A hozzászólásokban többen szokták előszeretettel (vérmérséklettől és intelligenciától függően eltérő stílusban...) a blog szemére vetni, hogy reklámot csap a külföldre költözésnek. Miközben sok olyan poszt születik és született (az előző helyünkön is), amely nem csak a folyamat pozitív oldalát mutatja be, ez ritkán szokta érdekelni azokat, akik csak egy-egy írás alapján ítélkeznek.
Amikor csak lehet, hangoztatom, hogy szívesen várok értelmesen megfogalmazott, érvekkel alátámasztott írásokat arról is, miért érdemes maradni, vagy éppenséggel hazajönni – arról már nem tehetek, hogy a kommentekben megfogalmazottak ritkán növik ki magukat önálló poszttá. (Ez persze némely hozzászólás minőségét látva nem meglepő, de egyúttal szolgáljon a felhívás megerősítésére is...)
Mindenesetre ma egy olyan írást közlök Ng tollából, amely éppenséggel a média felelősségét boncolgatja, elgondolkodtató érvekkel és gondolatokkal. Az ilyen írásoknak mindig nagyon örülök, mert nem adom fel a reményt, hogy értelmes vitákat tudnak generálni, ami nyilván sokkal többet segít, mint a céltalan, zsigeri gyűlölködés.
Elnézést a szokatlanul hosszúra nyúlt bevezetésért, de fontosnak éreztem mindezt elmondani. Most átadom a terepet Ng-nek és nektek.
TROLLFIGYELŐ: Trollt láttál? Írj a hataratkelokommentKUKAChotmail.com címre és amint tudok, lépek az ügyben! Tegyünk együtt a Határátkelő kulturált hangnemének megőrzéséért! Történetedet továbbra is a hataratkeloKUKAChotmail.com címre várom!
„Ma reggel, egy cikk olvasása közben arcul ütött a szemléletbeli különbség... Nem a tények mások (mindenhol drágul az élet, stb) és azt is tudom, hogy abban az országban egy segélyből élő famíliának szinte jobb életszínvonalra telik, mint itthon egy kétdolgozós-kétgyerekes családnak. Láttam.
A tömegkommunikációból sugárzó megközelítés, a hozzáállás más.
Lényegében ők a tisztességes/megfelelő életszínvonal („decent lifestyle") fenntartásához szükséges keresetnövekedés felől közelítenek, a mi sajtónk pedig általában a létminimum felől, alulról... Nem állítom, hogy az ő megközelítésük minden idők legjobbja. Jól tudom, hogy az az inerciarendszer az ottani közös valóságon és közös tudatalattin alapul.
Éppen ezért azt gondolom, hogy a nálunk tapasztalható megközelítés az egyik lehető legkártékonyabb.
Miért látom így?
Például mennyi olyan közlésre emlékeztek, amely az odaát alapvető képletről: a kétgyerekes, viszonylag biztos egzisztenciával, autóval és számítógéppel felszerelt háztartásokról szólt volna? Lehet, hogy ez is előfordul itthon, de nekem valamiért nem ezek ugranak be először.
Én úgy érzékelem, hogy többségben vannak azok a közlések, amelyek a létért folyó küzdelemről, a devizahitel-csőd érintettjeiről, a nyugdíjasokról, vidéki munkanélküliségről és a legszegényebb rétegeket érintő újabb és újabb érvágásokról, történésekről, helyzetekről szólnak.
És természetesen a nagycsaládosokat érintő dolgokról, amelyek említésénél már a gyerekek száma sem számít... egyszerűen a nyomor szinonimája lett a nagycsalád is, a kettő feletti gyerek (ami azért szerintem sértő is).
Csak a nyomor van?
