Mindenekelőtt üdvözlet mindenkinek itt, az új otthonunkban! Remélem, jól fogjátok magatokat itt érezni (én nagyon izgulok...), a környezet mindenesetre szerintem csodás, a tartalom pedig marad a régi, illetve a következő hetekben terveim szerint lesz majd némi bővülés. Nem is szeretném húzni az időt, minden kiderül majd menet közben, úgyhogy vágjunk bele a mai történetünkbe, melynek beküldője, Mária mindent megpróbált Magyarországon, de nem tud egyről a kettőre jutni. Így hát döntött... Olvassátok és kommenteljetek – szokás szerint. (És gyertek a Facebook-oldalunkra is, ha tetszik a blog!)
„Tíz évvel ezelőtt ismertem meg a férjem, munkahelyi szerelmi kapcsolat az első perctől. Pár év együttélés, gyerek, aztán házasság. Mindkettőnknek biztos állása volt a közszférában, jónak mondható fizetéssel. Az első Orbán-kormány alatt pedig fiatalként nagyon kedvező hitelt kaptunk, dübörgött a lakáspiac, fénykorát élte a szocpol…belevágtunk.
Csak hogy számszerű legyek, ketten összesen kb. 280.000 Ft-ot kerestünk, a részletünk pedig 90.000 Ft volt. Ezt mi akkor vállalhatónak ítéltük. A házat a kollégákkal, barátokkal együtt, a két kezünkkel burkoltuk, festettük, rendeztük.
Egy éve éltünk boldogan vidéken, amikor szakmámból adódóan jött egy vállalkozás ötlete. Gyermekek napközbeni ellátását biztosító vállalkozás, aminek nagy híján volt a település és a környező falvak is. Rengeteg pályázati lehetőség volt, de mivel akkor a kezdő vállalkozások finanszírozása még nem volt divat, személyi hitelt vettünk fel hozzá, saját nevünkre. Dolgoztunk, csináltuk, beindult, működött, sikeres volt, szerettek minket. Egy konkurens, hasonló vállalkozás sem mert ránk nyitni.
És akkor jött a válság...
Aztán beköszöntött 2008, a válság, én mellesleg ismét kisbabát vártam. Boldogok voltunk, de dolgoztunk rendületlenül…én a 35. héten még festettem a bölcsimet, a férjem betonozott. Úgy gondoltuk, egy-két nehéz hónap, majd összehúzzuk magunkat és elmúlik, 176 Ft-nál úgysem lesz már magasabb a svájci frank, a bankos barátnő is megmondta…
Hát lett, és kitart a mai napig. Az életünk pokol lett. Ha a törlesztővel pár napot késtünk, már csörögtek a bankok, este nyolckor, tízkor, hétvégén, a munkahelyen. Idegölő volt. Csúsztattuk, toltuk, ügyeskedtünk, ment. Késéssel ugyan, de mindent fizettünk.
És hogy emellett hogy éltünk? A hét hét napján dolgoztunk, a főállásunk mellett vittük a vállalkozást, neveltük a két gyereket, de ha már a hónap végén kellett kiváltani az antibiotikumot, akkor nem maradt ebédre pénz fizetésig. A 15 millió felvett hitelből visszafizettünk 6 milliót, gondoltuk megnézzük, mennyi maradt.
A bank arról tájékoztatott minket, hogy jelenleg 24 millió forint a tartozásunk. Elszakadt a cérna. A törlesztő részlet a triplája lett, abból a pénzből, amit a banknak fizettünk, pluszban 3 munkahelyet tudtunk volna fenntartani! De mivel ez lehetetlen volt, saját főállásunk mellett még 3 ember helyett dolgoztunk.
A semmiért, mert semmink nem maradt. Sem időnk, sem pénzünk. Csak azt értük el, hogyha késve is, de mindent ki tudtunk fizetni. Sok-sok átbeszélt, átsírt éjszaka után a férjemmel úgy döntöttünk, hogy itt hagyunk mindent. Mert tisztességtelennek és kilátástalannak éreztük ezt az egészet. A vállalkozásból származó bevétel nem fedezte a megnövekedett kiadásokat, viszont minden erőnket, időnket felemésztette.
Nem voltam a lányom mellett
Próbálkoztunk. Keserves volt. A lányunk még csak 9 hónapos volt, amikor kimentem 24 órás háziápolónak Ausztriába. Havonta egyszer jöttem haza. Nem voltam vele a születésnapján, amikor megtette az első lépéseit, sem akkor, amikor az orvos egy kontroll alkalmával azonnal a műtőbe irányította.
Nem kívánom senkinek azokat a hónapokat. Az édesanyám, aki már tíz éve Németországban él, felrúgott mindent és hazajött addig a gyerekekről gondoskodni és a háztartást vezetni, amíg a férjem és én dolgoztunk.
Három hónap után azonban a család kikészült teljesen: egy 10 év után is szerelmi házasság, és két szerelemgyerek nem bírta ezt az életvitelt. Amit összespóroltunk, betoltuk a bankba, de mintha az ablakon hánytuk volna ki, két hónap múlva ugyanott tartottunk, nyomkodtuk ki a telefont, a bankok már jól ismert számait.
Mindent megpróbáltunk
Még fontosnak tartom elmondani, hogy nem éltünk nagy lábon, életemben egyszer voltunk a tengernél nyaralni, a szabadságokat általában az édesanyámnál töltöttük a hegyekben. Hát igen. Ő a németországi takarítónői fizetéséből minden évben tudott venni a 4 fős családnak repijegyet oda-vissza, és vendégül tudott minket látni.
Próbáltuk a sokat hirdetett kedvezményes hiteleket, azonban azokat csak azok kapják, akik közel vannak a tűzhöz. Remek és befutott pályázatírónk volt, azonban az ilyen kisvállalkozásoknak csak jelentéktelen morzsák jutnak.
Ha ma Magyarországon nem vagy valakinek a valakije, nincs esélyed. Én ezt tapasztaltam vállalkozóként, munkáltatóként, munkavállalóként, anyaként az óvodai felvételin, ahol fontosabb volt az, hogy mi a férjem beosztása, mint az, hogy melyik az én gyerekem az udvaron.
Úgy döntöttünk, új életet kezdünk
Már nem voltunk képesek többet és jobban dolgozni. Négy diplomával és egy jól menő vállalkozással a tarsolyunkban szó szerint párizsin éltünk. Volt egy szép házunk, és cafatokban lógó idegeink. Fájó szívvel, de meghirdettük a vállalkozást. Úgy döntöttünk, hogy eladjuk és az érte kapott pénzen új életet kezdünk.
Itt hagyunk házat, hazát, tartozást… és elmegyünk innen. És nem fizetjük a hitelt. Ott a ház fedezetnek, vigye a bank és kenje a hajára, a maradékot meg hajtsa be, ha tudja. (Már érzem, ahogy záporoznak rám a kövek…) Nem vagyunk tolvajok, soha nem loptunk, nem vettük el, ami a másé.
Viszont annyira tisztességtelennek éreztük ezt a játszmát, ami a mai gazdasági világban zajlik, hogy nem akartunk a mások kisded játéka lenni! Ha az xy bank helyett Kolompár Józsika lenne a szerződésen, simán uzsora bűncselekmény lenne. Nem. Egy életünk van, és azt nem a bankoknak akarjuk szentelni, hanem a családunknak.
Döntöttünk hát, megyünk
Én elkezdtem egy iskolát, az egészségügy jó választásnak tűnt, az az első diplomám. Utánajárás, elismertetés… nem megy, csak ha csinálok egy ráképzést. Semmi gond, iskola felhív, bejelentkezz, bődületes több százezres tandíj befizet…tanulás éjszakánként munka, vállalkozás mellett.
Vizsga előtt egy hónappal kiderül, hogy a tanfolyamszervező lelépett a csoport pénzével, nem vagyunk lejelentve vizsgára. Egy év mínusz az életemből, jobban mondva az életünkből, amire a család épített. Krízis, kilábalás: újabb telefonok, könyörgés, hogy én már végigjártam, tudom, engedjenek vizsgázni…végül siker. Osztályelsőként végeztem.
Az életet a szív mozgatja
Nem túlzok, kb. 500 helyre küldtem el az önéletrajzomat. Mivel az édesanyám már sok éve Németországban él, anyagi megfontolásból hozzá költöztünk ki. A fiamat iskolába írattuk. A férjem otthon vigyáz a kislányunkra és tanulja a nyelvet. Én 500 km-re a családomtól dolgozom egy fogyatékosokat ellátó intézményben. 8 napot dolgozom, átlag napi 8-9 órát, aztán van 3 nap szünetem.
Egy lyukban lakom, amit szobának aligha lehet nevezni, de havi 90 Euróba kerül. A hét addig tart, amíg újra látom a családomat, a napok névtelenek, egyformák, jelentéktelenek. Az időt abban mérem, hogy mennyi az út hazáig, a férjemig és gyerekeimig.
Ők adnak erőt a lábamnak, hogy minden reggel elinduljak munkába, hogy kitaláljam és leszervezzem, hogy mi lenne a legjobb nekünk, és hogy hogyan tudnánk együtt lenni. Igen, az életet a szív mozgatja, erre most döbbentem rá, nem a pénz!
Ami megérintett
Mostanra érdemesnek tartottak arra, hogy egy 3 szobás zöldövezeti szolgálati lakást adjanak nekünk két héten belül, hogy a családom is ide tudjon költözni, és elégedett legyek. A kauciót fizethetem részletekben is, és az ár is nagyon kedvezményes, 600 euró melegen (fűtéssel, vízzel együtt, azaz a nagyja rezsivel).
Amit itt megéltem, az megérne egy külön misét, de azért megpróbálom idepasszírozni, ami engem különösen megérintett. A környezet pazar, a szobák színesek, a berendezés otthonos, praktikus és gyönyörű. A lakók ellátása elsőrangú, a gyümölcslétől a sokféle müzlin, ezerféle felvágotton, gyümölcsön át , elképzelhetetlen all inclusive ellátás van biztosítva.
A lakókat úgy képzeljétek el, hogy a legsúlyosabb fogyatékosok, sem egyedül enni, sem beszélni, sem járni nem tudnak, pelenkások és a végtagok száma is hibázik olykor, plusz egyéb járulékos súlyos szindrómák. Nem egyszerű. De itt puszival ébresztik őket, ha kórházba kerülnek meglátogatják őket a kórházban az ápolók, a szabadidejükben, önként! Figyelnek arra, hogy az ágynemű színe menjen a lepedőhöz…stb. Sehol nem érezni pisiszagot!
A lakók elektromos fogkefével naponta kétszer mosnak fogat, Nivea meg egyéb márkás cuccokkal tisztálkodnak! Hétköznapokon délelőttönként foglalkoztatják őket, „fejlesztik”. Ezt azért írom így idézőjelbe, mert szegényeken nem nagyon fog a fejlesztés, de az életminőségük a változatosságtól mindenképpen lényegesen javul!
Hihetetlen volt ezt az őszinte odaadást tapasztalni attól a nemzettől, akik majd egy évszázada még a halálba küldte ezeket az embereket.
Tanulok, változom
Nem tagadom, 34 évesen ezt az odahaza sosem tapasztalt szemléletet átvenni nem 1-2 nap, de tanulok, változom és magamévá teszem mindazt, ami számomra kedves és elfogadható. A kollégák szintén sok nemzet szülöttei, elfogadtak és nyitnak felém.
A férjem május óta együtt van a gyerekeivel éjjel- nappal, azt hiszem, felejthetetlen időszak ez neki is. Ősszel, ha megkezdődik az iskola meg az ovi, ő is munkába áll.
Nem ragozom tovább, itt tartunk most. Pár hónap alatt munka, lakás, esély egy „élethez”, egy élhető élethez, amiből mindenkinek csak egy van!
Nem nézegetünk régi fényképeket, túl fájdalmas. Bár lesz lakásunk, otthonunk még jó darabig nem, s bár kedvesek a kollégák, barátaink sincsenek. De ezt az utat választottuk és az otthonunkat, a hazánkat úgy hagytuk el, hogy előtte mindent megtettünk, hogy maradhassunk. Nem sikerült.
Mindenért keményen fizetünk, a múltért és a jövőért egyaránt. Csak máshogy, nem pénzben…”
Az utolsó 100 komment: