), és társaikat, mert nem hiszem el, hogy ilyen is tud lenni. El tudjátok képzelni, hogy a ligetben ilyesmit láttok Budapesten?

El tudnám képzelni, de sajnos fényévekre vagyunk ettől. Konkrétan nyilvános WC-ket nem is tudom, találunk-e valahol, és ha igen, abba be lehet-e menni, mármint gusztus és higiénia szempontjából. Gyakorlatilag a gyorséttermek és plázák funkcionálnak a főváros nyilvános illemhelyeiként (is).

Ehhez képest itt balra látható egy ingyenes automata WC, ami normális állapotú belül is, egyszer már láttuk. :)

Vagy itt van ez a csap, ami nem zsíros, nem dongják körül a legyek, és nem undormány. Pedig kint áll a szabadban, "senkié", azaz MINDENKIÉ. Működik, és hátoldalán alul is van egy kis rész, abba a kutyádnak engedhetsz vizet. Mekkora!

Időjárás = 8+4

Nos, ha Ausztrália, akkor otthonról az a kép van előttünk, hogy napsütés, meleg, egész évben nyár, vagy valami ilyesmi. Nem mondom, hogy tévedés, csak nem általánosságban igaz. Tekintve, hogy a déli féltekén vagyunk, két alapvető furcsaságot kell megszoknia az északiról érkezett agynak.

1. Itt minél északabbra mész, annál melegebb van
2. Az évszakok épp fordítva vannak, vagyis télen van nyár és nyáron tél, ha az európait vesszük alapnak.

Most novemberben nálunk tavasz van, és a karácsony is nyári ünnep, hát nem mondom, hogy nem furcsa, de hozzá lehet szokni.

Miért is 8 +4? Nos, körülbelül így oszlik meg a jó idő és a kevésbé jó aránya. Elvileg 4 évszak van, de úgy októbertől májusig van tavasz-nyári időjárás, száraz és meleg. A maradék időben meg csapadékosabb és hűvösebb. Ez számokban azt jelenti, hogy télen sem megy napközben 10-12 fok alá a hőmérséklet.

Számomra az az időjárás kulcsa itt egyébként, hogy mindegy, milyen évszak van, ha süt a nap, akkor az melegen süt, nincs olyan, hogy csak világítana. Télen is pólóra vetkőztet akár. Ha borús, szeles is, akkor meg nyáron is fázhatunk. Tény, hogy sokkal jobb az idő, mint Magyarországon volt az év egészére vetítve.

Természetesen nehézségek itt is vannak, árnyoldalai is vannak annak, hogy ilyen messzire jöttünk. Ez itt nem Európa, teljesen más mentalitással találkozunk, mások a szokások, a házak, az utcák, az ételek, a boltok, MINDEN. Nagy részüket könnyű ugyan megszokni, de akkor is más.

A munka és a nyelvtudás

Ahogy írtam az elején munkaajánlat nélkül jöttünk. Apa a harmadik hónap elején kezdett dolgozni. Azonnal teljes munkaidőben és határozatlan idejű szerződéssel.

Én a gyerek kora miatt csak fél év múlva kezdtem el nézelődni, és érkezésünk után kerek 11 hónappal álltam munkába. Ugyancsak teljes időben határozatlan idejű szerződéssel.

Mindketten alacsonyabb szinten vagyunk, mint ahonnan kiszálltunk otthon, de ez nagyjából borítékolható is volt, kalkuláltunk vele. Az első munkát nem adják könnyen, a helyi tapasztalat és referenciák fontos elvárások errefelé. A munka nem öli az idegeinket, 38 óra a kötelező hetente, nem is várnak el többet.

A nyelvtudás fontosságát nem ismételgetem. Mi még otthon vizsgáztunk, mert a vízumhoz (is) kellett, elvileg felsőfokúval jöttünk ki, mégis kemény helyzeteket tapasztalhattunk. Nem az ozzi szleng az igazi mumus, az akcentusuk sokkal durvább és egyáltalán a non-stop angol környezet.

A beszédmód egyébként SA-ban teljesen más, mint mondjuk Victoriában, vagy Queenslandben. Erre át kellett állnia a fülünknek. A gyerek 3 éves, és néhány hónap ovi után tökéletesen ért szinte mindent, és egyre több angolt sző a beszédébe. Neki nem lesz gondja vele, a helyes magyar nyelv megtartása lesz a nagyobb kihívás és küzdelem.

És végül...

Aztán reggeli után gondoltam egyet, és bedobtam pár kimozdulós opciót a csemetének, és Ő a „hajós" játszóteret választotta. Ez az egyik kedvencünk, a tengerparton van, és gyönyörű a környezete is, nem csak a játszótér miatt.

Szóval fel is kerekedtünk...

Kivételesen gyönyörű idő van ma, az a fajta balzsamosan simogató napsütés, amitől el lehet olvadni, olyan igazán finom. Szél még a parton sem volt semmi, csak a csodás 26 fok körüli hőmérséklet.

A másik nagyon jó dolog az volt, hogy péntek délelőtt lévén, az iskolás korosztály nem képviseltette magát, vagyis minden játékot anélkül lehetett használni /élvezni, hogy ne kelljen figyelni, mikor ugrik rá a kicsikre egy nagyobb gyerkőc.

Így aztán tényleg nagy élvezet volt minden perc, igazán jól szórakoztunk mindketten.

A park széle egy nagyobbacska emelkedő, ami szintén gyönyörű pázsittal van borítva, és ma a gyermek ezt jól kihasználta arra, hogy hemperegjen végig-végig a domboldalon, ha már a többiektől ezt látta. :D

A másik nagyon jó játék az volt, hogy egy kisfiú állt a domb tetején, és gurította le a labdáját, de láthatóan lusta volt utána futni. Nos, az én csemetém ebben nagyon jó, ha valahol labda száll, Ő bizony fut utána, és viszi vissza, mint egy kiskutya. Így aztán a két törpe - mint zsák és a foltja - hosszasan játszották ezt, és olyan jó volt látni az arcán a felszabadult játék okozta örömöt.

Amíg ez a szeánsz zajlott a két fiú között, én ültem a domb tetején, és pillanatokig úgy éreztem, hogy lebegek fölötte. Megkapó volt a látvány, a szikrázóan kék ég, a finom sós illat a levegőben, és a makulátlan környezet.

Tökéletes pillanat volt arra, hogy megint azt érezzem, hogy most semmi, de semmi nem fontosabb ettől az életben, minthogy itt élhetünk ezen a helyen. Ebben az országban, ebben a városban.

Hihetetlenül szép és nyugodt, és adja mindazt, amit egy szülő a gyerekének kívánhat.

Amikor a törpe kicsit megpihent, és az ölembe kucorodott, úgy néztük együtt a tengert, hát az felejthetetlenül szép volt. Nincs ennél a boldog nyugalomnál sokkal több, és fontosabb érzés."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.