Mai vendégszerzőnk, Péter minden mindegy alapon megpályázott egy új-zélandi állást, aminek felmondás, egymillió forintos repülőjegy és házasság lett a vége. Irány a világ vége!

"Történt egyszer a nem is olyan távoli múltban, hogy a párommal (akkor még jegyesem) arról beszélgettünk, hogy meg kellene lesni, milyen az élet Magyarországon kívül. Jómagam munkámból kifolyólag már jártam egy-két nagyvárosban az EU-n belül (Frankfurt, Stuttgart, Koppenhága, Brno, Prága), és mindenképp angol nyelvterületben, és szakmai múltamra való tekintettel IT-s (Unix sys admin) helyekben gondolkoztunk.

Tudtam, hogy Anglia/Írország, noha szép helyek, sajnos leépítésekkel próbálják átvészelni ezt az időszakot. Új-Zéland valahogy mindig is tetszett, és tudtam, szinte minden vágyam / álmom megvalósulhat erre (óceán, hegyek, erdők, kedves emberek), így be is írtam gyorsan a keresőbe, gondoltam, hátha van valamilyen online portál, amin hirdetnek IT-s állásokat.

Nyerő is volt, gyorsan be is írtam, miféle állást keresek és a 63 találat láttán kicsit megörültem. Gondoltam, valami közepes vagy nagyobbacska céget kellene keresni, amelyik nem megy tönkre pár héten belül. Így esett a választásom a mostani munkahelyem hirdetésére.

Átlépte az álomhatárt

Mivel a keresőben volt egy funkció, amely az éves fizetés megadásával szűkíthette a találatokat, gyorsan el is kezdtem addig emelni a limitet, amíg eltűnik a hirdetés, hogy be tudjam lőni, mennyi az annyi. Itt majd leestem a székről.

Gyors keresgélés, a kinti APEH portálján be is írtam az éves fizetést és várakozva figyeltem az oldal Please, wait! feliratát. A kiköpött havi összeg gyors átváltása meg is hozta a kedvemet, hisz átlépte azt az álomhatárt, ami életcélként lebegett előttem, amiről azt gondoltam, egyszer biztosan elérem, hogy ennyit keressek – s lám, itt az alkalom. Huszonnyolc évesen valahogy nevetségesnek tűnt, hogy ezt elérjem, s mégis, az a szám most ott vigyorgott velem szemben...

A hiba akkor is hiba, ha jól sül el...

Gondolkodás nélkül, már-már az esélytelenek teljes nyugalmával böktem rá a send CV gombra és töltöttem fel az amerikás stílusban íródott CV-met, amit kötelező volt napra készen tartani az akkori kenyéradómnál.

Aztán a nap többi részében valahogy épp felém billent a trágyával megrakott szekér, és el is felejtkeztem eme cselekedetemről.

Aznap este egyszer csak csörög a telefon, megszakítva csendes pihengetésünket, sorozatnézés közepette. Látom, valami hosszú szám az. Privát mobil, csak egy-két tényleg arra érdemes külföldi kolléga ismeri, gondoltam, baj van, gyorsan fel is kaptam.

Párom csak annyit lát, hogy beleszólok, bemutatkozom, majd az esti fények közepette is jól láthatóan elsápadok. No igen, megtetszett az önéletrajzom, s affelől érdeklődik az ismeretlen, hogy tudok-e most beszélni, mert ahogy számolgatta, azért már benne vagyok az estében, noha ott már másnap reggelt írnak.

Rövid angolul megejtett csevej után közi, hogy köszöni szépen, hamarosan jelentkezik, hogy egy technikai szakemberekkel megtűzdelt csoport előtt felvételizzek, mert ő per pillanat csak azt szerette volna tudni, milyen az angolom.

Letettem a telefonom, s ekkor láttam meg kedvesem arcán a döbbenetet, majd jött a kérdés: ki, mi, minek, miért, hogyan és egyébként is...

Ekkor döbbentem rá, hogy közös életünket ma már gyökeresen megváltoztató mozzanatáról (miszerint beadtam a jelentkezésem a világ végére – ahogyan legkedvesebb barátom meghatározta az úticélunk) elfelejtettem beszámolni, esetleg őt is meginterjúvolni, mit is szólna hozzá.

Magyarázkodás és hosszas beszélgetés után arra jutottunk, ez az interjú még nem jelent semmit, de igazán szólhattam volna előre... megjegyzem teljesen jogosak voltak az ellenem felhozott vádpontok.

„Ez képes és felveteti magát!"

Ezek után még három, külön-külön mintegy másfél órás, tengereken és kontinenseken túli hívás volt. A már említett szakmai interjú, egy a leendő csapattal, illetve mivel egy ügyfél rendszereire vonatkozó állásról volt szó, így egy vele is, hiszen az ügyfél is bele kívánt (és a mai napig kíván) szólni abba, ki lép be a rendszereibe.

A második interjú után – melyet családom is jelenlétével megtisztelt – párom elsápadva rám nézett, majd röviden ennyit mondott: „Ezt nem hiszem el, ez képes és felveteti magát!".

Mint utóbb kiderült, igaza lett. Az utolsó telefonos egyeztetés után, másnap reggel (az ottaniak munkanapjának végén) én még álmosan próbáltam ébredezni, de párom sürgetve keltegetett, mondván, belenézett a levelesládámba és ott egy angol levél (csak alapszinten beszélt angolul) számokkal. Erre hamar kiröppent a csipa az én szememből is, s gyorsan a monitorra fókuszáltam.

Gratulálnak és ha nekem is megfelel, október 3-án kezdhetek az általam kiszemelt összegért.

Aznap szeptember 5-e volt, gyönyörű, napos késő nyári idővel megáldott péntek. Összenéztünk, s csak annyit kérdeztem: mi legyen? Tudtam, mi lesz a párom válasza, de azért megvártam: Péter, ekkora lehetőséget nem szabad kihagyni.

A mellékelve küldött szerződés-ajánlatot a munkahelyemen tudtam kinyomtatni, aláírtam és visszaküldtem.

Eldőlt. Megyünk. Valahová a Világ Végére.

Munkatársaim vegyes érzelmekkel fogadták a levelet. Valahogy én is. Amikor kijöttem a menedzserem irodájából, hogy akkor beadnám a felmondásom, akkor tudatosult bennem, hogy vége itteni hatéves pályafutásomnak és megyek valahova messze.

Az a bizonyos apró betűs rész

A következő három hét azzal telt, hogy egy-két napra szállást találjak, lehetőleg Wellington belvárosában, tekintve, hogy a cég is ott található.

Azon ízibe repülőjegyet foglaltam, örültem is, mint majom a farkának, hogy kettőnknek oda-vissza (merthogy ennyi idő alatt otthonról nem lehetett elintézni a munkavállalási vízumot, de ajánlattal, oda-vissza jeggyel és némi készpénzzel elvileg turistaként beléphetünk az országba – a határon nem is volt gond, a bevándorlási hivatal illetékes kollégája csak megvizslatta és lemásolta a dokumentumokat) „csak" 950 ezer forintba került.

Mint aki jól végezte dolgát, hátradőltünk és csak az utolsó 8-9 napban kezdtünk pakolászni, kilapátolni az addig életünk. Megérkezett az átutalás a számlánkra, így örvendezve beballagtunk az utazási irodába, hogy immáron ki is fizessük a jegyünket.

Mivel nem vettük át két napon belül a jegyünket, azt a rendszer visszamondta (és tényleg ott volt a visszaigazoló levél alján... de ki olvas addig??), nincs jegy, de mindjárt megnézi, van-e még hely.

Nincs.

Húsz perc kutakodás után a kisasszony talált is jegyet 998 ezer forintért. Mire azonban idáig eljutottunk mi leizzadtunk, meghaltunk, minden bajunk volt (ekkorra már mindketten leszámoltunk munkahelyeinken, albérlet visszamondva, cuccok jó része már otthon). Jeggyel a kezünkben, egymásba kapaszkodva, hálálkodva hagytuk ott az irodát. Egy pipa megvan.

Hogy majd könnyebb legyen asszonykám vízumának intézése, illetve még magyarhonban sikerüljön, kimondtuk a boldogító igent, némi papírozással, sürgős kérelemmel. Hétfőn jelentkeztünk (előre vittünk mindent, amit csak kérhettek), pénteken délben pedig meg is volt a papír. Yippi!

Készülődtünk tovább, hogy elindulhassunk a nászutunkra... pár évre.

Hazalátogatások, búcsúzkodások, örülés, sírás, bosszankodás („milyen messzire mentek") után ott találtuk magunkat a reptéren, csomagok már valahol útban a gép felé, család integet, mi pedig indulunk... a Világ Végére.

Megérkezvén a szállásunkra már csak egy gyors zuhanyra futotta az erőnkből – 28 órát repülni azért nem vicces.

Második nap már volt bennünk annyi erő, hogy egy laptopot beszereztünk, valamint találtunk egy szupermarketet, ahol az alapdolgokat meg tudtuk venni.

Lakáskeresés indul. Puff, szinte minden ideiglenes szállás foglalt, lévén éppen rögbi világbajnokság és a város tele szurkolókkal. Mintha a fogamat húznák, de nincs mit tenni, akkor maradunk egyelőre itt, csak ez nem tesz jót a költségvetésünknek.

Leballagok a recepcióra, paff, itt is minden foglalt hosszú távon. Szerencsénkre éppen érkezett egy visszamondás (gondolom, kiesett valakinek a kedvenc csapata), így ha nem gond, hogy költöznünk kell egy másik szobába, akkor még maradhatunk a hétvégére, de a következőre semmiképp. Sebaj, legalább most még bírjuk.

Írok is gyorsan a nem túl olcsó netről a bevándorlási ügynöknek, hogy találkozzunk, beszéljük át, mit és hogy. Hát az jó lenne, de ő Auckland mellett lakik (laza 650 km-rel arrébb), szóval jól elmondja telefonon és majd én szépen bemegyek, elintézem. Hát nem esett jól, de tényleg el tudtuk intézni telefonon.

Irány az orvos!

Orvosi vizsgálat. Mert egy évet meghaladó tartózkodási kérelemhez ez is kell. Kerestünk is a neten orvost, van is, de majd csak pénteken rendel délután 3 után. Affene, akkor hétfőn nem tudok kezdeni, tekintve, hogy a bevándorlásiak 3-kor zárnak.

Gyors ismerkedés, nem véletlen a nevében az ismerős karaktertömörülés (Dr. Gyenge), 56-os magyarok a szülei, ő már kint született. Kedves, mindent hamar elintézünk, de a röntgen és a vérvétel máshol van (viszont legalább közel).

Reggel 10 óta étlen-szomjan, jó, akkor séta indul. A röntgen van közelebb, hát irányba álltunk. Odaérkezve kiderül, kigyulladt valami, az egész épületet lezárták, ma már nem is nyitják meg – mondja mosolyogva a tűzoltó, aki látja, hogy ott téblábolunk és nagyon nem találunk valamit.

No, akkor ennek fuccs, a másik hely valahol a távolban, már nem érünk ki, akkor irány a vérvétel! Felvételi lap kitöltése, már majdnem bent is vagyok, amikor megkérdezi a nővérke, ettem / ittam-e, mondom neki nagy büszkén, hogy 10 óta semmit. Elszomorodik, az nem elég... Majd jöjjek hétfő reggel. Kifelé még rákérdezek, meddig tart kiértékelni, mosolyogva közli, hogy 3-4 munkanap. Na, a jövő héten se tudok kezdeni. Itt elment az életkedvem, szerencsére párom eddigre túljutott az első sokkon és mélyponton, így hamar gatyába rázott.

Más világ

Hétfő reggel röntgen, sajnos nem tudnak most velem foglalkozni, majd csak 10 óra után. Visszakérdeztem, hogy ezen mi a sajnos - még él bennem a magyarországi egészségügyi helyzet, így meglepő volt.

A vérvételen minden simán megy.

Tízre visszaértünk a röntgenre, adatlap, menjek a váróba. Még meg sem melegedett az ülepem alatt a bőrkanapé, máris szólnak, menjek. A fülkében vetkőzzek, öv maradhat. Fél perc után rám nyit a nővérke, kész vagyok-e. Kész. Odaállít a gép elé, mély sóhaj. Kész.

Még álldogálok ott, mire bekukucskál és mondja: kész vagyunk, mehetek öltözni. Kifelé menet még megmutatja, milyen szép tiszta a tüdőm (sose dohányoztam, bár hiányoltam a jóféle fekete kormoló teherautók között bringázott évek okozta kátrányfoltokat). Kérdezem, körülbelül mikor lesz meg az eredmény? A válasz, hogy már el is küldte a beutaló orvosomnak. Államat összeszedtem a két emelettel lejjebbi padlóról, illedelmesen megköszöntem, kifelé fizetés. Más világ...

Ránk mosolygott a szerencse

Na, ha nem megy az olcsó lakás önállóan, akkor még mindig ott van az általam nagyon került népség, az ingatlanügynök. Hátha...

Hát ügynök, az volt, ráadásul az ellenszenves fajta. Plusz horror árat kért azért, mert kiad nekünk egy egyszobás, konyhasarkos lakást (ha kifizetjük, akkor csak egymást tudjuk nézni evés helyett a következő két hétben). No deal, thanks.

Itt halkan megjegyzem, hogy bár sehol sincs feltüntetve, de államilag megszabott, hogy 4 hét kauciót (bond) kell fizetni, ami azért egy kisebb vagyon, ha az ember fia / lánya felkészületlenül érkezik.

Akkor adjuk lejjebb, nézzünk csak egy szobát, van sok. Pároknak? Na, úgy már nincs, ahol van, ott is csak a hétvége után, de nekünk mégiscsak aludni kellene valahol a hétvégén is, és az sem esne rosszul, ha kicsiny vagyonunk (két utazótáska tartalma) is megmaradna.

Vészesen közelgett a hétvége, de csütörtökön ránk mosolygott a cseresznye (vagy csak beletörődtünk és már nyugodtabban keresgéltünk, nem tudom). Eldugott ügynökség, kiadó lakás külkerületben, megfizethető áron, nincs közvetítési díj, csak üres. Sebaj, kell. Kivesszük.

Azt úgy nem lehet. Meg kell nézni.

Szóval péntek reggel elszaladtunk megnézni. Kétszobás, üres, de van mosógép, szárító, hűtő, áram is még, mert nem kapcsolták ki az előző bérlő után. A kilátás viszont valami hihetetlen. Hátránya még, ami miatt olcsóbb, az az, hogy itt a reptér, és hallani a gépeket. Mi az egy vasút közelében lakó magyarnak?

Vissza a városba, délre készen lesznek a papírok, szóval kijelentkezés, feleségem marad a cuccokkal, én meg spurizok dolgozni, mert hát nekem már olyat is kell. Délben költözés, taxival ki, busszal vissza, dolgozás tovább.

Kiwi-e vagy?

Mint jól fejlett társadalomban illik, az áram/net bekötési kérelmet neten is le lehet adni, így meg is tettem mindezt.

Egyszer csak kapom a levelet, akkor jönnének kötni a netet, de nem kell nekik semmi, csak valaki nyissa ki az ajtót. Megbeszéltük a feleségemmel, ez menni fog, meg a teával kínálás, de több ne nagyon legyen.

Bent elráncigáltak egy találkozóra, mire visszaérek, látom, hogy keresett a párom. Felhívom, kiborulva meséli, hogy valami kis kínai volt, egy kukkot se értett abból,a mit mondott, így inkább elment, nincs net. Pár perc múlva főnököm mobilja (meg kell adnom, mert kértek ellenőrzési pontot, hogy valóban dolgozom-e) csörög, s 2 perc visszakérdezgetés után kiderül, velem óhajt valaki beszélni.

Tíz perc telefonálás után kiderült, ő volt kint, de nem voltam otthon, és ő nem köt semmit, ha nincs ott a megrendelő, meg különben is, nem tudta ellenőrizni, valóban én vagyok-e a megrendelő, szóval küldjek el neki mindent és majd akkor jól kijön megint, és ha nem vagyok otthon, nem köt semmit és vissza is mondja.

Na, itt ütött vissza picit az, hogy itt minden 7. ember bennszülött kiwi, a többiek bevándorlók. Nem állítom, hogy én mennyire jól beszélek angolul, de azért meg szoktam érteni, amit mondanak és meg is tudom magam értetni, de ez a faszi nem volt egyszerű eset, nem is csoda, hogy párom szolid angoltudásával még csak kikövetkeztetni sem tudta, mit akart.

A második felvonásban előre egyeztetett időre hazaugrottam, és immáron egy teljesen érthetően kommunikáló technikus jött ki, akiről a feleségem már a fél életútját tudta (mégiscsak tud azért angolul :P), mire hazaértem. Bekötés 5 perc, volt egy kis gondja a magyarra állított billentyűzettel, de azért megoldottuk.

Egymásba kapaszkodva

Szóval kiértünk, van hol aludni, bútorok még nincsenek, de már találtunk használt cuccokat jó áron és csak a fizu megérkezésére várunk. Elölről kezdjük, nulláról, de már most érezzük, jó lesz ez!

Menet közben – szerencsére felváltva – mindketten besokalltunk, elegünk lett, de mindig fel tudtuk segíteni a másikat. Nem is tudom, hogy lehet ezt végigcsinálni, hogy ne fusson haza az ember a sokadik nehézség láttán.

Ha valaki júliusban azt mondja, én szeptemberben a tavasz illataiban tobzódó Wellingtonban dolgozom, kérek én is abból, amit szed, mert ilyen látomást akarok. De ez már nem az. Valóság.

Eddigi utunk nem volt zökkenőmentes, de élvezzük, van sok felfedezni való, tetszik, hogy a parkban mosolyogva rám köszönnek ismeretlenek (valahol az az érzés fog el, mint otthon, amikor Hondában ülve egy másik Hondást látva intettünk egymásnak, vagy akár félrehúzódva ismeretlenül is elbeszélgettünk, csak itt mindenki ilyen), a pénztáros mosolyogva köszönt és érdeklődik, hogy érzed magad – és nem azért mert kötelező."

(Ez egy archív poszt, mely eredetileg két részben jelent meg. Az első részt itt, a második részt pedig itt olvashatjátok.)