Ma Írországba látogatunk, ahonnan Ravis azért írt (és vállalta az országfelelősi posztot), mert egyre több olyan magyarral találkozik, akik végső elkeseredésükben utolsó fillérjükből, vagy egyenesen kölcsönből érkeztek ki és ennek sokszor nem sikertörténet a vége.

„Olvasgattam a posztokat és kedvet kaptam, hogy megosszam veletek az én / mi történetünk, hogy mi vezetett minket Írországba.

A történet valahol a 90-es évek közepén kezdődik, amikor lehetőség nyílt egy középiskolai tanévet az Egyesült Államokban eltölteni. No, nem nekem, mert a családnak ilyesmire akkor sem futotta, de a lehetőség annyira hívogató volt, hogy fizikai fájdalom volt elszalasztani. Szóval a mehetnék már korán bennem volt, akkor még gondolom csak kalandvágyból.

A családból elsőként meglett a diploma

Ugyanez a kalandvágy vitt a középiskola után a Magyar Honvédség légierejéhez is. Másfél év kiképzés és ugyanennyi szolgálat után viszont csak kiábrándultság maradt a hivatásos tiszthelyettesi életpályából. Tudásvágyam és tenni akarásom a jobb jövőért főiskolára „küldött". Távoktatásban önköltségen, amíg bírtam, majd diákhitellel, de elvégeztem, a családból elsőként diplomát szereztem.

Nagyon nagy szerencsével egy olyan multinál kezdtem dolgozni, ahol anyagilag és emberileg is nagyon megbecsültek. Beutaztam Európát és fiatal korom ellenére is komoly euró milliók mozogtak a kezem alatt. Mindezek ellenére nekem valami még mindig hiányzott.

Nem a végső elkeseredés hajtott

Emlékszem, mikor bejelentettük a párommal, hogy Írországba akarunk költözni, gazdasági okokat mondtunk a családnak, bár semmiben sem szűkölködtünk, ugyanakkor otthon is magunknak teremtettük meg a jólétet!

Ezek az előzmények azért kellettek, hogy érthető legyen, nem végső elkeseredésben jöttünk, mi tudatosan készültünk, ha úgy tetszik a következő lépésre és nem egy új életre!

2007 év elején megvettük a repülőjegyet és június közepén kiutaztunk a Szigetre. A repülőtéren az unokatestvéremék vártak, akik ugyan Észak-Írországból jöttek elénk, de nagyon jó volt ismerős arcokat látni akkor. A következő hajnalban mi tovább utaztunk Írország nyugati részébe, ahol senkit sem ismertünk a szó legszorosabb értelmében, és itt élünk a mai napig is.

Voltam minden

Az elmúlt öt évben voltam raktári pakoló munkás, gyári munkás, szupermarketben pénztáros, szobafestő -mázoló, újságkihordó, villanyszerelő, vízvezeték-szerelő, kertész és végül újra mérnök, mint otthon. Talán ebből is látható, hogy nekem nem sikerült otthonról munkát találni. :)

Ez idő alatt párom egy nemzetközi gyorsétterem láncnál küzdötte fel magát az étteremvezető-helyettesi posztra, mindezt kezdetben nyelviskola, majd egyetem mellett.

Anyagilag megérte-e? Igen, hisz még mindig itt vagyunk. Például a diákhitel kicsivel több, mint egymillió szép magyar forintját fél év után egy összegben fizettük vissza! A családot bőségesen támogattuk, igen múlt időben, de ez megérne egy külön posztot. De ezen felül nem túl sok szórakozást vagy nyaralást engedtünk meg magunknak.

Lakáskálváriák

Mi is, mint oly sokan mások, először egy szobát béreltünk egy olyan házban, ahol lengyelek és kanadaiak éltek. A multikulti dolog nekünk annyira nem jött be, ezért pár hónap után egy magyarok lakta házba költöztünk.

Öreg hiba volt, de tanultunk belőle és pár hónap magyarkodás után kibéreltünk egy apartmant. Onnét a gazdasági válság szele fújt el minket, miután a Landlord nem akart tudomást venni az általánosan csökkenő bérleti díjakról. Egy kertes házig meg sem álltunk, de bérlő társakból köszönjük itt sem kértünk!

Közel három évet töltöttünk el ott, most ezeket a sorokat pedig mar saját házunk nappalijában írom, Írországból."