Határátkelő

Egészen fantasztikus történet jutott mára, hothead tollából (billentyűzetéből), aki az elmúlt pár évben kétszer váltott országot: először Magyarországról kényszerűségből Hollandiába, majd onnan tovább az eredeti célba, Ausztráliába. Rendkívül tanulságos történet, olvassátok, szóljatok hozzá!

„Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy megírjam a történetünket, most úgy gondolom, megtaláltam a megfelelő fórumot.

Nem sokat tétováztunk, miután megszületett az elhatározás: el innen! Az úticél Ausztrália. Biztosra kellett mennünk, semmi turistavízum, vagy hasonló, hiszen már volt két pici gyermekünk, csakis permanent resident státusz jöhetett szóba. Párom szakmája rajta volt a critical skill list-en, ezen a vonalon el tudtunk indulni.

Nekem van ugyan három diplomám, de munkám már régóta semmi, nemhogy mérnöki... Az angolt szinte a nulláról kezdtük tanulni, hogy letegyük a szükséges IELTS nyelvvizsgát.

Muszájból Hollandia

Miután beadtuk a vízumkérelmet, vártunk. Sokat. Nagyon sokat. Párom Magyarországon vállalkozó volt, jó a szakmájában, de egyre kevesebb munkával, ezért nem tehettük meg, hogy ott várjuk meg az ausztrál vízumot.

Hollandiában kapott munkát, ahová egyedül indult útnak, miközben én várandós voltam a harmadik babánkkal. Tíz hónap telt el így, Ő Hollandiában, mi Magyarországon. A gyermek megszületése és az azt követő bonyodalmak leírása megérne egy külön posztot, úgyhogy csak röviden: apa természetesen hazajött a kiírt időpont előtt egy héttel, de babuci nem sietett, a visszautazás előtti napon született meg, úgyhogy még a kórházban el kellett búcsúznunk egymástól. Öt hónap múlva költözhettünk mi is Hollandiába.

Már pár hét múlva úgy éreztem, hazaérkeztünk! Beleszerettem a gyönyörű épületekbe, a gondozott kertekbe, a nyugodt, kedves emberekbe. Minden olyan gördülékenyen ment. Összesen két negatív élményben volt részünk: az egyik az úszásoktatás, ami életünk fontos része (szintén külön posztot érdemel), a másik egy unszimpatikus, Észak-Magyarországról származó magyar család. Utóbbi esetében nyomulós nő – az a fajta, aki mindig ráér csevegni és lesi az alkalmat, mikor jöhet át akármilyen mondvacsinált ürüggyel – két, a mieinknél idősebb, de kevésbé értelmes gyerekkel; na ezeket aztán hamar leépítettem, mert nagy galibát okoztak.

Egy kétszintes, három hálószobás sorházat béreltünk, amit Magyarországon soha nem engedhettünk volna meg magunknak. Bár Magyarországon a saját házunkban laktunk, se hitel, se kölcsön, semmi nem terhelte, nehezen tudtuk fenntartani.

Teljesen beilleszkedtek a gyerekek

A két nagyobbik gyerek (7 és 5 évesek) iskolába jártak, amit nagyon hamar megszerettek. Közel másfél évet éltünk Hollandiában, ez idő alatt teljesen beilleszkedtek, folyékonyan beszélnek hollandul. A nagyobbik hibátlanul ír és olvas, lettek barátaik, szerették őket a tanárok, gyerekek. Az iskolarendszer (legalábbis az elemi, amiről tapasztalatom van) bámulatos!

Igaz, hogy két, teljes munkaidőben dolgozó szülő számára segítség kell, hogy igazodjon az iskola időbeosztásához, a legtöbben meg tudták oldani, hogy ne maradjon az iskolában a gyerek tanítás után.

Sokakat a nagyszülők vittek-hoztak, a másik megoldás, hogy az anyukák csak részmunkaidőben dolgoznak, vagy még úgy sem. Én sem dolgoztam, otthon voltam a babával, így nem okozott gondot, hogy fél 9-re vigyem a gyerekeket iskolába és minden délben hazavigyem őket ebédelni, majd a hét három napján negyed 2-re vissza tanulni és negyed 4-re ismét értük az iskola elé.

Az oktatás elképesztő! Semmi házi feladat, mégis rengeteg dolgot megtanultak, sokat kézműveskedtek, sokat ünnepeltek, minden gyerek szeretett iskolába járni! A tanárok kiegyensúlyozottak, segítőkészek, bármikor fordulhattam hozzájuk, mindig partnerek voltak. A párom nem volt tökéletesen elégedett a munkahelyével, már éppen elkezdett újat keresni...

...amikor váratlanul megkaptuk a vízumot

Jött a dilemma: menjünk vagy maradjunk? A gyerekek beilleszkedtek, szoros barátságokat kötöttek, de valószínűleg egész életünkben bántuk volna, ha nem próbáljuk meg. Tehát az újabb költözés mellett döntöttünk. Nagyon nehéz volt eljönni, sokkal nehezebb, mint annak idején Magyarországról, ahonnan már alig vártuk, hogy eljöhessünk, és újra igazi család legyünk.

Két lehetőségünk volt: az egyik, hogy a párom előrejön, házat bérel, körülnéz, iskolát keres a gyerekeknek, szóval nagyjából úgy, mint az előző alkalommal, csak ezúttal rövidebb időre válunk szét. Vagy rábízzuk a házbérlést az itteni egyetlen kapcsolatunkra, párom egy gyerekkori barátjára, és utazunk együtt. Én utóbbi mellett kardoskodtam.

Azóta megbántam. Félelmetesnek tűnt egy 24 órás repülőút, átszállással, 3 gyerekkel, egyedül. Tizenkét darab, egyenként 30 kilós csomagban adtuk fel az akkor legszükségesebbnek ítélt holminkat, postán. Most már másképp csinálnánk ezt a részét is.

Csodás búcsúztató

Kisvárosi iskoláról lévén szó, hetekkel az indulásunk előtt mindenki tudott róla, hogy elköltözünk, ráadásul a világ másik felére. Készültek rá, elbúcsúztatták a gyerekeket, búcsúajándékot kaptak és adtak. Egyiküknek egész délutános programot csináltak a tanárai, melyen bemutatták a gyerekeknek Ausztráliát, a repülőteret, és amin részt vett az összes tanára, az is, aki az előző évben tanította, és az is, aki az előző évben gyakornok volt az osztályában. Már másik iskolában volt gyakorlaton, de meghívtam és eljött!

Na, ez a gyerekbarát iskola! Az indulás előtt napig jártak suliba, fel sem merült, hogy másképp legyen. Ráadásul az utolsó nap volt az iskolai fényképezés, azt persze nem hagyhattuk ki!

Sokat tudnék még mesélni az iskoláról, de nem ez a fő téma. Feltett szándékom volt, hogy NE tapasztalják meg a magyarországi oktatást és ezt sikerült is elérni.

Rémes körülmények

Az utazással minden rendben volt, sokkal jobban bírták, mint amire számítottunk. Szerencsénk volt, korán reggel indultunk és egy 4 órás átszállással este érkeztünk, így nem volt vita, hogy alszanak-e vagy sem érkezés után azonnal. Közben persze eltelt egy egész nap, de ez nekünk nem tűnt fel.

Visszatérve a házhoz, a bérlés tehát nehézségbe ütközött, aminek az lett a végeredménye, hogy ki tudtunk ugyan bérelni egy házat még Európából, de a „kötelező" fél évnél tovább nem maradunk itt.

Nagyon ócska ház, minimálisan sincs karbantartva, alapvető dolgok hiányoznak belőle, de legalább van. Az első néhány napot a barátunknál töltöttük, egy olyan házban, ahová ő is csak az érkezésünk előtt két héttel költözött. Mind az öten egy szobában aludtunk, borzasztó volt.

A középső gyerek teljesen kiborult, hogy ott kellett hagynia a barátait, a szép szobáját, meg kellett válnia hosszabb-rövidebb időre a játékaitól (némelyiktől örökre), azért, amit akkor és ott látott maga körül (6 éves gyerekről van szó!).

Amikor átköltöztünk a mostani házunkba, némiképp javult a helyzet. Elkezdtek iskolába járni és jöttek a hétköznapok. Aztán sorra érkeztek a csomagjaink, borzalmas állapotban. Összetörve, megrongálva, rengeteg dolog használhatatlanná vált, annak ellenére, hogy becsomagoltuk őket. Viszont nem kötöttünk rá értékbiztosítást és nem „törékeny"-ként adtuk fel. Ez az „így jártunk" kategória. De legalább az összes megérkezett.

Az ausztrál iskola

Egy pár szót a gyermektelen barátunk által gyerekbarátnak titulált ausztrál sikoláról: én olyasmire számítottam, mint amilyenbe Hollandiában jártak. Nálam az az abszolút gyerekbarát. A beiratkozás simán ment, de jött a nagyobbik számára a sokk: egyenruhát kell hordani, amitől olyan hadseregíze lett a dolognak.

Persze a helyzet nem ennyire vészes, de itt nincs délben hazajövetel, minden nap háromnegyed 9-től délután 3-ig iskolában vannak, napközben szendvicset esznek. Ez persze kényelemesebb a szülőknek, és csak megszokás kérdése a gyerekeknek. Mi most szokjuk... Aztán jön a nyári szünet, már másodszor az idén, szóval nem panaszkodhatnak.

Itt sincs egyelőre házi feladat, az viszont kicsit furcsa, hogy bár a kisebbik még nem tud írni-olvasni, ugyanazokat a feladatokat kapja, mint a többiek, akik már igen, és engedik tovább második osztályba. Megvan a nyári program, iskolásat játszunk. Sajnos nem szeret iskolába járni, remélem, javul majd a helyzet, ha ragad rá némi angol.

Lassan megszokják a gyerekek is

A nagyobbik azóta is emailezik a barátaival, egyelőre hollandul. Bár ő nagyon nem szeretné, de sajnos el fogja felejteni a nyelvet, hiszen nincs kivel beszélgetnie. Én nem tanultam meg hollandul – amit persze már bánok –, de nem volt kire bízni a babát és valahol bíztam benne, hogy megkapjuk a vízumot. Később majd váltanak angolra, hiszen Hollandiában 12 évesen elkezdenek angolt tanulni a gyerekek. A nagyobbik egyébként a héten levelet kapott Hollandiából. Nem egyet, legalább húszat! Az összes osztálytársa írt, most válaszol nekik.

Itt tartunk most, 3 hónapja vagyunk Ausztráliában. A kisebbtől egyre ritkábban hallom, hogy menjünk vissza Hollandiába, ami betudható az itteni időjárásnak, a tengerpartnak, az éves belépőnek a közeli kalandparkba és persze az Ő rugalmasságuknak, hogy képesek még egyszer újrakezdeni."

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt olvasható.)