Sokszor körülbelül ilyen attitűd sugárzik: "Kedves Nézőink! A következő percekben nyomorgó százezreken szánakozunk. A társadalmi empátia talaján elvárt, hogy híradónk kedves, rendesebb megélhetéssel, hajlékkal rendelkező, el nem adósodott közönsége is szíveskedjen magát totál nyomorultnak érezni!". Mintha az előbb említett, akárhánygyerekes, még nem egészen nyomorgó réteg nem is létezne a tömegkommunikáció számára... (nekünk csak a bútorlakkal, szupernővel/pasival turbózott reklámígéretek szólnak?)
(off: A legszebb, amikor a szöveg például lakásárakról, illetékekről szól, de alatta hosszú vágóképet mutatnak egy Bivalylepukki nyomortelepről, ahol a lefilmezettek megkérdezésük nélkül, önnön képmásukkal képviselik az országos adón saját szégyenüket és támasztják alá a szöveget, mintegy hangulatfestő elemként. Láttam ilyet, gáz volt./
Kedves média, vigyázni kellene, mit sugárzunk – mert pölö „nyugalmat" már rég nem... és hát "Nyelvében él a nemzet".
Is. Úgy gondolom, a tömegkommunikációs csatorna, a közlő médium felelőssége többek között a média óhatatlan manipulációs hatásának korlátok között tartása is, mivel az egész társadalom a célcsoport. Kereső és nem kereső rétegek egyaránt. Azt látom, hogy a sajtó idehaza nem észleli ezt a felelősségét... az egyén szintjén ezért előbb-utóbb a gondolat teremtő hatalma önbeteljesítő jóslatként formálja meg a sugárzott valóságot, hogy itt mindenképpen rossz nekünk. A közös tudatalattit alakító közlés-zuhatag napi szinten emészti fel az ember tudatalattijában még fészkelő motivációt és önértékelést.
Ha ez nem megfogható, akkor csak pár percre gondolkodjatok el azon, hogy ha nem a közvetlen környezetetekből, akkor vajon honnan származhat az a kényelmetlen érzés, hogy paramétertől függetlenül (például van-e munkád, hiteled, gyereked, lakásod...) egy szegény országban élsz, egy nyomorgó társadalomban - vagy ha nem is nyakig benne, de közvetlen közel hozzá... És most listázd, hogy mit mondhatsz magadénak. Tényleg szegény országban élünk?
Megteremteni valamit, amiről nincs képünk
Ez a folyamatosan újrateremtett közös depresszió egy észrevétlen veszélyforrás, amely közép- és hosszútávon sikeresen megtörheti ez az ember derekát. Napi megerősítéssel észlelünk egy olyan valóságot, amelyben nem jó érzés élni, ahol a viszonyítási alap a létminimum, ahol már az emberek egymás felé is sugározzák a nyomort, és senki sem beszél például az angol cikkben említett tisztességes / megfelelő életszínvonalról. Azt nem tudjuk elképzelni. Hogyan tudnánk megteremteni valamit, amiről nincs képünk? Meg kell teremteni a képet róla előbb, de nem erről szól. amit nap, mint nap hallunk- látunk.
A rendszeres bevésés által van a tömegkommunikációnak köze az elvándorló réteg kitermeléséhez: azokhoz, akik hosszú távú boldogulásukat, a tisztességes/megfelelő életszínvonal megteremtését nem ebben az országban képzelik el. Mert itt képtelenek már elképzelni, hiszen ebben a világban hangosan képünkbe tolt nyomor van, meg létminimum... mert más szemszögből nem folyik diszkusszió erről a témáról...
Csapdában
Sosem készül tudósítás például arról a mérnökről, aki az egyetemről kilépve már többet keres, mint az ún. középréteg idősebb felének középvezetői 20 év vezetés után, nyugdíj előtt kicsivel. A tudósításban megmutatkozna, hogy milyen jó kis életkezdet ez egy embernek: ez a fickó megengedheti magának, hogy napi ötszázért reggelizzen, napi ezrest költsön kétfogásos friss ebédre egy Ráday utcai vendéglőben és heti egy-két alkalommal párezerért szórakozzon, hogy minőségi műszaki cikkeket és ruházatot vásároljon, évi 1-2 alkalommal külföldre utazzon.
Jövőképében megjelenik önmaga, ahogy pár év múlva a spórolt pénze mellé hitelt vesz fel és vásárol egy újépítésű lakást, mellétesz egy 0-8 éves kocsit, és egy idő után a családalapítást is megengedi magának - persze a nyaralások, a ruházat és a műszaki cikkek minőségének fenntartásával.
Érdekes, hogy bár nem él ugyanabban a világban, mint az említett középvezető, mégis épp olyan csapdában érzi magát, mint az. Mert pár év után ő is külföldön képzeli el. A lakást kiadja, a kocsit el. Nem szeret itt lenni, mert itt deklaráltan nem jó. Ha nem megy el, megvan az esélye arra, hogy rá is hat majd, amit naponta lát és hall. Kell egy-két évtized és ő sem fog a tisztességes/megfelelő életszínvonalról beszélni. Elfelejti, hogy az a látószög is létezik.
Egyenes derekakból, önbizalomból nálunk hiány van rendesen. Statisztikailag az egyik legrosszabb pozíciót foglaljuk el ezen a listán is. Lásd például az öngyilkossági statisztikát. Ilyenek vagyunk, mindegy mink van és mink nincs.
A kérdések
Vajon miért van az, hogy egy idő után az ittmaradottak sem tudják elképzelni a jobb jövőt, és inkább hagyják hajlani azt a derekat, aztán belemeszesednek a testtartásba?
A magyarok vajon sosem fognak elszakadni még gondolatban sem a létminimumtól, az önmagunkat leértékelő hozzáállástól, a „ne verj engemet, Istenem"-től (lásd Himnusz)...? Észleljük-e mivé formálnak bennünket és mivé formáljuk magunkat? Hogyan is lehetne nekünk jobb, ha elképzelni sem vagyunk képesek, hogy milyen lenne a jobb? Ennyire megszoktuk, hogy alulról nézünk felfelé? Akarnánk-e másképpen látni?
Lesz-e egyszer itt egy olyan többség, aki nem csak alulról felfelé tud/akar/mer (?) nézni, hanem más szemszögből is megszemléli a dolgokat, és talán felfedez eddig rejtett összefüggéseket?
Az önbeteljesítő jóslatok
Akit hülyeként kezelünk, előbb-utóbb úgy is viselkedik, mert elhiszi, hogy az. Aki nem hisz abban, hogy tud gólt lőni, az sose fog. Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy tudom, hogy nagyon kevés embernek ered önmagából az önbizalma, legtöbbünknek nagyban a csapaton és az edzőn múlik a dolog.
Sokan gondolkodunk úgy, hogy egy másik csapatnál, másik edzővel nagyobb az esélyünk a sikerre. Tudnék én szebb gólt is rúgni, ha átmennék ebből a kártékony, visszahúzó légkörből egy másik inerciarendszerbe – valami ilyesmit fogalmazunk meg, ha már nagyon elegünk van. Én legalábbis igen. Dolgozom azon a valóságon, mert nem alulról szeretném szemlélni a világot.
Ti mit gondoltok?"
(a, Na, már a Határátkelő sem a régi, biztosan fizetett kormányügynök lett, mondtam én, hogy az Index kormánypropagandát folytat. Nem is olvasom többet...
b, Annyira utálom már ezt az állandó „menjünk el innen, mert itt minden szar" siránkozást! Menjen, aki akar, de akkor ne pofázzon külföldről, ne ossza az észt!! Csomó pénzért kitaníttatjuk, aztán meg lelép, ahelyett hogy itthon dolgozna a sok ingyenélő! Ez a Határátkelő is csak a propagandát tudja nyomni, szégyen! És egyébként is, rohadt gáz az a szlogen!
Na, ezeket csak azért írtam még ide, hogy megspóroljam a begépelést. Szóval annak, akinek erre van igénye, elég egy a, vagy b, betűt írni, és akkor mindenki tudja majd, merre hány méter... Egyebekben pedig mehet az értelmes beszélgetés.)
Az utolsó 100 komment: