Ha már megvan az elhatározás (jobb esetben az új munkahely is), akkor jön a határátkelés egyik leginkább idegőrlő része: az ügyintézés. Mai hősünk, Gabriella amerikai férjéhez költözött ki – ha azt írom, hogy nem volt egyszerű dolga az ügyintézéssel, akkor még finoman fogalmaztam. A poszt tehát jórészt Magyarországon játszódik, de szerintem sokaknak tanulságos lesz...

"Az én történetem 2008-ban kezdődött. Magyarországon hivatásos katona voltam, nem voltam megelégedve a beosztásommal, úgy gondoltam, hogy többre is képes vagyok (sosem próbáltam ki a határaimat, hogy mennyit birok ki és mennyit nem), elegem volt az akkori életemből, változtatni akartam, ezért jelentkeztem Afganisztánba.

Egy kicsit az is macerás volt, nem csapatnál dolgoztam, aggódtam, hogy bekerülök-e a misszióba vagy sem. Természetesen a 3 hónapos felkészítésen minden megtettem és be is kerültem. Az ottani élményeimről nem számolok be, mert nem arról akarok beszélni, csak azért volt fontos, hogy megemlítsem, mert ott találkoztam 2009. február elején egy amerikai katonával.

Annak ellenére, hogy soha nem tanultam az angol nyelvet (németes csoportba kerültem az ált. suliba, a szakközépbe és a főiskolán is) egész jól megértettük egymást, amit nem tudtunk elmagyarázni egymásnak, azt lerajzoltuk. Aztán február végén indultam haza, mert letelt a fél éves misszióm. Email címet cseréltünk és ott írogattunk egymásnak.

Megkérte a kezem

Aztán minden nap beszéltünk az interneten. Mindig mondta, ígérte, hogy látogat Magyarországon, de én úgy voltam vele "talán nem is tudja, hol van a mi kis országunk". Aztán egyszer 2009 novemberében tényleg meglátogatott, amit először el sem hittem.

Több mint egy hónapot volt Magyarországon, nagyon sokat megtudtunk egymásról és még abban az évben megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam. Imádja Budapestet, ezért elhatároztuk, hogy akkor legyen ott az esküvőnk, el is kezdtem szervezni családommal és barátaimmal. Persze őt is megkérdeztem mindenről.

Még az esküvő előtt sokat telefonáltam az amerikai nagykövetségre, hogy hogyan működik a bevándorlási vízum, mit kell tennünk stb. Az első nagyon fontos papír, ami kellett, a házassági anyakönyvi kivonat volt. Aztán 2010 augusztusában összeházasodtunk.

A pályafutásomhoz még annyit itt hozzáfűznék, hogy mindenáron tiszt szerettem volna lenni, ezért is végeztem el a főiskolát és 2010 elején fel is ajánlottak nekem egy tiszti helyet. Amit visszautasítottam, azzal az indokkal, hogy én férjhez megyek, költözöm Amerikába és mire az állomány-kategóriaváltás megtörténik (felterjesztés, fizikai és pszichikai vizsga újra, stb.) én már nem leszek itt.

Sajnos ez nem így történt. Elkezdődött a hónapokon át tartó huzavona. Az amerikai nagykövetséggel majdnem, hogy napi kapcsolatban voltam.

Bürokrácia teljes üzemmódban

Szóval a férjem visszautazott Amerikába, mert itt kellett beadnia a bevándorlási vízum kérelmemet, amit meg is tett. Én telefonálgattam a nagykövetségre milyen papírok szükségesek még, láttam a weboldalukon, hogy van egy információs csomag, amiben minden benne van.

Igen kértem, de a telefonba azt mondták "minek az nekem, azért csak ne menjek be a nagykövetségre, telefonon válaszolnak a kérdéseimre". Gondoltam naivan rendben van, akkor kérdezek. Minden formanyomtatványt kitöltöttünk, nekem is voltak információim, a férjemnek is, mert ő közben Amerikában érdeklődött, mit kell tenni.

Aztán csak teltek a hónapok és nem történt semmi. Hívtam a nagykövetséget, hogy mi van már, hiszen minden szükséges formanyomtatványt kitöltöttünk. A válasz az volt, hogy ezt Amerikában bírálják el, mi csak akkor tudunk önnek információt mondani, ha megkapjuk Amerikából a papírjait, akkor hívjuk be önt egy interjúra. OK.

Eltelt megint néhány hónap és kezdtünk nagyon dühösek lenni, hogy mi a fene tart ilyen sokáig. Friss házasok vagyunk, ennek ellenére külön élünk, mégis hogy gondolják ezt?

A férjem Amerikában telefonálgatott és emaileket küldött, én pedig Magyarországon tettem ugyanazt, hogy megtudjunk már valamit. Legalább csak annyit, hogy hol vannak a papírjaim. Semmi.

Később a férjem kapott egy emailt, hogy még néhány formanyomtatványt ki kell töltenünk. Teljesen le voltam döbbenve, hogy hónapokig nem törődnek velünk, aztán benyögik, hogy még mindig formanyomtatványokat várnak tőlünk.

Csak egy átlagos európai

Nagyon dühösek voltunk. Kérdem én, miért nincs erre egy csomag, amiben minden szükséges formanyomtatvány benne van????? Sajnos a kisujjamból nem tudom kiszívni, amikor nem is ilyen területen dolgozom, és az interneten sincs fent minden információ.

A férjem írt egy képviselőnek, hogy szeretnénk tudni, mi van az ügyünkkel, segítsen! Nem vagyok büntetett előéletű, a hazámat szolgálom, nem vagyok harmadik világbeli, csak egy átlagos európai ember vagyok, aki végre a férjével szeretne élni.

Érdekes, hogy utána nem sokára kaptam egy levelet Amerikából, hogy 2012 januárjában van időpontom ekkor és ekkor Budapesten az amerikai nagykövetségen, menjek be az interjúra. Én hamarabb tudtam az időpontot, mint a nagykövetségen dolgozók.

Később pedig kaptam egy telefont az amerikai nagykövetségről, hogy megkapták a papírjaimat, ha gondolom, előre hozzák az interjúm időpontját 2011. december elejére és együtt lehetek a férjemmel már karácsonykor. Ismerjük el, ez nagyon szép gesztus volt tőlük. Elfogadtam.

Igen ám, de a seregtől nem is olyan könnyű lelépni, ahogy én azt gondoltam. Azt itt megemlíteném, hogy ekkor már egy éve nem találkoztam a férjemmel, csak Skype-on beszéltünk minden nap.

Bementem az interjúra megkaptam a vízumot repdestem a boldogságtól, de gyorsan vissza kellett szálljak a földre, mert ott volt a leszerelés problémája.

„Úgy sem fogod megszokni"

Tanácsokat kértem, persze olyan emberek adtak, akik még soha nem jártak Amerikában: úgy sem fogod megszokni az ottani életet, ők teljesen más emberek, teljesen más a kultúra, szóval várunk vissza szeretettel stb. Egy év fizetés nélküli illetményre távoztam, még az volt a szerencsém, hogy a parancsnokom nagyon rendes ember és nagyon emberséges, megértette, miért kérem ezt. Így 2012 márciusában már együtt éltem a férjemmel.

Tizenegy hónap együttélés után rájöttem, hogy a férjem igenis az az ember, akit Afganisztánban megismertem, és biztos vagyok abban, hogy vele akarom leélni az életemet. Persze az elején voltak összezörrenéseink, de az első (vagyis az nekünk már a második volt) évben kinek nincsenek, amikor akkor tudod meg, hogy ki a párod, amikor már együtt élsz vele?

Eltelt az egy év, vissza kellett mennem leszerelni véglegesen a honvédségtől. 2013 januárjában mentem haza. Leszereltem, pedig imádtam katonának lenni. Ez még viszonylag egyszerűen ment.

Hol a jóindulat?

De az összes többi ügyintézéstől még most is feláll a hátamon a szőr (bár nincs). Az első, hogy el akartam menni orvoshoz, mire kiderült, hogy nem fizették utánam a TB-t, ezért beküldtek a NAV-hoz, és visszamenőleg 11 hónapra egy összegben be kellett fizetnem a járulékot, novemberben kapok majd még egy csekket a kamatról is.

Felháborodtam, hogy miért nem tájékoztattak arról, hogy nekem kell fizetnem a TB-met fizetés nélküli illetmény idején, amikor az ő feladatuk lett volna? Válasz: ez az én dolgom, mindenki járjon a saját ügye után. Nem részletezem, mit gondoltam.

Pedig nekem az OEP mondta, hogy a munkáltatónak kellett volna tájékoztatnia. Szóval most már a saját jogászodnak kell lenned, hogy ismerj minden törvényt Magyarországon, mert senkiben sincs jóindulat. Neki konkrétan 3 szóba került volna, hogy figyelmeztessen: figyeljem a TB-met, ami nekem talán 3 napomba került volna, mire megtalálom az interneten a jogszabályokat. Ez van.

Aztán megkérdeztem még a NAV-nál, hogyan tudom azt elintézni, hogy ne követelje rajtam a magyar állam a TB-t, amikor már nem is élek itt. Azt mondták, le kell mondanom a magyar állandó lakcímemet. Rendben.

El kellett utaznom vidékre, mert a szüleimhez voltam bejelentkezve, Magyarországon nem létezik központi nyilvántartás. A kormányablak is egy nagy semmi, mivel ott sem tudtak értelmes felvilágosítást adni. Nem értem minek vannak?

Akik nem értenek a munkájukhoz

Szóval elutaztam vidékre, hogy elintézzem, ott bementem az okmányirodába, a srác először nagyon értelmesnek és rendesnek tűnt, elvette a személyigazolványomat és a lakcímkártyámat, kérdezte tőlem: el kell vennem a jogosítványodat is?

Akkor már hetek óta csak intéztem és zártam le minden dolgomat és dühös voltam, hogy mindig olyan embereket fogok ki, akik nem értenek a munkájukhoz. Felháborodottan kérdeztem vissza, hogy ezt nekem kéne tudnom? Te ülsz abban a k..... székben, ez a te munkád!!

Elkezdte olvasni AKKOR OTT azt a részt, ami rám vonatkozik, szerintem akkor olvasta először. De hiszen nem én vagyok az első és nem is az egyetlen, aki elhagyja az országot! Na, mindegy!

Kérdezte, akarom-e, hogy nyilvántartásba vegyenek, ez 3000 forintba kerül. Mivel nem olvastam utána az interneten, nem tudtam mi ez. Visszakérdeztem: ez mennyire fontos? Válasz: megvonta a vállát. Ennyi. OK, ha csak egy vállvonás, akkor nem kérem 3000 forintért. Ezen a ponton már annyira dühös voltam, hogy nem tudtam tovább kommunikálni vele, eljöttem.

A bank sem jobb

Aztán bementem az OTP egyik budapesti fiókjába, hogy megszüntessem a bankszámlámat. A seregnél mondták, hogy majd csak azután szüntessem már meg, miután kifizettek nekem minden járandóságot.

Szóval ott vagyok a fiókban, kifogok egy huszonéves ügyintézőt. Mondtam neki, hogy szeretném megszüntetni a számlámat, de az a problémám, hogy még várok pénzt a munkahelyemtől, viszont amikor megérkezik, már nem leszek Magyarországon – mi a megoldás?

Válasz: öööö, csak személyesen tudod megtenni, úgyhogy utazz vissza Magyarországra és el tudod intézni. Mire én azt feleltem: ne haragudj, de az USA-ból nem tudok csak úgy hazaugrani ezt elintézni két hónap múlva, és már pénzt sem fogok kapni erre a számlára, viszont a számlavezetési és egyéb költségeket sem akarom nektek fizetni, ha nem használom már a kártyámat. Válasz: más lehetőség nincs.

Én akkor már megint dühös voltam, mondtam, hogy addig el nem megyek onnan, amíg nem kínál fel egy másik lehetőséget. Erre a fiatal srác átment egy másik sráchoz, kérdezett tőle valamit, majd annyit mondott: akkor írd meg levélben annak a fióknak, ahol nyitottad a számládat, és add fel postán a bankkártyádat is. Így majd megszüntetik a számládat. Nem álltam le vitatkozni, mert megint láttam, hogy egy süket, tudatlan ügyintézőbe botlottam, ezért elmentem.

Felhívtam a fiókot ahol anno nyitottam a számlámat és megkérdeztem a hölgytől, hogy ez valójában így működik, adjam fel postán Amerikából?? Azt mondta, szó sem lehet róla, írjak egy meghatalmazást, és egyenesági rokonom felfüggesztheti a számlámat, így nem fogok fizetni semmi költséget, majd amikor legközelebb hazalátogatok, akkor majd megszüntetem. Mondtam a hölgynek, hogy szívem szerint visszamennék a fiókba, és beolvasnék a kis taknyos gyereknek, miért ültetnek ilyen embereket ügyintézői székbe? Ha én így dolgoztam volna, meghurcoltak volna érte. Valójában azt sem tudják, hogy a tudatlanságukkal milyen károkat és még több problémát tudnak okozni embereknek, mert itt nem csak rólam van szó.

...és még mindig nem volt vége

Ha mindez nem lett volna elég, bementem a központi okmányirodába, mert hetekkel korábban kértem a jogosítványom meghosszabbítását. Mondja ott nekem a hölgy, hogy gond van, nem szerepelek a nyilvántartásban. Mondtam neki, hogy ez azért van, mert le kellett mondanom a magyar állandó lakcímemről.

Erre azt mondta, ezzel az a gond, hogy így szinte azt sem tudom bizonyítani, hogy magyar állampolgár vagyok. Igen, az az ostoba a vidéki okmányirodában teljesen törölt a rendszerből. Kérdezem, mit tudok tenni? Válasz: menjen vissza vidékre és vetesse nyilvántartásba magát. Kérdem: itt nem tudom elintézni? Válasz: sajnos nem.

Aznap péntek volt, és nekem vasárnapra volt jegyem Amerikába. A hölgy azt mondta, akkor Amerikában vetessem magam nyilvántartásba a magyar nagykövetségen, hogy külföldön élő magyar állampolgár vagyok.

Ha egyszer megőrülnék

Visszaérkeztünk Amerikába, nem hagyott nyugodni a dolog, utánaolvastam az interneten, mi is ez a nyilvántartásba vétel. Arról van szó, hogy tartózkodási címem van Magyarországon, nyilvántartásba veszik, hogy hol élek külföldön, és ha egyszer valamikor megőrülnék, hogy vissza szeretnék menni, akkor létesíthetek állandó lakcímet.

Ha ez nincs meg, akkor bizonyítási eljárás keretén belül döntik el, hogy magyar vagyok-e vagy sem. Szóval felhívtam a tudatlan okmányirodás srácot, mondtam neki, hogy írok egy meghatalmazást a szüleimnek, kinyomtatom a formanyomtatványt, és vegyen nyilvántartásba, de azonnal.

Az ostoba nem mondta, hogy ez mennyire fontos vagy sem, csak a vállát rángatta. Gondoltam, így könnyebb megoldanom, mint itt utazgassak Amerikában.

Elmentek a szüleim ügyet intézni, és képzeljétek el, a srác képes volt azt állítani, hogy ő az első perctől kezdve így akarta velem megoldani, de én mondtam, hogy nem kérem. Ha otthon lennék, nem tenné zsebre, amit tőlem hallana és még ki is rúgatnám a munkahelyéről, mert ő nem tudott teljes felvilágosítást adni nekem.

Eleinte azt gondoltam, hogy nehéz lesz otthagyni a munkámat, a családomat, a barátaimat. Igen. őket baromi nehéz volt. De MAGYAROSZÁGOT ELHAGYNI ÉLETEM LEGJOBB DÖNTÉSE VOLT. Soha többet nem akarok ügyeket intézni Magyarországon. soha többet nem akarok szóba állni tudatlan, buta ügyintézőkkel.

Elértük, amit akartunk

Most már megnyugodtam, próbálom elfelejteni, mi minden történt velem az elmúlt időszakban. Nem volt könnyű, rengeteg energiába, idegeskedésbe, és rengeteg pénzbe került az esküvőtől kezdve 2013 februárjáig. De elértük, amit szerettünk volna, együtt vagyunk, vannak terveink, álmaink. Először is munkát keresek (mert nem szeretek itthon ülni), aztán házat akarunk venni, és nem utolsósorban gyerekeket szeretnénk.

Sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikerült a sztorim, de fontosnak tartottam minden részletet, talán más nem jár így, mint én. Ha valakinek bármi kérdése lenne, írjon, remélem, tudok majd válaszolni és segíteni."