Az előző posztban LeiterJakab elkezdte mesélni németországi kalandjait, ma folytatjuk – és az igazán kemény részek csak most következnek: elzárt bőröndök, már-már munkatábor jellegű szabályok egy teljesen kattant munkaadótól... és a szabadulás, valamint a következtetések.

„A nővel egyébként sem volt valami (amit még a mai napig sem tudok eldönteni, hogy mi) rendben. Minden nap iszonyatos üvöltéssel érkezett a szállodába és lehordott minket ok nélkül. Sőt a férjét is (aki ott aludt, mert őriznie kellett tőlünk a házat), és csak akkor nyugodott meg kissé, ha bekapta a „vitaminjait" – ahogy ő hívta a beszedett piruláit.

Tehát vagy alaposan görbe volt néhány küllője (ha kereke nem is hiányzott), vagy elvonási tünetei voltak. Inni ritkán ivott, legalább is nem érezhetően, esetleg egy pohár bort, de a legapróbb dologra úgy reagált, mint egy őrült. Üvöltött és a konyhában fel alá masírozva, a karját lengetve azt ordította, hogy az „ilyeneket mint mi" - értsd Keletről jövőket – hitlernek (szándékosan írom kisbetűvel a nevét) régen ki kellett volna irtani. Pedig kizárólag keleti országokból vettek fel alkalmazottakat, max. 2-3 főt szezononként, minimálbérért.

Mint később megtudtuk, a németek annyi pénzért és olyan körülmények között el sem vállalják a munkát vagy néhány nap után lelépnek. Érkezéskor azzal a kifogással, hogy a kicsi szobában ne foglaljon helyet, elvitték az üres bőröndjeinket és elzárták. Tudni akarták, vannak-e rokonaink Németföldön.

Minden tilos, csak dolgozni szabad

Tilos volt vendéggel szóba állni, aki borravalót akart adni, azt a tulajhoz kellett irányítani (mondanom sem kell, hogy abból egy fillért sem láttunk később). A fizetést visszatartották arra hivatkozva, hogy a szobánk ajtaja az utcára néz, még valaki betörne és ellopná. Ezek kissé furcsa dolgok voltak, de valahogy nem figyeltem fel rájuk igazán.

A toalettre csak előzetes engedély alapján lehetett menni és kizárólag a mi szobánkban lévőre, amihez teljesen körbe kellett kerülni az egész épületegyüttest, és ha nem voltunk ott a nő által reálisnak vélt idő szerint (max.3 perc), utánunk jött és ránk kopogott.

Kiderült, hogy kutakodott a szobánkban a holmink között, amikor mi nem voltunk ott, tudta kinél milyen gyógyszer van. Amikor már hetek óta egyfolytában 16-18 órát dolgoztam és alig álltam a lábamon, azt mondta biztosan azért, mert kábítózom (valószínűleg nem ismerte a biztonságból magammal vitt, „mindenre jó" gyógyszert, amit a szekrényemben talált). Nagyon megalázó volt.

Szabadnapunk nem volt, néha kaptunk egy-egy szabad órát, amit alvással töltöttünk vagy akkor intéztük az otthoni telefonokat. A heti egyetlen zárva tartott napon nagytakarítottunk.

Kreatív munkaidő-megállapítás

Ami így utólag mókás, hogy mennyi ravaszság volt a munkaidő megállapításában. Minden munkafázisra megállapított egy általa reálisnak vélt időtartamot, ami általában néhány perc volt. Az volt a kedvenc kiszólása, hogy „das dauert nicht mehr als zwei minuten" vagyis, hogy a dolog nem tart tovább két percnél.

Ha az elvégzett munka nem tetszett neki – márpedig kérdem én, mit lehet jól elvégezni szó szerint 2 perc alatt? – újra meg újra megcsináltatta, ha úgy gondolta tízszer is, de az elismert munkaidő csak az egyszeri két perc volt, mert a többi időveszteség szerinte az én hibám, azért ő nem fizet.

Így történt aztán, hogy nap mint nap reggel 5h-től hajnal 2h-ig dolgoztam de nem volt meg a napi kötelező 6 óra ledolgozott időm. Szállodás a szakmám, hosszú ideig csináltam, tudom a tennivalókat, de folyton azt kiabálta, hogy hiába tanultam annyit és beszélhetek akár hány nyelven, nem vagyok más mint egy „dumme Ungarische Kuh" vagyis buta magyar tehén. Ha kikértem magamnak vagy visszaszóltam, dialektusban folytatta, amit ugyan nem értek, de a gesztusok mindent elárultak.

A legnagyobb bosszúságot az okozta neki, ha csak mosolyogtam szó nélkül, vagy magyarul válaszoltam a kitöréseire. Ilyen gyerekes stratégiákkal „védekeztem".

Úgy közlekedtem, mint egy báb

Nem szeretem a kávét, cukrot, ám reggelente kb. 3 dl erős presszókávéval indítottam, több evőkanálnyi kristálycukrot megettem (ezt szóvá is tették), mert csak így volt energiám talpon maradni egész nap. A reggeli (max.10 perc) két zsemle vagy barna kenyér volt, rajta csak egy-egy szelet papírvékony felvágott, mondván, hogy ők sem esznek többet.

Az ebéd (max.20 perc) váltakozva sült hasábburgonya sült virslivel vagy metélt tészta brokkolival és valami szósszal nyakon öntve (nem rossz volt, hiszen semmi íze sem volt). Természetesen minden fagyasztott. Az egyetlen valódi vitamindús? táplálék az aznap megmaradt vegyes saláta volt, amit nagy kegyesen megengedtek, hogy elfogyasszunk.

Egy idő után már úgy közlekedtem, mint egy báb. Közel négy hónap alatt 15 kg-t fogytam (mikor haza indultam, a farmeromat úgy kellett egy zsinórral megkötni a derekamon, mert lecsúszott volna). Az otthoniak telefonjai tartották bennem a lelket. Állandóan az járt a fejemben, hogy ki kell bírnom, vissza kell adnom az itthon kölcsönzött pénzt, hogy nem hagyhatom ott a béremet, amiért annyit dolgoztam. Ha anélkül mennék haza, miből élnék? Ha csak takarítónői állást kapok otthon, a pár tízezer forintnyi minimálbér épp hogy a rezsire elég, stb., stb.

Minden bajnak mi voltunk az okai

Hát szótlanul néztem, hogy a férj naponta ötször kikergeti a mosókonyhába beköltözött fecskéket, mert a nő irtózik a madaraktól. Hogy a nő kiíratja az ajtóra, hogy a gyerekek és a kutyák nem kívánatosak az étteremben. Egyszer majdnem „szörnyethalt" mert az udvaron elé került egy bogár, „ami mászott". Micsoda borzalom!!!

A férje csitítgatta, hogy „ kérlek, csak semmi politika", de nagyrészt hiába, főként ha rasszista jellegű megnyilvánulásai voltak (márpedig azok gyakran voltak). A nő gyűlölt mindenkit és mindent ami nem volt nyugatnémet. Minden bajnak oka mi, keletiek voltunk, no meg a keletnémetek (ez már az újraegyesítés után volt).

Életében egyetlen egyszer volt külföldön egy hétig, mesélte a férje, a spanyoloknál. Mire a nő a kivitt szerekkel alaposan kitakarította a szerinte koszos szobát, addigra vége is lett a szabadságnak, jöhettek haza. Nem is hajlandó többet otthonról kimozdulni. Européer nézőpont ugyebár!

Rendőr vagy a nyilvánosság?

Gondoltam rendőri segítségre, de a sziget olyan volt, mint egy lakatlan vidék, nem hogy rendőrt, még embert is ritkán lehetett látni. Bár napi egyszeri alkalommal járt egy busz, de egyébként csak rendelt taxival lehetett közlekedni. Arra is gondoltam, hogy felhívok egy újságírót, hátha történik valami. Kilestem, hogy milyen újság jár nekik. Aztán láttam a név alatt a megjegyzést a pártállásra vonatkozóan – tudtam, nem sokat remélhetek.

