Határátkelő

New York sajnos az elmúlt napokban ismét egy támadás miatt került a hírekbe (erről és ennek az Amerikában vágyó magyarokat is érintő következményeiről terveim szerint hétfőn részletesebben is szó lesz), pedig a város maga egy egészen egyedi jelenség, amihez nehéz semlegesként viszonyulni, vagy szereti valaki, vagy nem bírja elviselni. A mai poszt szerzője, Zoltán előbbi csoportba tartozik. Írása (és a mellé csatolt fotók) önmagukban is érdekesek, de különösen azok, ha összevetitek Susan múltkori New York-i posztjával (aminek jövő héten jön a következő része, közlöm megnyugtatásul). Irány tehát a Nagy Alma!

A tér, amit mindenki ismer - a Times Square

Ádám öt éve költözött Angliába, és a kezdetek messze voltak attól, hogy diadalmenetnek nevezzük őket. Igaz, utólag már lehet röhögni a Rejtő-figurákat idéző egykori lakótársakon (különösen a férfin, aki egy konyhaszéken lakott), a furcsa szakácson és társaikon, de azért menet közben ezek kevésbé viccesek. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) noha néha eszébe jut a hazaköltözés, de amikor otthon jár (mint a beszélgetés készültekor is) mindig rájön, hogy jobb neki a szigetországban. (A fotókat is ő készítette, köszönöm neki.)

Magyarországon javában tart az őszi szünet az iskolákban, ami az első hetek visszazökkenése és hajtása után ad egy szusszanásnyi időt a gyerekeknek. A szülők meg törhetik a fejüket, hogy miként oldják meg a felügyeletüket. Norvégiában is van őszi szünet, ma azt nézzük meg, ott milyen megoldást találtak ki a sulik.

A magyarországi ügyintézés sokszor olyan, amilyen, bár szerintem mindig sok függ az asztal túloldalán ülő embertől, nekem például vannak jó tapasztalataim (meg rosszak is, persze). Mindezt csak azért írtam le, mert Gábor (aki vállalkozóként ment ki Nagy-Britanniába – ha lemaradtál a történet elejéről, itt pótolhatod) posztja nem akármilyen kálváriát ír le – Angliában. Mert a bankszámlanyitás sok minden, csak nem egyszerű. Annyira nem, hogy nekem olvasva a fent említett cím ugrott be.

Ráadásul nem is csak ide a szomszédba, hanem szó szerint a világ túlsó végére, Új-Zélandra. Önmagában már a felkészülés és a repülőút is kész kaland, rengeteg kérdés, praktikus (vagy előtte annak gondolt, utólag már kérdőjeles) ötlet… ilyenkor nem baj, ha akad valaki, aki már végigcsinálta. Ilyenek Zsuzsáék, akik pár hónapja már írtak a kiköltözésükről, a mostani posztban kifejezetten a kiutazás megszervezéséről lesz szó. Mit mondjak, nem akármilyen meló!