A hatvanas évek közepe sok szempontból Európa egyik aranykoraként él sokak emlékezetében – a fokozódó jóléthez társult a szabadság, ami a vasfüggöny mögül kiszabadulva még nagyobb élmény lehetett. Csodabogár szerint mindenképpen, aki egy kora őszi út emlékeit idézi most fel.

Párizs 1966-ban

„1965-ben szabadultam ki a vasfüggöny mögül, azzal a feltett szándékkal, hogy mostantól utazni fogok. 1966 nyarán lett Stockholmban saját lakásom és elfogadható állásom. Ősszel már utazni akartam. Találtam is egy partnert ehhez, egy Amerikából visszadisszidált mérnökfiút. Aztán szeptemberben tényleg elindultunk.

Képzeljétek el, hogy nem volt internet, gurulós koffer, meg ilyesmi. Három hétre terveztük az utat, vonaton, szó szerint fapados osztályon, nagyon kevés pénzzel. Stockholmból indultunk, első cél Párizs.

Párizs

Megérkeztünk, már nem emlékszem mennyi idő után, de nagyon hosszú volt az út. Volt egy könyvünk, Europa 5$ per day. Abban voltak tippek szállásra, vendéglőre, stb. Kofferek a megőrzőbe és mentünk szállást keresni. Mondanom se kell, hogy olcsón kellett laknunk és pocsék szállások voltak.

Másnap mentünk a Louvre-ba. Mona Lisát még megkerestük közösen, aztán elváltunk másfél órára. Én megkerestem a kis római rabszolga írnokot, „akit” jól ismertem Lyka Károly Művészetek története c. könyvéből.

Mikor megláttam sírva fakadtam az örömtől, hogy tényleg itt vagyok, szinte hihetetlen volt. Nemrég még olyan elérhetetlennek tűnt. Persze beleszerettem Nikébe és úgy éreztem, hogy én is egy ilyen győztes vagyok, hiszen itt lehetek, nekem ez volt a győzelem.

Öt teljes napot szántunk Párizsra. Mentünk egész nap. Megnéztük a Bastille-t, a cellát, ahol Marie Antoniette várta a guillotint. Csodás volt a Luxemburg kert. Felmásztunk az Eiffel-toronyra. Természetesen a Notre Dame és a Montmartre se maradhatott ki.

Akkoriban még nem volt előre jelentkezés és sorbanállás sehol. Felfedeztünk egy önkiszolgáló éttermet és ott ettünk minden nap. Az angol, német és svéd tudásunkkal nem mentünk semmire, de az önkiszolgálóban ki voltak rakva az ételek, csak rájuk kellett bökni és kész.

Olaszország

Firenze

A hatodik napon megint vonatra ültünk és mentünk Firenzébe. Az is jó hosszú út volt. Ott is mentünk a szokásos úton. Dávid, Uffizi képtár és a templomok. Erre csak 3 napunk volt.

Róma

A következő állomás Róma. Csodálatos meleg szeptember volt, már nagyon csábított a tenger, de nem mentünk. Fontosabb volt a Forum Romanum, az angyalvár és egyáltalán a város. Akkoriban volt az olasz filmek fénykora, meg akartuk ismerni a helyszíneket, a város hangulatára voltunk kíváncsiak.

Természetesen elmentünk a Vatikánba is. A székesegyházat és a Sixtusi kápolnát is látni akartuk. Az utóbbi valahogy össze volt kötve a Vatikán múzeummal, ahol fantasztikus szép képek vannak, iszonyat mennyiségben.

Igen ám, de a nyitvatartás csak 10-12 és délután 3-5 közt. A belépőjegy a mi pénztárcánknak nagyon drága volt. Megvettük a jegyeket, és végigrohantuk a múzeumot, mert kétszer már nem akartunk annyi pénzt kiadni. De legalább a kápolnát nyugodtan megnézhettük. Nem toltak ki az utánunk érkező turisták. Persze még nem volt restaurálva és elég sötét és homályos volt. Látcsőbérlés se volt betervezve, de láttuk.

Nápoly

Utolsó úti célunk Nápoly volt. Megint leraktuk a koffereket a megőrzőbe és elindultunk szállást nézni. Mint utóbb kiderült, valami helyi ünnep volt, ahova sokan jöttek a környékből is.

Jó két órás mászkálás után, lassan már esteledett végre valahol mondták, hogy van szoba. Kicsit csodálkoztak, mikor mondtuk, hogy elmegyünk a kofferekért.A szoba egy borzalom volt, a folyosói mellékhelyiségről már nem is beszélve. Ruhástól feküdtünk az ágyra. Egész éjszaka nagy mászkálás volt a házban. Kiderült, hogy egy kuplerájban aludtunk.

Reggel korán mentünk nézelődni. Biztos rossz helyen voltunk, hiszen Nápoly egy nagy város, mert mikor megtaláltuk a tengert, egy koszos kikötőt láttunk csak. Visszamentünk az állomásra, nyitva volt a turista iroda, megkérdeztük, hova mehetnénk, ahol fürdeni is lehet a tengerben. Négy napunk volt még.

Mondtak valamit elfogadható áron, az állomástól indult nemsokára egy busz, ami odavisz. Elrohantunk a csomagjainkért és mentünk, azt se tudtuk hova. Ma már tudom, hogy az amúgy is csodás Amalfi part legfelkapottabb helyére keveredtünk.

Persze a nagy szállodákat mi nem is láttuk, mert Positano falu szélén egy kis családi panzióba keveredtünk. A szálláshoz teljes ellátás is járt. Igaz, le kellett gyalogolni a domboldalon, hatalmas kaktuszok közt a tengerpartra, délben meg fel, aztán megint le, de a szoba tiszta és rendes volt.

Az asszony főzött nagyon jókat. Ott ültünk a bambinikkel egy asztalnál, azt hiszem más vendég nem is volt. Csodálatos 4 nap volt és bennem maradt a vágy, hogy még egyszer elkerüljek oda.

Jó sokáig tartott, de eljutottam és már egyáltalán nem tetszett. Tele volt minden turistákkal, a szűk utcákon rengeteg autó, a gyalogos csak a falhoz lapulva közlekedhetett. Néhány óra múlva már csak menekülni akartam a helyről.

Akkor Positanoból egészen Rómáig vitt minket a busz, ahonnan aztán megkezdődött a hosszú és nagyon fárasztó ut, vissza Stockholmba. Ilyenkor örülök, hogy eleinte sokat utaztam, mikor még nem volt sehol ekkora tömeg mint mostanában.

Sok szép emlékem van, ez mindent megért nekem. Ha most visszagondolok, nem tudom elképzelni, hogy hogy bírtam ki ezt az utazást. Azt hiszem, hogy az előttem kitárult végtelen szabadság vett szárnyaira.”

(Fotó: Steve Archbold)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.