Nem könnyű a mai Magyarországon újat írni a protekcióról (és akkor a korrupciót most hagyjuk is). Steve érdekes összehasonlítást tett a kanadai helyzettel - egy-egy sztorit hozva mind Magyarországról, mind Kanadából, de még utóbbiban is előkerül egy magyar szál.
„Gondoltam, írok egy posztot a protekcióról. Miért? Már régebben olvastam, hogy Orbán leánya, Ráhel, díjat nyert egy dolgozatával. Hogyan? Hát persze… protekcióval… mondják sokan. Mikor mondtam a feleségemnek, nem győzte a fejét rázni. Ez az Orbán!!! Hah!
Itt, Kanadában a protekció kevésbé szokásos, de azt nem mondanám, hogy nem létezik. Érdekes, hogy az angolnak erre nincsen megfelelő szava. (Talán még a cronyism áll a legközelebb hozzá - HÁ) “Protection” az mást jelent. Ha valakinek van „connection”-je avagy valaki „well connected”, az azt jelenti, hogy ha kell tud „protekciót” (azaz segítséget) szerezni célja eléréséhez.
Ássunk egy kicsit mélyebbre! Mint a jótékonykodásnál, a protekciónál is mind két fél „jól érzi magát”. Az egyik, mert segítséget kapott, a másik, mert jó segíteni, ha tudsz.
Természetesnek vesszük, hogy mindannyian előnyben részesítjük saját családtagjainkat. A családnál persze ez nem áll ez meg, terjed ez a falubelire, az osztálytársra és így tovább. Itt is a magyarok, ha van alkalom, előnyben részesítik a magyarokat, a lengyelek a lengyeleket… stb.
Az Ivy League egyetemek előnyben részesítik a felvételiken volt diákjaik gyerekeit és az odajárók egymást, és sorolhatnám. Nincsen vége.
Politikusként csínján kell ezzel bánni, de lássuk be, a miniszterelnök gyerekei akármilyen országban elegendő kontaktussal lesznek ellátva hátralevő életükre.
Barátodat felvetetni a cégbe, ahol dolgozol, avagy egy munkát neki adni, az már sok helyen nem ilyen egyszerű. Főleg, ha van meghirdetett pályázat. Ha az utóbbi az eset és abba a bizottságba tartozol, akik ebben döntést fognak hozni akkor ezt illik bejelenteni (conflict of interest). Ennek következménye az, hogy nem leszel a bizottság tagja.
Ugyanakkor az is elfogadott (de nem beismert) tény, hogy magas állások sokszor bizalmiak, tehát a tárgyi tudást és személyi alkalmasságot megaduzza, hogy mennyire bíznak az illetőben.
Legális politikai adományok után papír szerint nem várhatsz kedvezményes eljárást, na ezt már kisgyerekek sem hiszik el. Na, de ne térjünk el a tárgytól, a protekciótól.
Most leírom egy pár szerény, de személyes témabeli tapasztalatomat. Az egyik mostani és elég hétköznapi, a másik nagyon is régi és számomra igencsak jelentős volt. De bevallom egyik esetben sem vagyok biztos abban, hogy végül is eredményt hozott-e protekció vagy sem?
Gyorshajtás váratlan fordulattal
Nemrég gyorshajtásért elkapott az országúton egy rendőr. Szerinte 130-cal mentem ott, ahol 80 volt megengedve. Előszörre 240 dolláros büntetést szabott rám. Mondtam neki, hogy téved, lehet, hogy 80-nál többel mentem, de nem ennyivel.
Már ott engedett belőle kicsit (ez szokásos), de még mindig pontokat vesztettem volna és így is drága lett volna. A biztosító sem szereti. Mondtam neki, fellebbezek és megyek a bíróságra. Így is lett.
Szokás itt, hogy közvetlenül a tárgyalás előtt a rendőrt és a vádlottat kiküldik a folyosóra a dolgokat utoljára „megbeszélni”, mondván, hátha nem kell tárgyalás, mert megegyeznek.
Nos, megszólított a rendőr – magyarul! Kérdezi, hogy tudok-e magyarul? Mondom, ember, persze, hogy tudok, mellesleg tévedsz, én nem mentem olyan gyorsan! Már eredetileg ott a tett színhelyén is láthatta a jogsimból, hogy magyar vagyok, mert István a keresztnevem hivatalosan. (Különben akik ismernek Steve-nek titulálnak).
Na, megbeszéltük, megint engedett valamit. Végül is pontot nem vesztettem és „csak” 120 dolcsit kellett fizettem. Nem tudom mennyi része volt ebben annak, hogy mindketten magyar származásúak voltunk? Az az érzésem, hogy semmi.
Egyetemi felvételi anno
1968-ban a gimnázium befejezése előtt történt. Először (képzeld!) filmoperatőr akartam lenni szüleim nagy rémületére és nem tetszésére. Mégis, ímmel-ámmal beszéltek az egyik barátnőjükkel, aki ismert valakit a főiskolán, akit én meg is látogattam, és aki (egy nagydarab hölgy) kikérdezett és bólogatott, és megnézte fotóimat. Mentem is felvételire, de nem lett belőle semmi, szüleim látható megkönnyebbülésére.
Na, de jött a műszaki egyetemi jelentkezés, ide aztán felpörgette motorját anyám és minden követ megmozgatott. Erre szükség is volt, mivel én nem voltam KISZ-tag (a gimnázium első két évét Pannonhalmán végeztem, ahol nem volt KISZ), a családunk pedig „burzsujnak” minősült, szóval bekerülni az egyetemre nem ígérkezett könnyű feladatnak.
Azzal kezdődött, hogy anyám felhívta (a szomszéd telefonján, nekünk nem volt) apjának (akkor már kb. 15 éve halott nagyapámnak) még élő kollégáit. Anyai nagyapámnak építkezési tervező és vállalkozó irodája volt a háború előtt. E módon rengeteg építészt és mérnököt is ismert.
Ezekkel anyám találkozót beszélt meg, ahova ő és én elmentünk engem bemutatandó. „Az egyetlen fiam (én) a gépészmérnökire jelentkezett, tudnak-e segíteni?” Volt nagy nosztalgiázás, bólogatás, talán ígéretek is, hogy majd beszélnek evvel-avval… egypár maga egyetemi tanár is volt. Csak homályosan emlékszem rá, kb. hat helyre mentünk.
Anyámtól függetlenül (hallván, hogy gépészmérnökire jelentkeztem) egyik osztálytársam negyedikben odajött hozzám, csak úgy. Hogyaszondja a bátyja tansegg a műszakin, akarom-e, hogy segítsen bekerülni? Mondom persze!
Elmentem a lakásukra, ahol bemutatott a bátyjának. Pár nappal a felvételi előtt azt mondta nekem, ha az írásbelin problémám van, csak tartsam egy bizonyos módon a kezem, valaki segíteni fog.
No, jött a felvételi, írásbeli és szóbeli. Történetesen nem kellett segítség, jól sikerült. Az érettségim ugyan nem volt kitűnő, de nem volt rossz, a szóbelin is jól működtem, éreztem, hogy az elkerülhetetlen „miért nem KISZ tag?” kérdést is jól „kezeltem”, de ez mind nem volt szükségszerűen elég abban az időben a magamfajtának. Meg voltam róla győződve, hogy nem fognak felvenni, legalábbis nem az első nekifutásra.
Egy hónap múlva jött a telefon a gimnáziumi barátomtól, hogy felvettek. Megköszöntem, de biz’ Isten még ekkor sem hittem el. Pár nap múlva hozza a postás a nagy borítékot az egyetemtől. Jó jel.
Kibontottam a nagy nyári melegben és tényleg ott volt papíron, hogy felvettek! Óriási szikla gördült le mellkasomról, a szüleim is hallelujáztak. Egész addig azzal riogattak, tanulj, ne linkeskedj, mert nem vesznek fel az egyetemre. És lám! Tudtam, hogy életre szóló esemény történt velem. De volt protekció? Ki tudja?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek