Éppen egy hete olvashattátok Zeeuws Meisje írását arról, miként is került ki Hollandiába. Sokan hozzászóltatok, sokat is kérdeztetek (jó szokásotok szerint), úgyhogy most itt a (nekem nagyon izgalmasnak és érdekesnek bizonyult) folytatás. Jó olvasást és beszélgetést!

"Azt hiszem mindenki emlékszik az első tétova csókjára, ahogy az első munkanap is kitörölhetetlenül belénk ég. Így vagyok ezzel én is. Az első napok és hetek olyan élénken élnek ma is bennem, mintha csak tegnap történtek volna.

A kedves olvasónak talán mondanom sem kell, hogy az izgalmas érkezés után még mozgalmasabb időszak következett. Annyi új inger ért, annyi információt kellett feldolgoznom, hogy eszembe sem jutott azon gondolkodni, vajon megérte-e ilyen messzire jönni otthonról. Vitt az áramlat, s én szíves-örömest sodródtam vele.

Ott volt mindjárt a gólyahét, amit a hollandok kissé másként értelmeznek, mint a magyar diákok. Ahogy az ottani neve is mutatja, bevezettek minket mindenbe, amire az elkövetkező három évben számítanunk kellett, vagyis amit egy hétbe bele lehetett sűríteni.

Volt ott dékáni köszöntő, adminisztratív nap, tantárgyfelvétel, megmutatták, hogyan használjuk az egyetem hihetetlenül gazdag könyvtárát, de a nemzetközi diákok kedvéért ironikusan kaptunk egy szóbeli használati útmutatót is hozzájuk, avagy „ilyenek vagyunk, mi hollandok, így kell kezelni minket".

Odaérkező, kelet-európai diákként, még ha az időjárás felettébb szórakozott kedvében volt is, és félóránként váltogatta kegyes napsütéses, aztán borús és csepegős arcát, a legnagyobb örömöt talán az első tengerparti látogatás jelentette. Mondanom sem kell ugye, biciklivel.

Nagylelkű volt hozzánk a sors, mikor e morgós nevű város egyetemét olyan félsziget közepére helyezte, ahonnan 10 km-en belül számos varázslatos partszakasz elérhető, annak izgalmas dűnéivel és hosszú strandszakaszaival.

Az igazsághoz hozzátartozik ugyan, hogy itt a tengerpart nem azt jelenti, mint pl. Görögországban. Itt az ég kissé szürkébb, a víz augusztusban is rettentően hideg (a hollandok azt mondták szuper, s hogy bemutassák nekem, meg is mártóztak benne tüstént), de hát ha az ember lányának megadatik, hogy karnyújtásnyira éljen a tengertől, akkor madarat lehet vele fogatni.

Vége a mézesheteknek?

Lassan, de biztosan azonban véget értek a mézeshetek is. Pont úgy, mint a fiatal házasoknál, mikor hazatérnek a nyaralásból, s kezdődnek a dolgos hétköznapok a korai keléssel, a mosogatni való edényekkel és a vasalatlan ingekkel. Ilyen volt ez velem s az én Middelburgommal is... jöttek a felhős, esős tanítási napok, s velük együtt a felismerés, hogy mit is tettem én.

Ott voltam 18 évesen egy idegen országban, aminek a nyelvét még nem beszéltem, ahol mindenben csakis saját magamra számíthattam: akkor is, ha tartózkodási engedélyt kellett a városházán intézni, akkor is, ha tanácstalan voltam a szobám bérleti szerződésével kapcsolatban.

S bár kedves emberekkel voltam körülvéve, az örömömet és a bánatomat nem tudtam olyan szinten velük megosztani, mint a családommal. Egy csapásra lesz felnőtt ilyenkor az ember lánya. Egy csapásra átértékeli mindazt, amit otthon olyan természetesnek vett: a reggeli kedves ébresztőt édesanyjától, a forró kakaót a nagymamájától, s a csajos éjszakába nyúló beszélgetéseket a húgával és a barátnőivel... Mert még a kenyér íze is más, s hiányzik még az a belesütött cetli is, amin annyiszor mérgelődött.

Szépen lassan jönnek a felismerések is

Azok az információk, amiket az elmúlt hónapok alatt az ember látott-hallott, de valamiért figyelme átsiklott felette. Azok a részletek, amikre mások lehet figyelmeztettek is, amiket okos blogok buzgó írói ugyan megosztottak vele, de a képbe, amit az áhított országról dédelgetett, valahogy nem fért bele, ezért az információt jó mélyen elraktározva felülírta az útikönyvek tökéletes leírásaival.

Így a fejében ott van a tulipán és a szélmalom, a sok kis csatorna és mézeskalács házikó, de a máz mögött mindig tátong valami, amit csak egy idő után tapasztal meg az utazó.

Én speciel tudtam, hogy Hollandiába felvételiztem. Azt is, hogy az Utrechti Egyetem egyik karára vettek fel. Azt is, hogy Utrechtől nagyon messze fogok lakni, de cserébe egy nemzetközi intézmény diákja lehetek. Eddig magyar oktatási rendszerre hangolódott, 18 éves elmém még tudta kódolni a leírtakat.

Arra viszont csak ott jöttem rá, hogy mit is jelent egy „international honours college" diákjának lenni. Merthogy ez nem az a tipikus magyar egyetem, ami az én fejemben élt. Itt nem voltak hatalmas előadótermek, csodálkoztam is, hogy ilyen kis helyiségekbe hogyan fogunk ilyen sokan elférni.

Nem volt különbség az előadás és a szeminárium között sem, s az otthoni barátaimtól kapott, ez irányú kíváncsiskodó leveleket elég nehéz volt megválaszolnom.

Aztán először nem volt egyértelmű a szakosodás sem - ha valaki politológiát akart tanulni, de mellette érdekelte zeneelmélet, akkor minden probléma nélkül össze tudta egyeztetni. De ha mindent lehet, akkor mire a sok szabály? Mi a minor, a major, a track, a kötelező közös alap, és a társaik?

Flamand tutor, a személyes segítség

Hogy a sok új részletet mind megértsük, és ne vesszünk el az egyetemi szabályzatok útvesztőjében, Manon „barátnőm", a nemzetközi tanulmányis, frissében elirányított egy középkorú közgáz professzorhoz, mondván, hogy ő lesz mostantól 3 évig a személyes segítségem.

Rajta keresztül tudok kommunikálni az egyetemi rendszerrel, s kéthetente köteles voltam jelentkezni nála, hogy minden rendben megy-e velem. A gimnáziumi évek alatt megszoktam, hogy nekem van egy osztályfőnököm, de ő, mivel 35 fős osztályért felelt, soha nem tudta pontosan, hogy kivel mi történik.

Kéthetente személyes félórát meg pláne nem kaptunk tőle...megvoltam akkor is, s nem is igazán értettem, hogy most már, felnőtt egyetemistaként, minek nekem egy ilyen tutor.

Az én „személyes segítőm" első körben megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék itt csinálni. Mondhattam volna bizonyára bármit, ő regisztrált volna. De mikor nagyratörő terveimet meghallotta, ő is értetlenül csóválta a fejét. Közölte velem, hogy felejtsem el, amit otthon láttam.

Itt nem lesz egy szemeszteren belül 15 kurzusom, s váltig állította, hogy higgyem el, nem kell nekem első félévben franciául tanulnom. Elég lesz nekem a kötelező akadémiai angol, a szerződésben foglalt holland, a statisztika és a bevezetés a pszichológiába tantárgy.

Nem értettem őt. Nem értettem, miért nem érti, hogy én a gimnáziumban is sok tantárgyat tanultam. A matek-fizika tagozatos gimnázium idegen nyelvi osztályában hozzá voltam szokva, hogy a magyaron kívül három nyelvet tanulok, ebből angolt heti 16 órában. Miért lenne itt gond?

Na meg egyébként is, minek az a kötelező angolóra, ha mindent angolul fogunk tanulni? Arról nem is beszélve, hogy hogyan fogok én így bármire is szakosodni, ha kezemet megkötve csak 1 szabadon választható tantárgyam lesz az első félévben?

Akadémiai angol, amivel rendesen feladták a leckét

A válaszok jöttek szépen sorjában. volt, amit a tutorom válaszolt meg, volt, amit a saját bőrömön, nem mindig fájdalommentes felismerések közepette tapasztaltam.

Kezdjük mindjárt az általam eleinte erősen kérdőjelezett kurzussal, amit szakosodástól függetlenül mindenkinek teljesítenie kellett az első szemeszterben. Akkor is, ha épp Amerikából jött, s a mestersége címere előzőleg már nyelvész volt. Cambridge-es nyelvvizsgámnak azért vettem valami hasznát, a haladó csoportban találtam magam.

Ez ott azt jelentette, hogy a kötelező „ismerjük meg az angol igeidőket" köröket kihagyva (ja igen, mert az angolul folyékonyan beszélő holland diákok kapásból nem tudják, mi az a present perfect, s hogy azt egy gyakorlaton belül még passzív formába is áttegyék, az felettébb nehezükre esik) én egyenesen főképp anyanyelvi angolt beszélő diákok közé kerültem.

A tanár egy füleimnek zeneként ható, kiváló brit akcentussal büszkélkedő, azonban eszméletlen szőrszálhasogató férfi volt. Eldarálta, hogy nála majd szépen megtanuljuk, hogyan kell egyéni és csoportelőadást tartani, hogyan kell kivonatot és tanulmányt írni, s hogyan kell elkerülni a plagizálást.

Az amerikai diákok a padból majdnem kiesve jelentkeztek, hogy akkor ők kikérik maguknak, hogy MLA, APA vagy Chicago-t kell követni, meg hogy szoftver van-e, amivel ők magukat leellenőrizhetik. Én, s még néhány hozzám hasonló kelet-európai társam pedig leesett állal figyeltük az eseményeket, merthogy hozzászólni, na azt bizony nem igazán tudtunk.

Értettem én a szavakat, tudtam, hol van Chicago, de mi köze van annak az én beadandóimhoz, s milyen szoftverekről beszélnek itt?? Jött a válasz sebtében. A Wikipedia tilos, és nagyon vigyázzunk, mert kis kihágás kurzusbukás, nagy kihágás egyetemtől búcsúzást jelent. A kihágást értettem. A veszélyt is kódoltam. De a Wikipedia fogalmával még mindig nem voltam tisztában.

A holland „honours college" rendszer

Ilyen csekélységeken azonban, mint ez a weboldal, nem sok időm volt töprengeni. Dübörgött az egyetemi gépezet, én pedig kénytelen voltam felvenni a tempót.

A heteink nagyon strukturáltak voltak. Minden héten 2x2 napban voltak kurzusaink, a szerda „szabad" volt. A hétfői órarend megegyezett a csütörtökivel, s a keddi a péntekivel. Mind a 4 tantárgyból heti 2x2 óránk volt. A szemeszter 15 hétből állt, s nagyon intenzív munkát jelentett az átlag diáknak is, tanulmányi szerződésem révén pedig kifejezetten nagy volt rajtam és a további 14 „kiválasztott" kelet-európai társamon a nyomás. Hogy miért is?

Általános szabály volt, hogy mindösszesen 6 órát lehetett mulasztani, azt is igazolni kellett. Minden órán, mivel legfeljebb 25-en lehettünk egy csoportban, a tanár névsorolvasást tartott, s egy fényképpel ellátott jelenléti íven személyesen ő jelölte be, hogy ki van a teremben. Csalás tehát eleve kizárva.

Nem lehetett lavírozni

Mindemellett az órai aktív részvétel itt elengedhetetlenné vált. Az, aki csöndben szerette volna végigülni a szemeszter, jobban tette, ha inkább otthon maradt. Mert a jegyünk minimum 10%-a minden esetben azon múlott, hogy milyen mértékben járultunk hozzá az órai diskurzushoz.

A követelményrendszer része volt, hogy minden kurzuson, min. 2, de ha kicsi volt a csoportlétszám, akkor 4-5, legalább fél órás prezentációt kellett tartani megadott témában, amelynek végén vitát kellett generálni. Mondanom sem kell, hogy a kérdések minősége és az azt követő vita milyensége szintén mérlegre került.

Egy-egy ilyen prezentációra általában a tanár adta meg az anyagot, s 80-120 oldal terjedelmű tudományos cikken, könyvrészleten kellett átrágni magunkat akkor is, ha éppen nem mi adtunk elő. Szemfülesek voltak ugyanis.

Aki nem olvasott, nem volt aktív az órán, annak a tanár külön kérdéseket tett fel, s nagyon hamar rá lehetett jönni, hogy ki blöfföl. Ezen kívül már magától értetődött, hogy a szemeszter „félidejében" ZH és kisesszé (általában 1500 szó), s vizsgaidőszakban írásbeli vizsga és záródolgozat (általában 3000 szó) is feladat volt, csak hogy ne unatkozzunk.

A szabályok mindenkire vonatkoztak

A szabályok nemcsak minket, diákokat kötöttek. Middelburgban nem árult senki zsákbamacskát: a szigorú rendszer a tanárokra ugyanúgy vonatkozott. Augusztus végén mindenkinek előkészítettek egy kb 20 oldalas leírást minden kurzusról. A tökéletes átláthatóság kedvéért órára pontosan tudatniuk kellett, hogy pl. mikor kell október 28.-án az első beadandót online elküldenünk, ahogy azt is, ők mikor teszik közzé az eredményeinket.

(Előfordult, hogy valaki 10 percet késett a záróesszéjének online leadásával, s azzal az indokkal, hogy 4 hónapja tudta, mikor van a beadás, ezt már nem fogadták el.).

A precízség érzékeltetéseként még fontos tudni, hogy a tanárok nem késtek az óráról, de tőlünk is maximálisan elvárták, hogy tiszteljük az idejüket. Furcsa volt, de gyorsan meg lehetett szokni ezt a rendszert. (Nem úgy, mint aztán pár évvel később Magyarországra visszatérve az idő lazább értelmezésére és az utolsó pillanatban kapkodás hagyományára nagyon nehéz volt újra ráhangolódni.)

Megtanítottak tanulni

Jól átgondolt struktúra volt ez. Ami a legjobban tetszett, az az volt, hogy bár magas követelményrendszert állítottak velünk szemben, meg is tanítottak minket tanulni! Az akadémiai angol óra, bár nagyon sok kényelmetlenséggel járt, az első szemeszterben mindannyiunkat felkészített a feszített tempóra.

A helyzet érzékeltetése kedvéért, a kedves olvasó képzeljen el egy termet nagyrészt anyanyelvi angol diákokkal. Itt kell az ember lányának, jöjjön az Magyarországról vagy Brazíliából egy általa kiválasztott témában 5 vagy akár 45 percet beszélni – power point prezentációval (előtte erről sem hallottam), átgondolt szerkezettel, figyelmet felkeltő és megtartó mondatokkal és meggyőző testbeszéddel.

A megszabott időtől max. 10%-ban térhettünk el, ami 5 perces előadásnál szinte tökéletes időzítést igényel. S mikor befejezte az izguló diák beszédét, ahelyett, hogy fellélegezhetett volna, ki kellett értékelnie a saját teljesítményét.

S ezzel még nincs vége: a diákok mindegyikének kötelessége volt pár szóban összefoglalni a hallott előadás erős és gyenge oldalait, s javaslatot tenni, hogy a kiejtéstől a stílusig és a testbeszédig terjedően mire figyeljen legközelebb az előadó. Elképesztő? Pedig így volt.

A tanulmány és a kivonat (absztrakt) írás gyakorlása szintén, fájdalmasan hosszú órák árán történt meg. A beadott munkák ellenőrzését mindig a forrásjegyzéknél kezdték, s ha egy pontosvessző vagy egy betűtípus nem volt rendben, a tanár el sem olvasta az éjszakákba nyúló munkánk eredményét.

Akkor gyűlöltem. Ma már tudom, nagyon igazuk volt. Minden szónak, minden érvnek és ellenérvnek a helyén kell lennie, mert a nemzetközi tudományosság egy kőkemény világ, ahol évtizedek múltán is előráncigálják az embert, ha valami vétséget követett el. Ők ezt, ott, 2004-ben, a 18 éves diákoknak már fontosnak tartották átadni.

A tanulmányi szerződés

Az első hetek végén tökéletesen értettem a tutort, aki azt javasolta, hogy a négy tantárggyal elégedjek meg. Ezt a tempót tartani akkor sem lett volna könnyű, ha angol lett volna az anyanyelvem, s mindegy, hogy milyen eredményem lesz a vizsgán.

De én, mert ugye pofonból is nagy kell, az ösztöndíjszerződésemben vállaltam, hogy nem bukok meg vizsgán, s az összesített átlagom nem lesz rosszabb B-nél, azaz magyar jegyekben 4-esnél.

Bár az egyetemen maradhattam volna, de onnantól kezdve mindent magamnak kellett volna fizetnem. Az én esetemben azonban ez elképzelhetetlen volt. Maradt hát a késő éjszakákba hajló könyv fölött görnyedés, az egyre inkább életstílussá váló maximalizmus, és a konok kitartás, hogy jó lesz nekem.

Pénz, pénz, pénz...

Mert a háborúhoz, de az én holland tanulmányaimhoz is ez kellett. Amint mondottam, az egyetemi tandíjamat és a szállásomat az ösztöndíjam fedezte. Nekem már „csak" annyi feladatom volt, hogy a többit valahogy megoldjam.

Az elején (mint már írtam) 2000 euróból gazdálkodhattam, mert édesanyám ennyit tudott nekem (megjegyzem nem egyszerűen) biztosítani. S bár kopogtattam jó pár bank ajtaján, egyik sem akart nekem diákhitelt adni.

Maradt hát a fejtörő: hogy tud egy vidéki településről, egyszülős háztartásból származó leányzó, akinek vagyona 2004 őszén egy bőröndnyi ruhával volt egyenértékű, boldogulni egy holland egyetemen?

Hát makacsul kitartóan és kreatívan. Az első tartózkodási engedélyem mellé munkavállalási engedélyt nem kaptam. Miért is adtak volna, ha tanulni mentem oda. Így hivatalos munkáról a hatalmas egyetemi leterhelés mellett szó sem lehetett.

All in

Jöttek az első kiadások: 120 eurós tankönyvek, 50 eurós adminisztrációs díjak, 80 eurós diákönkormányzati hozzájárulás, 25 eurós mágneskártya, hogy bejussak az egyetemre - mind akkora tételek, amekkorákra otthonról nem számítottam. Hazai, 2004-es árfolyamban ezek az egyetemi tételek túl magasak voltak ahhoz, hogy én előre fel tudjam őket becsülni.

Nem volt egyszerű a helyzet. Volt azonban mindig bennem egy jó adag kitartás, hogy megcsinálom. Akkor már nem volt visszaút, mint a pókerben, „all in". Haza nem mehettem, mert otthon is elkezdődött a tanév, s énrám a gimnáziumi érettségimmel a munkáltatók nem vártak volna tárt karokkal.

Elkezdtem hát kutatni és érdeklődni, mint azt az érettségim tavaszán tettem, s ami eredményesnek bizonyult. Azóta is azt javaslom mindenkinek: ha „csak" a pénzhiány az akadálya, hogy külföldi egyetemen tanuljon, még ne adja fel.

Támogatások

Akkor, 2004-ben az én esetemben ugyanis bebizonyosodott, hogy megéri kutatni. Amit otthonról még nem tudtam, hogy jogosult vagyok ott helyben állami diáktámogatásra. A holland állam szemeszterenként ugyanis 900 eurót folyósított azért, mert az állam, aminek állampolgára voltam (és vagyok), nem támogatta anyagilag a tanulmányaimat.

Nem tudtam azt se, hogy a könyveim árát ösztöndíj formájában vissza lehet igényelni a második szemesztertől, ha fel tudtam mutatni egy olyan átlagot, amely meghaladta az évfolyamét.

Aztán ott volt a számítógép kérdése. A szűkös forrásomból laptopra nem futotta, ezért éjjel-nappal az egyetemi számítógépeknél ültem, s beadandót írtam, előadást szerkesztettem, vagy „csupán" az emailben elküldött feladatokat és kiértékeléseket követtem.

Az éjjel-nappalt itt szó szerint kell érteni, mert az egyetem épülete hétköznap és hétvégén éjfélig nyitva volt. De ami az elején hátrányt, a későbbiekben előnyt jelentett. Megfigyeltem, hogy a termet éjszaka és hétvégén felügyelők felettébb fiatalok, s többségében románul vagy oroszul beszélnek.

Szóba elegyedtem velük, s kiderült, hogy ők is diákok, akik szabadidejükben, zsebpénzüket kiegészítendő az egyetemnek dolgoznak. Egy újabb ajtó nyílt ki előttem, s amint második évtől a tartózkodási engedélyemmel szabadon vállalhattam munkát, én is egyike lettem az egyetemi diákasszisztenseknek.

Ugyan nem számítógépeket felügyeltem, hanem a tanulmányi osztályon segítettem (feladataim talán legnehezebbike a fénymásológép kezelése volt), majd hamarosan, mivel tanulmányi átlagom jó volt, tanárok kutatásaiban asszisztálhattam: interjút gépeltem, adatbázist építettem, grafikont rajzoltam.

2005 őszét írtuk, s én óránként 8 eurós órabért kaptam. A hab a tortán pedig az esti és a hétvégi, óránkénti +50%-os kiegészítés volt. Anyagilag tehát már sínen voltam."