Senkit nem fog meglepni, hogy Mexikóban teljes ipar próbálja meg lenyúlni, izé szórakoztatni a turistákat, néha egészen pofátlan módszerekkel. Ettől még az ország csodás szépségeket rejt, miként az Daniék kalandjainak újabb fejezetéből is kiderül. (Az első részt itt olvashatjátok.)

„Az elmúlt három hónapban minden videót, blogot, vlogot, fórumot megnéztünk, hogy mit érdemes csinálni Mexikóban. A főváros egyik legautentikusabb látnivalója egyértelműen a Xochimilcho (ejtsd: Szocsimilkó) városrészben található csatornarendszer, ahol színes gondolákkal viszik az elsősorban helyi turistákat, hogy útközben mindenféle csecsebecsét eladjanak nekik és mariachi (de inkább macska)zenével kápráztassák el őket.

Hétvégenként van az igazi ramazuri, nem férnek el egymástól a gondolák, és a hatalmas tömeg részegen táncolva próbálja elkülöníteni az egyszerre hallható nyolc zenekar zenéjét. Szóval mi inkább hétköznap mentünk.

Azt, hogy hova hogy jutunk el, egy zseniális oldal, a rome2rio.com -on nézzük meg, ahol még az Ostffyasszonyfáról Balkány-Görénypusztára eljutni vágyók is megoldást kapnak égető problémájukra.

Mexikóvárosban remek metróhálózat van és a világ legolcsóbbja is egyben. Jó, harminckilenc évesek a szerelvények és néha ki-ki gyulladnak, de ez otthon sincs másképp. Minden állomáson rendőrök vannak. 95ft egy jegy, és addig érvényes, amíg ki nem jövünk a föld alól. Mi két metróval és egy föld feletti, másik metróval utaztunk el, egy óra alatt. Az egész oda-vissza út kettőnknek 700ft volt.

Xochimilcho

Ahogy kiszálltunk a vonatból, mivel egyedül mi "világítottunk" fehéren, már ránk is szálltak, hogy elkísérjenek egy kikötőbe, ahol gondolák sorakoznak, és megtegyék a legdrágább ajánlatot egy körre. Jelesül 37 ezer forintnyi pesoért szerettek volna vinni, egy full extrás csomagban. Tequila, mariachi, anyám tyúkja. Hát mi, akik nem most jöttek a 10-es vonattal (ja, de!), nem dőlünk be az ilyeneknek, ezért elsétáltunk.

Odajött egy kedvesebb bácsi, aki már elvitt volna 9-ért is, megadta a számát,én megígértem, hogy  hívom, ha a "barátaink" ideérnek. Tudtuk, hogy 9000 egy hajó egy órára és legszívesebben megosztottunk volna egyet másokkal. Ezért beírtam a WhatsApp és Facebook csoportokba, de a legtöbben azt sem tudták, hogy eszik-e vagy isszák ezt a Szocsimilkót, így végül magunkra maradtunk.

Amíg így kóvályogtunk egyik helyről a másikra, végig többen követtek minket a "túraszervezők". Úgy éreztük magunkat, mint az űzött vadak, akiket be akarnak cserkészni a ragadozók. Hiába bújtunk el előlük.

Az alvó Jézusgyermek legendája

Hogy-hogy nem, közben ismét belefutottunk egy elég rendhagyó fesztiválba. Egy díszesen felöltözött embersereg táncolva haladt el előttünk egy rezesbanda kíséretében, némelyek pedig fura kosárkával a kezükben követték őket, amiben egy még furább baba pihent.

Ez pedig a "Nino dormidito de Xaltocán" (A xaltocáni alvó kisfiú) fesztivál volt. A legenda szerint  több, mint 100 évvel ezelőtt egy elhunyt kisfiú emlékére az édesapja készített egy babát, az alvó Jézus mintájára. 1973-ban megtalálták ezt a babát egy antikváriumban, és elvitték a Xaltocáni Fájdalmas Boldogasszony Plébániára, hogy megáldassák.

Ez a baba annyira élethű és újszerű volt, hogy élőnek hitték és az atya elkérte a megtalálóitól, hogy gyermekistenként tisztelhessék azt. Azóta több csoda történt körülötte (pl. leégett a "szobája" és ő sértetlenül megmenekült, rengetegen hallottak gyereksírást a közelében, gyerek nélkül,stb.). Azóta szentként és csodatevőként tisztelik, és időpontot kérnek hozzá, valamint több ünnep is hozzá kapcsolódik.

