Határátkelő

Mielőtt bármi félreértés lenne, a poszt címét (és így a főnök titulust) én adtam, tehát szó sincs arról, hogy a szerző, Alex nagyzási hóbortban szenvedne. (Ezt gondoltam, jó tisztázni.) Annál is inkább, mert aki követte sorsának eddigi alakulását (itt és itt lehet felvenni a fonalat, ha valaki elejtette volna), az alighanem egyetért velem abban, hogy ő nem írna ilyet magáról. De hát a helyzet mégis csak az, hogy kemény munkával elért előrelépésekről van szó, és az ilyesmi szerintem elismerést érdemel. Most tehát folytatódik a bő fél évvel ezelőtt abbamaradt történet.

Te hogyan tapasztaltad, létezik üvegplafon külföldön? Mennyire nehéz előrejutni, számít-e más is, mint a teljesítmény? Írd meg a tapasztalataid a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

Van az úgy, hogy az ember elmegy nyaralni valahová, és a két hét elteltével úgy érzi: szívesen maradna még. Persze nem marad, hiszen haza kell menni, folytatni a hétköznapokat. Kivéve, amikor nem… Lajos esetében például nem kellett, így maradt is hét hónapot – nem akármilyen tapasztalatokkal gazdagodva. Ráadásul lévén fotós, ennek egyéb hozadékai is lettek. Nézzétek meg ti is!

Kivételesen nem a technikai részletekről, ügyintézésről lesz szó (arról már csak a Határátkelőn annyi poszt volt, hogy ihajj), hanem mindennek a lelki oldaláról. Aztán feltesszük a Nagy Kérdést, jelesül: Wolfsburg vagy Göteborg (hogy miért éppen ez a két város, az elég gyorsan kiderül majd), végül rádöbbenünk arra, hogy azért Svájcban is akadnak hiányosságok így, tél derekán.

Expat. Bevándorló. Gazdasági menekült. Ami közös bennük, hogy mindannyian a szülőhazájukon kívül keresik (ideig-óráig legalábbis) a boldogulást. De vajon azok a magyarok, akik külföldre mennek dolgozni, melyik csoportba tartoznak? Egyáltalán, lehet-e általánosítani, vagy minden történet más és más? Ezek a kérdések merültek fel bennem pár hete, és minél többet olvastam utána, a téma annál érdekesebb lett. Úgyhogy megpróbálom összefoglalni, milyen olvasatok vannak, utána pedig kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.

A nyelv, a kommunikáció alapvetően határozza meg nem csak a mindennapjainkat, hanem az önbecsülésünket is. Márpedig ha ez a „szuperfegyver” nem, vagy csak korlátozott hatékonysággal működik, akkor nagyon gyorsan ijesztő változásokon mehet át a személyiségünk is, miként ezt a mai poszt szerzője, Viki írja. Bevallom, erősen elgondolkodtatott a posztja, kíváncsi lennék a ti tapasztalatotokra ezen a téren.