A mai posztból kiderül, hogy milyen az, amikor sokféle náció fiatal felnőttjei élnek együtt egy campuson, megtudjuk azt is, vajon anyu pakol-e a hétvégén sült húst az egyetemista kisfiának / kislányának, és fény derül arra is, hogy a gondnok mindenhol ugyanolyan, dolgozzon bár egy holland egyetemen. Zeeuws Meisje kalandjainak harmadik része következik - az elsőt itt, a másodikat pedig itt olvashatjátok el. (A kép illusztráció, innen származik.)

"A campus

A campus egy fantasztikus találmány. Képzelj el egy városnegyedet, ahol több száz diák él egy rakáson. Képzeld el, hogy utcák hosszú során mindenhol csak az egyetemi cimborákkal találkozol, s karnyújtásnyira lakik tőled egy olasz nemzetközi jogász, egy holland hegedűművész, egy flamand közgazdász és egy Sri Lankán született kultúra szakértő.

Aztán képzeld el, hogy minden este más készít neked vacsorát. Ki sem kell tenned a lábad a házadból, s a tányérodon terem az indonéz, nyelvedet leperzselő leves, a bolgár mézédes sütemény vagy a borban pácolt északi-tengeri kagyló. Megvan?

Akkor még azt is próbáld lelki szemeid elé csalogatni, hogy milyen az, mikor keveredik a sok mentalitás: mikor esténként a multikulti vacsora után a nappaliban csoportprojektet kell készíteni mondjuk szociálpszichológiából, amiért mindenki ugyanazt az osztályzatot kapja, s te egy szemeszteren át egy hajóban evezel egy török fiúval, aki nagyon lazán értelmezi az idő fogalmát, egy bulizós cseh lánnyal, aki inkább töltené esti óráit az egyetemi sörözőben, mint a projektmegbeszélésen, egy holland sportemberrel, aki már a másnap reggeli úszóedzésén van gondolatban, s egy mérhetetlenül maximalista kínai lánnyal, aki ha törik, ha szakad a legmagasabb osztályzatot akarja kapni, akkor is, ha a gyeplőt 15 héten át a kezében kell tartania.

Le a szemellenzőkkel!

Azt mondod, hogy ez szinte lehetetlen s már látod is a sok kulturális különbségből adódó csetepatét? Éppen ez a campus és a nemzetközi intézmények célja. Hogy megtanulj úgy élni, hogy közben megőrzöd saját magadat, a jellegzetes magyar kiejtéseddel, a rántott leveseddel és a kispálos rajongásoddal, mégis tisztelni tudod a másik kultúráját és hagyományait. Akkor is, ha más a bőrszíne, akkor is, ha a saját neméhez vonzódik, s akkor is, ha neki mást jelent a rend és tisztaság fogalma, mint neked.

Ez itt színtisztán a „Look out of the box". Azaz „le a szemellenzőkkel", a gyakorlatban. Azt mondják, csak akkor lehet jól működő valami, ha 4 fázison keresztülmegy.

Elsősorban, ugye megalakul, azaz itt odaköltözik a sok diák.

Második lépésként kialakítja a normáit. A campusos diákközösségben ez azt jelenti, hogy minden ház választ magának egy elöljárót (house elder), aki kézben próbálja tartani, hogy mikor ki mosogat a 10 fős vacsora után (felettébb nehéz ügy!), mikor ki használja a tusolót (mert reggelente 15 percet kap mindenki, hogy elkészüljön) vagy ki viszi ki a szelektív szemetet (hogy ott mennyi különböző színű kuka van...).

Mikor a szabályok már megvannak, de nincs aki ezeket betartsa, akkor következik a háború. Néha világháború is, mert 3 hete megrohadt a hűtőben a gazdátlan maradék csilis bab vagy mert valaki leégette az utolsó használható serpenyőt is, s ahelyett hogy mentette volna a menthetőt, kitette a ház elé, hogy a holland eső majd megoldja helyette a problémát...

Felettébb mókás helyzetek adódtak, de egy biztos: hogy ez a kezdeti nagy káosz rendeződni tudjon, s mi relatív békében együtt tudjunk élni és tanulni, nagyfokú tolerancia elsajátítására volt szükségünk. Kiköltözni, albérletre váltani ugyanis nem lehetett.

Maradni kellett

Az egyetemen általános szabály volt, hogy minden diáknak kötelező a diáknegyedben lakni, és saját szobát fenntartani. Ez akkor is érvényes volt, ha valaki a kb. 40 ezer lelket számláló városkában született, és felmenői pár utcával arrébb élték világukat.

S végül is, tanulás szempontjából is ez volt a legkényelmesebb, mert a budapesti diákokkal ellentétben itt nem kellett órákat villamosoznod, hogy egy projekten másokkal együtt dolgozz, s ha kellett, karnyújtásnyira kaptál a felsőbb évesektől tanácsot a tanárok rigolyáinak kezeléséről.

A nemzetközi campus egy külön világ. Itt nem találkozol középkorúakkal. Itt nincsenek idős emberek, ahogy kicsi gyerekek sem. A felnőtt, dolgozó embereket csak a hetente egyszer, a közös helyiségeket rendberakó takarítóasszony képviselte.

A gondnok mindenhol ugyanolyan

Aztán ott volt még a gondnok, akinek gyakorta gyűlt meg a baja a holtakat is felverő hangerővel zengő, minden közösségi helyiségbe szerelt tűzriasztó elnémításával, na meg a biztonsági őr. Őt kifejezetten nem szerettük, mert a campust üzemeltető társaság azért szabadította a nyakunkba, hogy este 10 óra után a szomszéd utcákban élő őshonos middelburgiak nyugovóra tudjanak térni.

Emberünk nagyon becsületesen végezte munkáját, ezért minden születésnapi bulit, vizsgaünneplést 21:55-kor csírájában fojtott el. Mivel a holland házakban nem igazán jellemző a függöny, s a zenebonához gyakran hozzájárult a fentebb említett tűzriasztó éktelen zaja, az őrnek nem volt nehéz dolga a leleplezéssel.

Érdekes, hogy a holland diákok ezt különösebb zokszó nélkül elfogadták, mert a híres liberalizmusuk mellett hozzá voltak szokva, hogy a város legnagyobb szórakozóhelyei is hajnali 2 órákor könyörtelenül bezárják kapuikat.

Az érthetetlen képeslapok

De ha már a holland diákoknál tartunk, meg kell jegyezni, hogy a campusra beköltözésünk után az első hetekben tucatszám kapták a családtagjaiktól a gratuláló képeslapokat. Érthetetlen volt számomra, hiszen csak akkor kezdtük az egyetemet, nem volt mihez gratulálni.

A képeslapok nagy részén büszkén mosolygott egy-egy fiatal, kezében egy óriási kulccsal, s egy domináns felirattal: „Gratulálunk az új otthonodhoz!". A holland szülők gratulációja nem csak szimbolikus volt. Ezek a diákok tényleg teljesen kiköltöztek otthonról, s ha a későbbiekben emlegették a házat, ahol felnőttek, nem azt mondták, hogy otthon, hanem azt, hogy a szüleim háza.

Nem vitték haza hétvégén a szennyesüket, és nem pakolták fel őket az aggódó anyukák a vasárnapi menü maradékával. A diákok esetenként csak teázni jártak a szüleikhez, s azt sem olyan gyakorisággal, ahogy az a magyar egyetemistáknál jellemző.

Soha nem láttam nagy doboz süteménnyel és napokig kitartó rántott hússal a campusra visszatérő holland csoporttársat sem. S meg kell jegyeznem: mama hotel szolgáltatásai nélkül mégsem haltak éhen.

A holland diákok

A diákok azonban, mint ahogy mindenhol a világon, itt is rétegeződtek. Bármennyire is tiszteletben tartottuk egymás hátterét és hagyományait, akarva-akaratlanul kialakult közöttünk a klikkesedés.

Ott voltak először is a közvetlen, nagyon barátságos holland diákok (kb. az egyetem 70 százaléka), akiket az olvasó is jól ismerhet. Ők a nyitott, sportos, biciklis hollandok, akikkel Magyarországon is gyakran összefut az ember. Róluk elmondható, hogy nagyon segítőkészek, fantasztikus velük együtt dolgozni és lakni.

De mivel a holland évszázadok óta hajós nép, számos diáktársam volt, akiknek az én egyszerű kérdéseim megválaszolása nagyon bonyolult feladatnak bizonyult. A „honnan jöttél?" tőlük olyan hosszú választ követelt meg, mintha nagymamámtól a mézes krémes elkészítésének titkát tudakoltam volna.

Ők azok a diákok, akiknek bár holland útlevele van, az elmúlt két évtized alatt talán egy teljes évet sem éltek „hazájukban", s annak nyelvét egyáltalán nem beszélik. Hogyan is tennék, ha 3-4 évente más kontinensen landoltak, és brit és amerikai tanáraik voltak bárhol is éljenek a világban.

Velük nagyon jó volt együttműködni. Ha csoportban kellett dolgozni, ha páros prezentációt kellett tartani, ők voltak a jolly jokerek, hiszen talán már a betűk rajzolása közben kezdték beléjük verni azokat a soft skill-eket, amik a legjobb osztályzathoz kellettek.

Ráadásul ők, mivel saját bőrükön tapasztalták, hogy milyen kívülállónak lenni egy idegen országban, toleránsabbak, liberálisabbak az amúgy is liberális hollandoknál. S nagyon mókás őket hallgatni, mikor te arról ábrándozol, hogy egyszer lehet, elutazol Ausztráliába és reménykedsz benne, hogy lesz alkalmad a riói karnevált is megnézni, ők unottan legyintenek, hogy ugyan már, nem nagy szám az. Ők ott már jártak.

A holland elit

Sokkal zártabb, és külföldiként talán áttörhetetlen közösséget alkotnak a randstadti lány- és fiútársaságok (angolul sorority és fraternity). Közéjük csak holland származású, gazdag és értelmiségi családból származó fiatalok juthattak be, akik mamája és papája Hága, Amszterdam, Leiden vagy Rotterdam valamelyik kertvárosának házában él.

Felvételi ugyan nem volt, jövedelemigazolást sem kellett mutatni, elég volt, ha az ember lánya a szemét nyitva tartotta. A felhajtott gallérok, a gyöngysorok, a blézerek és a nyári melegben is kötelezően a nyak köré tekert kendők árulkodtak, hogy viselőik szabad perceikben golftanfolyamra járnak, a francia Alpokban síelnek, és a tengeren vitorláznak.

A két társaság tagjai szinte csak egymással randiztak, miközben az egyetemi bulikban kecses üvegpohárból kortyolgatták a messzi földről származó borukat. Valami ilyesmi lehet (bár sokkal magasabb szinten) az a klub is, ahol Kate és Vilmos, a brit trónörökös egykoron megismerték egymást.

Csak nálunk és köztünk a campuson a holland elit tagjai laktak, akik órai munkában együttműködtek, főztek és vacsoráztak velünk, de közelebb kerülni hozzájuk nem lehetett.

Megérte-e közöttük tanulni?

Hogy megérte-e a piros-fehér-zöld ködöt lecserélve, abból a bizonyos dobozból kifele kacsingatva mindezt megtapasztalni? Azt gondolom, hogy ezek az évek alapjaiban változtatták meg a világhoz való hozzáállásomat.

Azok az emberek, akikkel együtt szenvedtem meg a csoportprezentációkat, együtt bicikliztem a tengerpartra vagy éppen a koszos edényeken vitáztam mára Brüsszelben nemzetközi jogászok, Új-Zélandon egyetemi oktatók, Szingapúrban üzletelemzők...vagy éppen Namíbiában önkéntes angol tanárok és Hamburgban alternatív koncerteket szervező életművészek. A világ egy csapásra lett általuk karnyújtásnyira elérhető és barátságos hely."