Hátborzongatóan élethű ez a baba (Kép forrása: El color de la Fe) 

Gondolázás Xochimilcho-ban

Miután kihüledeztük magunkat, felhívtuk a bácsit, hogy vigyen el minket egy körre. Vártunk rá a megbeszélt helyen, majd odajött több "keselyű", hogy menjünk velük inkább, de mondtam, hogy várunk a barátainkra. Aztán odajött egy másik ember, hogy engem keresnek telefonon :-))))). A bácsi volt, és mondta, hogy elkísérnek a hajóhoz.

Beültünk a gondolába, és kihajóztunk. Nagyon jó élmény volt látni az ottlakók házait, a csatornákat, járműveket. Így is elég hajó volt kint, de nem zavaróan sok. Az egyórás program épp' elég volt, közben végig beszélgettem a "sofőrrel", Raullal, aki nagyon kedves volt, és sokat mesélt nekünk. Nyilván nem értettem mindent a zöldfülű spanyolommal, de azért jót dumáltunk. Ha valaki valaha jön ide, ezt látnia kell!

Ez egy gordita

Izta-Popo vulkántúra

Valahogy nem vagyunk szerencsések a vulkánokkal. Legutóbb a covid zárta el előlünk a lehetőséget, most pedig a Popocatepetl (mi csak Popóka, te Peti!-nek hívjuk,jelentése füstölgő hegy), őméltósága újfent eregeti a napi 3400 tonna kéndioxidot , meg böfögve füstölget egész nap, szóval a közelébe se lehet menni.

Úton Teotihuacán-ba

Másnap reggelire Dona Judith Chilaquiles-ét próbáltuk ki, ami egy vmilyen babszószos, sajtos,húsos, avokádós izé, kiflivel. Már azt is el tudtam mondanj spanyolul, hogy ketten eszünk meg egyet, és.még értették is. Ez is ízlett, és nem is ártott meg. 2500ft volt kettőnknek, és vacsorára is maradt. A helyiek egyedül ettek meg egyet-egyet, nem tudom, hova fért beléjük.

Metróra és buszra pattantunk, hogy eljussunk Mezo-Amerika második legnagyobb piramisához, ami az egyik legrejtélyesebb múltú ősi városban van, Teotihuacánban, mely nahuti nyelven Istenek városát jelent, aki elmegy, fennáll a veszélye, hogy istenné válik, jelentsen bármit is ez.

A távolsági (nem turista)buszon két helyi gitáros-énekes szolgáltatta a zenét némi apró reményében. Nem volt egy Antonio Banderas az énekes, de olyan lett a hangulat, mintha egy útifilmbe csöppentünk volna.

Olyan környékeken haladtunk el, ami annyira veszélyes, hogy libegőt kellett felette építeni (!), hogy az emberek biztonságosabban jussanak a munkahelyre, olyan gyakoriak a vagyon elleni bűncselekmények.

Az istenek városa

Amikor az aztékok 1200 körül elfoglalták a várost, már elnéptelenedett, és gőzük sem volt, ki hagyta rájuk. A komplexum 2000 éves, és sok épület funkciója mai napig is csak teóriaszinten tisztázott. Az ásatások folyamán kiderült, hogy virágzó dinasztia volt, 150000 lakossal, ami akkor hatalmasnak számÍtott. A nagy népsűrűségnek azonban már akkor is ára volt: az elnéptelenedés az erdőÍrtásnak és az átgondolatlan mezőgazdaságnak volt köszönhető. 

Ez a terepasztal szemlélteti a méreteket. A város fele látható csak itt.

A belépő ára 1800ft. Fárasztóan sokat kell gyalogolni a Holtak Útján (4,5km csak egy irányban), hogy az ember megláthassa a három legfőbb építményt, a Tollas Kígyó templomot, a Nap-, és a Holdpiramist.

Az egész területen rengeteg árus van, aki obszidiánkőből faragott hímvesszőket (helyi bányából), szőtteseket és jaguárhangot utánzó sípokat árul, az első "jaguárvisításnál" még a legedzettebbek is összerezzentek. Lenyűgöző a látvány és a tudat, hogy egy ennyire régi és rejtélyes civilizáció romjai közt sétálhatunk.

A nagyobb piramisokra sajnos már nem lehet felmenni, pedig 45 és 63m magasak. Van egy múzeum is, ahol az ásatások során talált eszközök, szobrok és egyebek vannak kiállÍtva.

Az újabb 10km-es gyalogtúra után fáradtan értünk vissza a szállásra, és Viki "sajátmárkás" söréből tartottunk kóstolót. Mexikó a világ egyik legnagyobb sörexportőre, és igen, van élet a Coronita-n túl!

Ha szívesen olvasnátok még Daniék kalandjairól, látogassatok el a blogjukra!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.