Ádám öt éve költözött Angliába, és a kezdetek messze voltak attól, hogy diadalmenetnek nevezzük őket. Igaz, utólag már lehet röhögni a Rejtő-figurákat idéző egykori lakótársakon (különösen a férfin, aki egy konyhaszéken lakott), a furcsa szakácson és társaikon, de azért menet közben ezek kevésbé viccesek. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) noha néha eszébe jut a hazaköltözés, de amikor otthon jár (mint a beszélgetés készültekor is) mindig rájön, hogy jobb neki a szigetországban. (A fotókat is ő készítette, köszönöm neki.)

Miért döntöttél úgy, hogy külföldre mész?

A legfontosabb érv az volt, hogy a szakmámban már nem tudtam létezni Magyarországon, nem engedték, hogy hiteles legyek, és ha ezt elveszítem, akkor az egész pályafutásomnak annyi.

A másik, hogy 37 évesen olyan korba értem, amikor még megtehettem ezt a lépést. Mindig bennem volt a határátkelés iránti vágy, de vagy bátorságom, vagy megfelelő indíttatásom, vagy pénzem nem volt elég. Akkor viszont ott volt az a pont, hogy elmegyek külföldre és új életet kezdek.

Miért pont Angliát választottad?

Mert volt valaki, aki segített. A helyzet ennél azért bonyolultabb volt, hiszen voltaképpen én is egy mentőöv voltam neki. Tönkrement a kapcsolata, és azt gondolta, ha én kimegyek és ott vagyok mellettük, akkor ez segíthet. Végül nem segített, ők szétmentek, mind a ketten hazaköltöztek, én meg ott maradtam egy shared flatben, ahol 24-en éltünk egy egyfürdőszobás, két vécés lakásban. Én a padlásszobában laktam egy spanyol fickóval, aki nem fürdött…

Milyen az élet egy ilyen közösségben? 

A ház nagyon vicces volt. Az első félév, amit ott töltöttem, a kulturális sokkon kívül mást is jelentett. Sose gondoltam volna, hogy emberek huzamosabb ideig így tudnak egymás mellett élni. 

Egyszerre vicces és szörnyű, hogy a bevándorlók nagy része úgy kezdi az első pár hónapját, hogy shared flatben él, nagyon rossz körülmények között, akár penészes házban, ahol nincs rendes fürdési lehetőség, és el kell viselni a másikat, ha őrültek laknak a házban, akkor is, ha gyerek van a házban, akkor is, ha ötféle nyelvet beszélnek, akkor is... és akkor is, ha valaki a konyhában egy széken lakik. 

Mert ilyen is volt. Azt vettem észre, hogy esténként mindig megjelent egy férfi a konyhában, cigarettázgatott, üldögélt a széken. Egy idő után feltűnt, hogy minden este 9 óra tájban megérkezik (gondolom akkor végzett a munkával), de nem megy el csak reggel. Aztán kiderült, hogy ő ott lakik – a konyhában a széken. 

Volt egy afrikai néni is, aki a mosógép melletti nagyon kicsi szobában (nevezzük mosókonyhának, de inkább csak egy fülke volt) élt, ő háziápoló volt. Szörnyen házsártos volt, ami annyiból érthető, hogy a mosógép mellett volt a szobája, márpedig az egy ilyen házban folyamatosan működik. 

Aztán lakott velünk egy lengyel házaspár egy gyerekkel, aki (hogy is mondjam?) gondolkodásban kicsit gyengébb volt. Mindenki szerette, mert egy ilyen gyerek nagyon szerethető, de a szülei mindketten alkoholisták voltak, a feleség ráadásul szerintem skizofrén is. 

A nőnek nagyon fura dolgai voltak, a gyerekkel és a háztartással sem nagyon törődött. Sokszor odaégetett dolgokat a tűzhelyen. Egyszer éppen főtt tojást akart készíteni, amikor rájött a hoppáré. Ott felejtette a tojást, ami kigyulladt, majdnem leégett az egész ház.

Hogyan sikerült kiemelkedni ezek közül a körülmények közül? 

Gyakorlatilag nulla angollal mentem ki, értettem valamennyit, de sose gyakoroltam. Ott helyben megtanulni nagyon nehéz volt. Ingyenes sulikba jártam, ami sokat segített. Az órákat önkéntes tanárok tartották, akik a szabadidejükben vittek csoportokat. Az nagyon jó volt. 

Eleinte semmilyen munkám nem volt, gyakorlatilag a megtakarításaimat éltem fel, aztán találtam egy állást egy pub konyháján. Szerintem a legszörnyűbb pubok egyike lehet, életemben nem voltam még olyan helyen előtte. 

A főszakácsnak kellett segítenem, aki egyébként egy jó kétméteres és vagy 200 kilós angol férfi volt, meglehetősen érdekes (és nem feltétlenül a konyhába való) attitűddel. Mindenesetre ő volt a főszakács. 

Meg kellett tanulnom, hogyan készülnek az angol ételek, elő kellett készítenem dolgokat, aztán sütöttem is. Tulajdonképpen szerettem, mert a fizikai munka kicsit helyre rázza az embert, elkezded értékelni azt, hogy dolgozol, hogy egy másik világban, más körülmények között is keresel pénzt, és büszkévé is tesz a dolog. 

Aztán jön a depressziós időszak, amikor elkezd hiányozni a korábbi szakmád, amihez társul az is, hogy téged senki ne utasítgasson, hanem kérjenek szépen meg, szóval vannak ilyen elvárásai az embernek. Amit aztán nagyon nehezen, de levetkőztem, mert rájöttem, hogy semmi értelme, ez csak az én büszkeségem. 

Azt hiszem, ez volt a legnehezebb része. Az összes többi (megtanulni konyhán dolgozni, jó szakáccsá válni, elsajátítani a különböző konyhaművészetek alapjait, jó helyeken dolgozni, felismerni azt, hogyan kell jól kommunikálni) könnyebb volt. 

Egy idő után lesznek barátaid, ismerőseid, akikkel össze tudsz járni, és onnan már egyszerűbb. 

Meddig dolgoztál a pubban és mi jött utána? 

Egy évig voltam ott, a születésnapomon kezdtem és napra pontosan egy évvel később távoztam. Angolosan, hogy úgy mondjam, mert akkor a következő munkahelyemen már aláírtam a szerződést, úgyhogy fogtam magam és kiléptem. 

Köszönés nélkül mentem el, mert nagyon nem bírtam már elviselni a környezetet, az emlegetett szakács valami rettenet volt. Eleinte vicces volt, de egy év után azért megunja az ember.

A következő helyen már (nem fő-, de) szakács voltam, szörnyű pubkajákat kellett gyártani futószalagon. Nagyon forgalmas konyha volt Oxford belvárosában, az egyik legforgalmasabb helyen. Delente 300-400 vendég fordult meg, miközben ehhez a konyha olyan 5-6 négyzetméter volt. Ekkora területen kellett két óra alatt kiszolgálni mondjuk 350 embert. 

Ott volt meló rendesen. Lehetett szeretni, mert jó emberekkel dolgoztam együtt. A főszakács lengyel volt, de mellette volt orosz, thai munkatársam is. Leginkább burgert csináltunk, pie-t, leveseket - amiket a legegyszerűbb elkészíteni. Tulajdonképpen egy gyorskajálda volt. 

Ott már rendes fizetésem volt, úgyhogy elkezdhettem gondolkodni azon, hogy mit lehetne mellette csinálni. Akkor azért már hiányzott a korábbi szakmám, a nyelv is jobban ment, úgyhogy úgy döntöttem, megpróbálok kicsit visszarázódni. 

Arra gondoltam, mi lenne, ha elkezdenék önkénteskedni, így jutottam el egy horrorfilm forgatására, ami egy hónapig tartott. Én voltam a DIT (Digital Imaging Transferring), nekem kellett az összes forgatott anyagot digitalizálni, rendszerezni, összefésülni a hangot a képpel. Nagyon komoly munka volt nagyon kevés pénzért, de az a nyár arról szólt. 

Utána kisebb dokumentumfilmekben dolgoztam, voltam operatőr, világosító, mindent kellett csinálni, hiszen ezek nagyon alacsony költségvetésű projektek voltak. 

Aztán egyre inkább elkezdett érdekelni a fotózás. A filmezés drága műfaj, nem akartam megöregedni azelőtt, hogy összejött volna a pénz egy saját filmre, a fotózás viszont mindig is izgatott, így elkezdtem behind-the-scene fotósként dolgozni. Ez azt jelenti, hogy a forgatások helyszínén a háttérmunkák közben fényképeztem. 

Aztán kaptam még két horrorfilmet, azok rettenetesen jók voltak, egész Angliában forgattunk egy csomó helyen, katonai bázisokon, már nem működő börtönben, kastélyban – fantasztikus munka volt.

Mivel ezek nagyon kevés pénzt hoztak és a párom nem keresett annyit, amennyiből meg tudtunk volna élni, vissza kellett mennem a konyhára dolgozni. Mindig meg kell találni az egyensúlyt a pénzkereset és a karrierépítés között. 

Mostanra jutottam el odáig (5 év alatt), hogy immár két éve saját vállalkozásom van, portré-, esküvői és partifotózásokat csinálok, és emellett videózok is. 

Mi a legmarkánsabb különbség szerinted Magyarország és Anglia között? 

Hogy békén hagyják az embert. Mondok egy példát: amikor legutóbb itthon voltam Magyarországon, jött velem szembe egy ember, és valami nem stimmelhetett rajtam, de ő azzal foglalkozott, hogy velem mi van. Angliában mindenki saját magával foglalkozik, nem a másikkal. 

Ha Nagy-Britanniáról beszél az ember, nehéz megkerülni a Brexit témáját. Te érzel bármilyen változást a közhangulatban az elmúlt bő egy évben? 

A hétköznapokban egyáltalán nem, bizonyos helyeken viszont igen. Vannak ezek a „posh” környékek, ahol, ha látják rajtad, hogy bevándorló vagy (és azért ez feltűnik, hiszen mondjuk másként öltözködsz, vagy csak más az arcformád, stb.), akkor másképp néznek rád. Azokon a környékeken valószínűleg a kilépésre szavaztak.

Viszont a liberálisabb környékeken, Oxfordban vagy Londonban én semmilyen jelét nem tapasztaltam. Én ráadásul Oxfordtól 20 mérföldre, Oxfordshire-ben egy kis faluban élek, ott egyáltalán nem lehet érezni azt, hogy baj lenne a bevándorlókkal. 

Én nem érzem a Brexit hatását. Néha látom, de az nagyon-nagyon minimális. 

Felmerült benned a hazaköltözés gondolata? 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de akárhányszor hazajövök, mindig meggondolom magam. Most erre mit mondjak? Tegnap sétáltam a körúton, aztán lementem a Váci utca környékére, ott van pár utca, amit nagyon-nagyon szeretek, pár galéria, amit mindig megnézek – térdig érő csatornaszag van, piszok, enerváltság… 

Minden olyan, mintha… mintha mosolyogna valaki, mintha élet lenne… annyira hazugnak érzem ezt az egészet, ami van. Már nem érzem magam otthon, nem érzem magam budapestinek többé. Ettől megriad az ember, és nincs kedve hazajönni többé. Ide nincs. 

Milyen közép- és hosszútávú terveid vannak? 

Most is benne vagyok egy fotós projektben, ez tulajdonképpen egy fotóesszé-sorozat. Emellett szeretnék valamikor télen majd foglalkozni fontos magyarországi témákkal is. 

Nem értem a hazai újságírókat, hogy miért nem foglalkoznak bizonyos dolgokkal, miért nem mélyednek el kérdésekben, miért nem figyelnek oda jobban dolgokra. 

Nem értem már Magyarországot, sajnos. Borzasztó érzés, de nem értem.”

HÍRMONDÓ 

Hány magyar él Németországban? 

Az ilyen kérdésekre mindig nagyon nehéz válaszolni, hiszen nincsen pontos nyilvántartás, még a precíz németek esetében is elég nehézkes a dolog. Azért egy kis matek segíthet. 

Az elvándorlás mellett más is szorítja az egészségügyet 

Miközben a hivatalos állami statisztika szerint az orvosok és a gyógyszerészek körében is csökken a kivándorlás, új terület csábítja el az állami egészségügyből a szakembereket, így aztán nem sokkal jobb a helyzet. És akkor még finomak voltunk. 

Mindenhol hamarabb lesz euró, mint Magyarországon? 

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a környező, euróval még nem rendelkező országok többsége szeretné bevezetni az eurót. Legutóbb a horvát miniszterelnök jelentette be, hogy ez országa célja.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.