A sikeres ország- és életváltás ellenére sem egyértelműen sikertörténet a mai poszt, amiből megint az tűnik ki számomra, hogy külföldre költözni sokszor több egyszerű földrajzi helyváltoztatásnál. A Magyarországon szerzett sebek (amilyenek Katalinéi is) külföldön is nehezen gyógyulnak.

„Először is engedjétek meg, hogy köszönetet mondjak a blog szerkesztőinek az ötletért, és a blogolóknak a számomra is hasznos és használható tapasztalatokért. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem hazaköpködök, éppen ezért néhány mondatban megírnám a kiköltözésem előtti életem.

Proli családban nőttem fel és boldog voltam. Volt gyerekkorom, lehetőségem tanulni, és a szüleimnek ideje velem foglalkozni. A nagyszüleimet is volt szerencsém ismerni, jó nyarakat eltölteni "a telken".

Panelgyerekként tudtam, és tudom mi a kapa, a paplanvarrás, a csirkepucolás elejétől a végéig, stb.

Nem volt erőm lezárni

16 évesen megismerten a nagy Őt. 20 évesen hozzámentem, majd a főiskola után jöttek a gyerkőcök. Nagyon vártuk őket, tervezve is voltak. Csakhogy apuka, amikor a gyerekekkel már törődni is kellett, rájött, hogy ez nem neki való, és kiadta az utunkat. Nem a házasságomban csalódtam, hanem az emberben, hiszen én nem ehhez az emberhez mentem hozzá!

A közös lakásba nem engedett be, mert a gyerekszobát albérlőnek adta, tartásdíjat nem állt szándékában adni, mert spórol az új életére. Én időközben elhunyt szüleim lakásában húztam meg magam a lányokkal. Nem volt erőm lezárni a házasságot, így a családi pótlékból és a munkámból /???/ tartottam el magunkat. Ezt bírtam kb 3 évig. A három év alatt több munkahelyet megjártam, erről picit később.

Végül beadtam a válópert, és kifogtam egy olyan bírót, aki meghozta helyettem az ítéletet, mert én nem rutinos válóként nem tudtam mit "lehet" kérni. Ügyvéd? Miből?

Visszakaptam a lakás felét papíron, mert kifizetni nem tudta, addig kapom a bérlő díjának a felét, és a volt férjem fizetésének 40%-át letiltva. De jó nekem? Frászt! Végre el tudtam kezdeni fizetni a haláladót belőle!

Sehova sem kellettem

Gyermekeim oktatása egy katasztrófa! Le vannak terhelve, fáradtak, és annyi felesleges követelmény van, hogy elképesztő. Meg persze az iskolára keresni is egy élmény. Kis híján a tanárok bérét is mi dobtuk össze, meg a rezsit az iskolában. Aki nem fizette az osztálypénzt, ráförmedt vagy 20 fizető szülő.

Logisztikai főiskolát végeztem, de sehová sem kellettem. Voltam bolti eladó üvöltöző főnökkel, mert nem tudok eladni egy több ezres drága piát a nyugdíjasoknak.

Dolgoztam japóknak egy tál rizsért, szabadság és túlóra fizetése nélkül. Majd a régi közmunkában dolgoztam két évet 8 órában minimálbérért. Utcát, kukát takarítottam, vagy a polgármester füvét nyírtam.

Egyik munkámat sem szégyelltem, de az ismerősökkel találkozva utcaseprő ruhában....

Valaha egy csinos, vidám nő voltam, és mi lett belőlem?!

Nem tudtam, melyiket válasszam

Megnyíltak a határok az EU felé. Volt nyelvtudásom, bár nem tökéletes. A helyi főiskolán összedobtunk a némettanárokkal egy önéletrajzot, azt több osztrák és német logisztikai központhoz is beadtam.

A döbbenet akkor ért, amikor pár napon belül jöttek a válaszok, és személyes találkozóra hívtak. Még kiutaznom sem kellett, ők jöttek helybe, mert volt Magyarországon is képviselet.

Mindnek kellettem volna, de nem tudtam melyiket válasszam. Az utolsó képviselőnek feltettem azt a kérdést, hogy miért őt válasszam? Elkezdtünk beszélgetni. Kötetlen, két ember közötti kommunikáció volt.

Nem akart meggyőzni, egyszerűen mesélt a cégről, a kollégákról és azok családjáról. Itt ledöbbentem! Itthon titkolni kell a gyereket, amíg befér a hátizsákba és be lehet vinni dolgozni, addig jó, de ha már beteg vagy szünet van...

Mutatott képeket, amik a családi napokról szólnak, itthon ezt csapatépítő tréningnek vagy mifenének hívják. Ott összeült a csapat szórakozni, itthon meg vagy egy átvedelt hétvége, vagy kocsmai sörözés lett volna belőle.

Jeleztem, hogy itthon értékesítenem kell mindenem, és a gyerekeimnek iskolát keresni, lakást, stb. No problem!

Hát így kezdődött.

A közösség befogadott

Az édesanyák az iskolában, a kolléganők a világon mindenben segítenek. Persze tanítom a gulyást ezerrel, meg a paprikás krumplit, de cserébe kapom a közös bevásárlást /ők tudják mit, hol éri meg/, a csajos napokat /hajfestés, körmözés, pasik kibeszélése/ és a gyerekfelügyelet is megoldott. Hol nálam van 10 gyerek, hol az enyémek vannak másnál.

A lányaim a kezdetektől jól beilleszkedtek, nem szenvedték meg az idegen helyet. Nem kimerültek, pedig még nyelvet is tanulnak /folytatják az angolt is a német mellett/ és anya otthon szigorúan magyarozik is. Sokat nyomott a latba az is, hogy anyának van élete, nem kimerült, és nem májkrém van állandóan.

Én? Anya? Igen. A munkahelyem megbecsül. Kaptam egy lehetőséget, hogy a diplomamunkám átvigyem a cégem életébe. Azóta minden központban az én készletkezelésemet alkalmazzák. Nem, nem lett belőlem főnök, maradtam közönséges raktáros, csak azzal a különbséggel, hogy a fizetésem kicsit másképp alakul, mintha tényleg raktáros lennék.

Szeretnék, de képtelen vagyok hazamenni

A fizetésemből rendszeresen tudok megtakarítani, és minden hévégén a lányokkal megmászunk egy hegyet, vagy keresünk valami látványosságot. Apa hiányzik, nekem is, de azért nyitott vagyok már egy kapcsolatra.

Viszont ami a legfájóbb: képtelen vagyok hazamenni!!!! Látogatóba sem! Annyira fáj, amit otthon hagytam. Látni sem bírom a várost, már városi híreket sem olvasok, mert olyan sírógörcs tör rám, amit képtelen vagyok abbahagyni. Pedig jó lenne... A barátok, ismerősök és a családi sírok látogatása.

Szeretnék egyszer hazamenni. Haza! De nem cserélem a jelenlegi életem megint utcaseprésre!"