Határátkelő

Erdélyről elég nehéz úgy beszélni, hogy az ember elkerülje a politikát, pedig érdemes, mert csodálatos tájról és emberekről van szó. Úgyhogy ma kicsit rendhagyó módon Erdélybe kirándulunk Dikusznak köszönhetően. (A fotókat is ő küldte.)

Még mindig nem ér véget a Tíz dolog-sorozat (eddigi részeit itt olvashatod el), ezúttal tényleg a világ másik végére megyünk, egyenesen Kolumbiába, ahonnan ismét Péter jelentkezik. Nem csak pozitívumokkal, hanem egy pár nemszeretem dologgal is. (És persze képekkel, amit ezúton köszönök neki.)

Te miért szeretsz abban az országban / városban élni, ahol laksz? Mi tetszik benne és mi nem? Írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

Ebbe a bizonyos pizzériába Ütvefúró segítségével látogatunk el, aki, mint egy korábbi posztjából (amit itt pótolhat az, aki végzetes könnyelműséggel kihagyta) kiderül, másod- (vagy sokad)állásban dolgozik ott. Most öt hónap elteltével vesszük fel a történet fonalát.

A határátkelésről magyarként természetesen általában saját szemszögünkből írunk, a legtöbb történet arról szól, miként élik meg az emberek az új országba költözést, a beilleszkedést. Legalább ilyen érdekes azonban megfordítani a nézőpontot, és megnézni azt, milyen ez a folyamat a befogadók szemszögéből.

Juci ápolónőként dolgozott Magyarországon, és egy komoly műtéten esett át, miután az akkor már Angliában élő és dolgozó fia meggyőzte: költözzön a többi gyermekével Angliába. A kiköltözés és az első időszak nehézségeiről itt olvashattatok, ma folytatódik a történet, melyből kiderül, azért még a szigetországban sem olyan könnyű állást találni – de azért nem is lehetetlen.

A kép illusztráció