Aztán egyszer megjelent egy újságírónő. Jól belakott az ingyen műkajából, amiről persze ő nem tudott, mert egész idő alatt szoros kísérettel ült az étteremben. Másnap megjelent az újságban a cikk, miszerint az én munkaadóm az egyik legjobb német szakács. Na hiszen!

A férj némi részvéttel volt irántunk, de csendben tűrte a feleség hisztériás viselkedését. Folytathatnám a sort a „rabszolgaszerű létről", de azt hiszem így is eleget meséltem.

Aztán a sors megfizetett a nőnek, mert egyik este a mindig viselt magas sarkú papucsban, borospohárral a kezében, megcsúszott lefelé jövet az emeleti márványlépcsőn (amit naponta legalább 3x kellett felmosni). Szilánkosra tört a bokája, összevagdalta magát az üvegpohár cserepeivel, vérben úszott a padló.

Ma már szégyellem, de akkor nem tudtam sajnálni. Bevitte a mentő a kórházba, meg kellett többször műteni és csak azután engedték haza, hogy nekem letelt az időm, így már nem találkoztunk. Közben, úgy félkómásan, még a kórházból is állandóan telefonálgatott haza, könyörgött, hogy maradjak még, mert szüksége van rám, de én megtagadtam.

Nem jelentettek be

Később, már itthon, elindítottam a szolgálati időm megállapítását a nyugdíjintézetnél. Akkor derült ki, hogy a német munkaidőt nem ismerik el, mert – hiába a hivatalos út – bizony a precíz Németországban nem voltam bejelentve. Sem az útlevelemben szereplő vízum és a beléptetést igazoló bélyegző, sem az aláírt szerződés nem volt nekik elegendő bizonyíték, mondván, hogy akár nyaralhattam is az idő alatt. És a munkaadóm telefonon természetesen letagadta nekik, hogy ott dolgoztam.

Annak idején eszembe sem jutott, hogy erre a helyzetre gondolva elkérjem a volt munkatársaim pontos címét, személyi adatait, hogy tanúként hívhassam őket. Egy német állampolgár ismerősöm az esetet hallván úgy bedühödött, hogy felajánlotta, segít beperelni a munkaadóimat.

A feljelentésbe örömmel beleegyeztem, bár tudtam, hogy német ügyvédre nem lesz pénzem és képviselet nélkül a pert a távolból csak elveszíteni lehet. Így a dolog ennyiben maradt. De szinte élvezettel láttam magam előtt azt az őrjöngő banyát, a kőkeményre lakkozott hajával, ahogy sántikálva (esetleg tolókocsiban ülve) átkozódik és szidja a keleti fajtámat, amikor tudomást szerez az egész históriáról.

Annyi elégtételt kaptam egy hivatalos levélben, hogy a német munkaügyi hivatal megteszi a megfelelő lépéseket a munkaadóimmal szemben és többé nem engedi, hogy külföldi munkaerőt alkalmazzanak. A hivatal szavahihetőségét nem volt okom kétségbe vonni, már nem is nagyon érdekelt, de azóta egyetlen német szót sem ejtettem ki a számon.

Jobb itthon

Azután még évekig végeztem itthon irodai munkát – és ezen lehet sírni vagy nevetni -, de a némethez hasonló munkaadónál. Mondjuk nem voltak annyira gonoszak, csak nagyon ravaszok és iszonyúan primitívek. Viszont itthon, 8 órás munkaidő után haza térve, mindent könnyebb elviselni, még a kibírhatatlan magyar vállalkozókat is – sajnos főként egyéb választék hiányában. Talán csak nem volt szerencsém.

Mára már nyugdíjas vagyok. A tanulságot pedig vonja le mindenki saját maga, ha van egyáltalán az esetnek némi tanulsága."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt olvasható.)