Nehéz mit mondani egy olyan poszt előtt, aminek szinte minden szavával egyetért az ember, így nem is nagyon tehetek mást, mint hogy őszinte szívvel ajánlom mindenkinek: olvassa végig és (bár nem vagyok naiv, de nem adom fel) próbáljunk meg értelmes beszélgetést folytatni Z. írásáról.

„Ez a poszt nem arról fog szólni, hogyan jöttünk el, és nem is arról, hogy a megcsúszott lakás hitel részletek fölött keseregjek (hál' istennek nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyesmi miatt kéne búsulnom). A hely nem is fontos, Európa nyugati felébe jöttünk, ennyi elég.

Az ok, amiért elindultunk nem annyira gazdasági, bár egy kicsit az, majd kiderül mennyire. Az „Utópia csapdája" bejegyzés motivált engem, hogy összeszedjem, miért KELLETT eljönnünk Magyarországról.

„Beteg, agresszív ország"

Én ezt inkább úgy mondanám, dühös, frusztrált. Mindenki frusztrált, van, aki azért, mert ilyen a természete, mások meg azért, mert az előző típus idegesíti. A kilátástalan helyzetek, vagy akár csak nehezen belátható következményekkel járó dolgok fölszaporodása az életünkben frusztrációt okoz.

Az elmúlt néhány tíz évben többszörösen fölborult értékrend egy süppedős mocsárrá változtatta a legtöbb magyar ember erkölcsi viszonyítási pontjait. Én is bajban vagyok, mikor a „jó magyar ember" fogalmát akarom meghatározni, pláne, ha ennek megfelelően akarok élni.

Ha nem akarok, vagy nem tudok erkölcsi „véleményvezérré", mintává válni (mert mondjuk, nem vagyok elég erős hozzá, vagy csak túl aggályoskodó vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, a szittya nyereg alatt puhított sámándob ereje adhat nekem erkölcsi támaszt a mindennapi döntéseimhez), keresnem kell egy viszonyítási rendszert, amiben akarok és tudok élni.

Én az európai, liberális értékrendben hiszek (és bár az írásban sokat hivatkozom az erkölcsre, nem vagyok vallásos), és mivel nem vállaltam föl a napi konfliktusokat, nem akartam „hittérítőként" mindenáron a saját értékrendbeli válságuk miatt dühös és frusztrált a környezetemet a képemre formálni – el kellett jönnöm. Ez közös kudarcunk az országgal, a gyengeségemnek része van benne, elismerem.

Politikai, társadalmi zűrzavar felé

Magyarország az elmúlt 10 évben egy a hiteltelen, erkölcsileg és egyéb módokon is retardált vezetőivel a politikai, társadalmi zűrzavar felé zakatoló gyorsvonat. A politika alakulása és az inkompetens vezetők újra és újra történő megválasztása egyszerre oka és következménye a bajoknak.

Az irányt vesztett, összezavarodott emberek könnyen befolyásolhatóak, így megválasztanak mindenkit, aki vagy valamilyen új „rendet" ígér, vagy valamilyen régi, jól bevált, nosztalgikus rendet képvisel.

Az ígért rendet aztán - sajnos vagy szerencsére – nem valósítják meg, amivel még inkább összezavarják a választóikat. Akik megint megválasztanak valakit, aki „rendet" ígér. A frusztráció garantált és a politikai mókuskerékben nem nagyon marad meg más, mint a jól ígérő, karizmatikus ám szakmailag gyenge és erkölcsileg flexibilis vezetők hordái.

Ez még egy közös kudarcom az országgal – én nem szeretek agitálni, a politikai nézeteimről győzködni másokat, képviselni nagy embertömegeket, Magyarország lakossága meg magától szemlátomást nem tudja kitermelni, megválasztani a szakmailag és erkölcsileg is elfogadható vezetőit. Ezt én nem tudtam, nem akartam megváltoztatni, de együtt élni vele sem tudtam, el kellett jönnöm.

A korrupció

Egyre növekvő, egyre intézményesebb szintet elérő korrupció. Nem vagyok idealista, tudom, hogy korrupció mindig volt és lesz is. De a tendencia nagyon rossz. Az első két pontból adódóan lazulnak az erkölcsi gátak.

Erkölcsi tartás már nincs, mert nincs stabil értékrend, amihez mérhetem magam, a vezetők meg pláne rossz példával járnak elő, és még csak nem is szégyellik, rejtegetik nagyon, hát akkor én miért ne?

Ha valakit már nem zavar, hogy üzletet, orvosi ellátást, pozíciót, jobb kaját, gyorsabb kiszolgálást csak mutyiban, egy kis kenegetéssel lehet gyorsan elintézni, akkor persze ez egy jól működő rendszer is lehet. Magyarországon engem is nap mint nap megkísértett a korrupció, hívjuk hálapénznek vagy marketing ajándéknak.

Volt mikor legyőztem, volt mikor engedtem a csábításnak, és éltem az eszközeivel, de nem tudta megszokni a gyomrom. Nem voltam elég erős küzdeni ellene, így hát el kellett jönnöm. Egy újabb közös kudarc, és hány lesz még?

Jövőtlenség

Talán a fenti okokra visszavezethetően, vagy tán csak, mint magyar sajátosság, az ország rohamléptekben zabálja föl a saját és az állampolgárai jövőjét.

Elköltjük a következő nemzedék nyugdíját, hogy a mai nyugdíjasok kaphassanak, elvonjuk a jövő iparának alapjául szolgálni hivatott befektetéseket és mondjuk egy középtávon kihalásra ítélt iparág (konkrétan a MOL-ra gondolok) részvényeit vesszük meg belőle.

Megvágjuk, sőt, szinte megvonjuk az oktatás (különösen a legtermelékenyebb erőforrásokat produkáló felsőoktatás) támogatását a spórolásra hivatkozva, gátoljuk a bankok tevékenységét, akiknek a gazdasági fejlődéshez szükséges tőkét kéne akkumulálniuk és továbbadniuk.

Olyan ez, mint a teli gázpalackot kihajítani a túlsúlyos hőlégballonból. Nem bírtam nézni, hogy az emberek egy része állva tapsol az én és a saját gyermekeik, unokáik jövőjének lerombolásához, de erőm nem volt tenni ellene, el kellett jönnöm.

Más hibája, más felelőssége

Az egyik legzavaróbb dolog Magyarországon, hogy a felelősséget mindenki úgy igyekszik letúrni magáról, mint egy leprástól kölcsönkapott alsógatyát. És ebben komoly támogatást kapunk a politikusainktól is, példa és iránymutatás formájában.

Ha valaki azt mondja, nem a te hibád, hogy szarul élsz, rosszul érzed magad – lehet, hogy részben igaz, de az esetek legnagyobb részében csúsztatás. Ha azt állítja valaki, hogy nem a te hibád, ha nem tudod fizetni a hiteledet, lehet, hogy igaz. De akkor is a te felelősséged! (Különösen torz és káros dolog ezt a felelősséget áthárítani a bankra és rajta keresztül a betétesekre, vagy a részvényesekre.)

Ha valaki azt mondja, hogy a gyereked nem miattad maradt hülye, hanem mert gyengén fizetettek a tanárok a suliban, ahova jár, rossz az oktatási rendszer, lehet, hogy részben igaz, de mit tettél te, hogy jobb legyen?

Egyszerű azt mondani, hogy a tanárok, nyugdíjasok, nagytőkések, bankok, zsidók & cigányok, politikusok az okai mindennek. Már meg is könnyebbültem, ahogy leírtam. Ahhoz, hogy ne nézzen mindenki komplett hülyének, amikor valamire azt mondom: az én hibám, az én felelősségem, én fizetem a számlát – el kellett jönnöm.

Rasszizmus, nacionalizmus

Az én fejemben a hazaszeretet nem egyenlő a nacionalizmussal. Nem hiszem, hogy a magyar jobb, okosabb, vagy bármi módon érdemesebb, mint más népek. A nemzetek viszonyításában szerintem nincs értelme a „jobb-rosszabb" típusú összehasonlításoknak, mint ahogy nincs értelme összehasonlítani egy elefántot egy réti poszátával.

Más hatások érték őket a fejlődésük során, máshova jutottak, más kihívásokra más válaszokat adnak, de nem jobbak vagy rosszabbak a másiknál – hacsak nem egy-egy specifikus tulajdonságukról beszélünk.

Ha a rasszizmusról van szó, mi magyarok a rosszak közé tartozunk. Az elmúlt években egyre többször találkoztam a rasszizmus nyílt, vagy burkolt formáival. Beszivárgott a közvetlen környezetembe is, általam kedvesnek, szerethetőnek tartott emberek kezdtek el nyílt, vagy „szalon" rasszista kifejezésekkel illetni általuk alig ismert népeket, csoportokat, embereket.

Hányingerem lett a félig kimondott megjegyzések, utalások utáni cinkos összekacsintásokból és abból, hogy ne halljam meg ezeket, ne kezdjek el vitatkozni velük azonnal – amit még megtettem volna 10 évvel ezelőtt, ám most már úgy érzem, túl sok konfliktusom származna belőle, átbillent a rasszizmus index egy különösen káros és veszélyes kategóriába.

Mélyebb történelmi ismeretek nélkül, főleg a családom történetére hagyatkozva feltételezem: mindannyian alkotói és végeredményei vagyunk a kárpát-medencei génturmixnak (asszem ezt is itt olvastam valahol), így nem csak erkölcsileg, logikailag is égbekiáltó baromság a rasszizmus bármilyen formája hazánkban.

Ám sajnos nem csak a szembetűnően csökött barmoktól hallottam nap mint nap a cigányozást, zsidózást, hanem ezek elcsattantak abban a közegben, ahol én és a családom éltünk, a rasszizmus már részévé vált a gyermekeim mindennapjainak is, már nem csak undort és frusztrációt generálva, hanem félelmet is keltve bennem. Nem tudtam ellene tenni, el kellett jönnünk. A sokadik kudarc immár.

Anyagiak

Ahogy már írtam, nem csak, illetve főleg nem az anyagiak vezéreltek külföldre. Azon kevesek egyike vagyok, akik az elmúlt években viszonylag sikeres gazdasági tevékenységet folytattak Magyarországon. Nőtt a cégem, és ebből tisztességesen megéltem.

Természetesen ez nem csak az én érdemem, nagyon sok tőkét kaptam mind direkt, mind átvitt értelemben a szüleimtől, támogatást a családomtól, sok tehetséges munkatársam és partnerem is közreműködött a sikereinkben, köszönet érte.

Ugyanakkor gyakran kellett szembesülnöm azzal, hogy fele annyit sem érek el a magyar piacon, a magyar viszonyok között, mint a velem összemérhető tehetségű, munkabírású emberek „nyugaton".

Éreztem, hogy húz le, húz vissza a magyar posvány, keresztbe fekszenek a fent leírt okok miatt már megkeseredett, esetleg kevésbé szerencsés honfitársaim, naponta átalakulásra késztetik a vállalkozásaimat a kelekótya politikusaink kísérletezgetései, és belőlem is fogy a kreativitás és a cselekvőkésség.

Látnom kellett, hogyan húz el mellettem a világ, hasznosítják az új gondolatokat, ötleteket, amik bár bennem esetleg előbb felötlöttek, de a destruktív közegben elakadtak, elhaltak, belassultak.

Irigykedni kezdtem, hogy mások – külföldön – sokkal kevesebb erőfeszítéssel érik el céljaikat, sokkal több támogatást (de legalább kevesebb gátlást) kapnak a honfitársaiktól.

Nem volt elég erőm, hogy megváltoztassam ezt a közeget magam körül, és féltem, hogy lemaradok, kevesebb leszek, mint ami lehetnék, kevesebbet érek el, mint amit elérhetnék, ha Magyarországon maradok. El kellett jönnöm.

Nem számoltam le végleg

Van még ok persze számtalan, gondolom mindenkinek meg van a listája, aki már eljött, vagy jönni készül. Én nem bátorítok senkit, csak megosztom a saját véleményemet, szempontjaimat – amiket vagy elfogadtok, vagy kinyomtatjátok puha papírra, hogy a munkásságom elfoglalhassa méltó helyét a sloziban.

Hogy a mélymagyar kesergés mellett valami pozitívummal zárjam a témát: én nem számoltam le teljesen Magyarországgal. Belátom, hogy a problémák elől menekülve, saját gyengeségem miatt is kellett eljönnöm, ezt nem lehet az ország nyakába varrni.

Túlságosan érzékenyen érintettek a nekem nem tetsző dolgok, ugyanakkor nyúlbéla voltam, vagyok ahhoz, hogy fölvegyem a kesztyűt és próbáljak változtatni az engem irritáló dolgokon.

Akkor miben reménykedem? Több dologban is. Magyarország még megváltozhat, akár csöndesen (bár ebben kevésé hiszek), akár valamilyen kataklizmában, társadalmi földindulásban. Összedől vagy megváltozik minden, ami nem működik a mai Magyarországon, mert különben Magyarország tűnik el hamarosan.

Ha marad otthon (vagy hazamegy) pár ember, aki nem futamodik meg a változtatás kényelmetlen feladata elől, nem úgy, mint azt mi is tettük itt oly sokan, akkor megváltozhatnak a dolgok, ha nem, akkor Magyarországnak hamarosan vége. Kínai gyarmat lesz, vagy német lerakat, talán önálló országhívó kóddal.

A másik reményem a gyermekeim. Jelentős részben az ő jövőjük miatt jöttem el. Ha beválik a terv és egy biztonságosabb, barátságosabb közegben tudom őket felnevelni, akkor ők elég erősek lehetnek ahhoz, hogy részt vegyenek Magyarország életében, jobbításában.

A harmadik reményem pedig én magam vagyok. Igyekszem tanulni a hibáimból, begyógyítani azokat a sérüléseket, amiket a magyar közegben szereztem és gyűjtöm az erőt, hogy visszatérjek.

Lesz még olyan időszaka az életemnek, amikor kevesebb lesz a vesztenivalóm, és több a testi, lelki tartalékom, mint most és akkor igyekszem majd helyrehozni azokat a hibákat, amiket elkövettünk – Magyarország és én."