Egy Egyesült Államok méretű országban mindenféle furcsaságok és mániák előfordulnak, így aztán P. Elliotnak volt miből szemezgetni. Pláne, hogy a furcsaságokból (legyen az autójába szerelmes férfi, vagy egy sajátos időutazás) előszeretettel készül sokszor tévéműsor is.

„Ami a New York-i maratonit illeti, én azt szeretem benne, hogy az emberek nem drukkolnak amerikai versenyzőnek, senkinek, annak csupán, akit meglátnak először felbukkanni a finishez közel, lehet az akár hottentotta is, nem számít.

Kiabálva bíztatják, léggömböt, zászlót, feliratos táblákat lengetnek, odaüvöltik neki, hogy a mögötte lévő versenyző milyen távolságra van és hogy ne hagyd magad, te leszel az első, gyerünk, gyerünk!

Pokoli hangzavar van, de ez nem tesz rosszat a versenyzőnek, mert kikiabálják belőle az utolsó erejét is a győzelemhez, aztán végigjátsszák a következővel ugyanezt, meg az utánalévővel, amíg csak tart, mindenkit megtapsolnak.

Egyébként végigállják az utat a kezdettől a végéig, ahol megállni szabad (hídon nem) és remekül szórakoznak. Egyébként minden versenyzőt megvárnak a rendezők, akármikor fut be, van, akit csak a szürkület visz át a célvonalon. Ő valószínűleg szép kényelmesen átsétálta a távot, de nem számít, ott volt és részt vett benne. Mindenki kap oklevelet, hogy jelen volt, végigfutotta, ráírják, hogy hányadiknak érkezett be. Felemelő érzés lehet, amikor rábiggyesztik a 47000. számot, hehehe.

Egy régi barátnőm férje büszkén mutogatta ezelőtt vagy 15 évvel, hogy a 200. volt, minden évben elment, ez volt a csúcs, aztán csak lefelé ment. Minden évben kivette a szabadságot erre, mert másnak egész nap az ágyban feküdt, nem volt képes felkelni, annyira fájt a lába és mindene.

Szokatlan mániák

A tévében láttam, hogy folytatják azt a műsort, ami szokatlan mániákat, illetve embereket mutat be. Azért 350 millió emberből bőven akad lökött, és a normál tévénéző némi hidegrázó borzongással, érdeklődve nézi a műsort, hogy „jajistenem, mik is vannak!”.

Az előzetesben bemutattak egy férfit, aki szerelmes a kocsijába, de úgy igazán... Úgy kezeli, mint egy személyt, egyelőre a csókolózást mutatták csak, vagyis hogy milyen élvezettel nyalta, szívta a kocsi oldalát. Előtte kicsúszott a kocsi alól, mivel nem figyeltem oda, azt hittem, autószerelő, de ezek szerint másért tartózkodott a kocsi alatt – vajon mit keresett (és talált) ott? Miféle lyukat?

Szép piros kis kocsi volt, én a tévéműsor helyett orvoshoz kocsiztattam volna. Ha eddig a barátai és szomszédjai, na meg a munkatársai nem ismerték a beteges szenvedélyét, akkor most majd látni fogják, hiszen az országos tévén megy. Gondolom, senki sem tanácsolja neki, hogy netán az ő kocsija alá csúszkáljon.

Kíváncsi vagyok, hogy a többi hibbant mivel rukkol elő. Eddig nekem a csúcs az az alak volt, aki a halott feleségét a házában üvegasztalka koporsóban tartotta a kanapé előtt, onnan nézte a tévét, evett, sőt, mint mondta, beszélgetni is szokott a feleségével.

A műsorba bárki jelentkezhet, akinek feltűnően szokatlan agybaja van, jól megfizetik, de persze mindenki látni fogja. Mivel itt nem szoktak szégyellni semmit, kinevetni sem szoktak senkit (maximum hüledezni, vagy simán nevetni) rendesen lesz jelentkező. Ez is valóságshow lesz! Alig várom! Hüledezni és nevetni és is szeretek. Meg ezek után jobban meg is értem és tolerálom a környezetemben netán felbukkanó bolondot.

Egy igazán nagy család

Egy édes kis műsort, afféle valóságshow-t láttam a tévében, persze szokás szerint nem az elejétől, de azt kikövetkeztettem, hogy a benne szereplő házaspárnak volt egy gyereke, olyan 7 év körüli kislány. Akartak még egyet, erre ötösikreik (!) születtek, mind életben maradt. A tévéfelvétel idején olyan 14 hónaposnak látszottak, egyforma fehér kis gatyákban, a papa vigyázott rájuk, mert a mama kapott egy 3 napos szabadságot a családtól és a lehetőséget, hogy a nagylánnyal elutazzanak a Disneyworldbe kicsit kifújni magukat.

A papa előtt hadd emeljem meg nem létező kalapom, 40 körüli sportos fickó, valami eszméletlen türelme volt a kölkökhöz, olyan gyengéden, mégis határozottan bánt velük, hogy mind a négy szót fogadott neki, egyedül az ötödik, Jack, volt kétpercenként megszólítva, mit tegyen, mit ne. A gyerek nem volt rossz, csak eleven, minden lében kanál.

Amikor a papa a repülőtérre ment a mama elé, és felöltöztette a gyerekeket szép kis ruhákba, akkor derült ki, hogy a gyerekek közül négy kislány és egy fiú, vagyis Jack igencsak kivált a többi közül.

A papát reggeltől estig mutatták, hihetetlenül ügyes volt, gyors, reggel kiszedett mindenkit a kiságyakból a padlóra és megkérdezte, kinek cserélje elsőként a pelenkáját. Volt jelentkező, jól értették, mit akar tőlük, addig a többi ott mászkált, kavargott körülötte.

Utána levitte őket a konyhaba enni, öt etetőszék, ennivaló, tejespoharak. Ő is evett velük, beszélt hozzájuk, mint egy felnőtthöz. Volt, amikor az egyik elkezdett sivítani, erre lepisszegte, hogy csönd, nem szabad, most eszünk. Öt perccel később azt mondta, na, most kiabáljunk egyet, ő kezdte, az öt gyerek kacagva csatlakozott, utána megint pssszt... mehettek játszani, ott körülötte, miközben ő a konyhában működött.

Ebéd után felhívta a felesége, hogy minden rendben van-e. Mondta, hogy igen. Mit ettek a gyerekek? Azt mondta, hogy hozattam pizzát. A nő hápogva, hogy te pizzát hozattál a gyerekeknek? Nem, magamnak hozattam, de ők is ettek belőle... Tényleg, a kis darabka pizzákat ott rágcsálták az asztalnál az apjukkal. Meglátogatta őket a szomszéd kutyája, a kölköket végignyalta, akik szintén kacagva tapogatták, hemperegtek vele.

A babakocsi egy látványosság volt, öt ülés egymás mögött, iszonyú hosszú volt, hátul felerősítve egy kis minibusz-féleségre, az volt a családi autó. A pasast megbámulták a reptéren, ahogy tolta. Mosolygó és részvevő pillantásokat egyaránt kapott, nem beszélve persze arról, hogy filmesek kísérték.

Amikor a mama valamennyire kipihenve megjött, az ikrek sokkal elevenebbek lettek, nyivákoltak, mindegyik akart valamit. A mama sokkal, de sokkal másabb volt, mint az apa, zaklatottabb és a gyerekek már át is vették tőle a stílust.

Sajnálni nemigen kellett őket, nagyon szép házban laktak, látszott, hogy tudják, mit esznek holnap. Tündéri kis műsor volt, de az elejét és a végét időhiány miatt nem láttam.

Időutazás amerikai módra

Tudjátok, miért volt a régieknek mindenre idejük – vidéken különösen? Mert hajnalban keltek, a napot azonnal begyújtással kezdték a mosakodás után, nem azzal töltötték, hogy kényelmesen zuhanyozva piperészkedjenek a fürdőszobában. Mármint egy átlagos farmercsaládban.

Reggelit csináltak a gyerekek segítségével, kinek-kinek megvolt a munkája, a 4 éves már ágyazott, felverte a párnákat, ketten megragadták a takarót, kisimították, kisöpörtek, odatették az asztalra a tányérokat, evőeszközt, poharakat, a nagyobbak vizet hoztak a kútról, a többi gyerek vitte ki az állatoknak a kukoricát, kiengedték a tyúkokat, lovakat és teheneket, a disznókat megetették, almoztak az apjuk segítségével és csak utána rajzottak be mind reggelizni. A munka volt az első. Utána a kicsik mosogattak el (jól olvasod!), egyik mosogatott, másik törülgetett, elpakolt – olyan nem volt, hogy később mosogatni.

Laura Ingalls írta a könyveiben, hogy bizony már 3 éves korában kezdte a mosogatást meg a házimunkát. Aztán az iskolások elmentek a suliba, az apa a földeken volt, az anya meg csinálta a többi házimunkát, főzött, mosott, varrt, kenyeret sütött.

Amikor a család délután hazajött, akkor újra csak mindenki végezte a maga dolgát, nem olyan volt, mint ma, hogy az anya dolgozik, a család meg vakarózik és a tévét bámulja. Este leültek a kandalló köré, de még akkor is volt, aki varrt, szerszámot faragott, valamit készített, közben beszélgettek. Este 8 körül kotrás az ágyba, mert hajnalban keltek.

Vasárnap volt a pihenőnap, csak az állatokat látták el, templomba mentek, utána olvasták a Bibliát, ez volt a pihenés – részemről inkább dolgoztam volna. Nagyon nem volt elnyúzottak, azt hiszem, a számítógép és a tévé már önmagában nagyon sok időt elvisz manapság.

Szóval így, a családi munkamegosztásban nem lehetett nehéz, a gyerekek kicsi koruktól maguk öltözködtek fel, vagy egymásnak segítettek és semmire sem mondtak nemet, mert akkor megkapták volna a magukét. Mára már elkorcsosoltunk, hehehe....

Volt erre egy érdekes példa. A tévében néha megidézik a régi korokat, vagyis kiválasztanak önként jelentkező, sokat bíró embereket és behelyezik egy korba, életformába és abban kell élni hónapokon át, néha egy-két évet. Közben napi 24 órán át filmezik, hogy mit kezdenek ezzel meg magukkal. Semmiben sem segítenek, mindent maguknak kell megoldaniuk.

Pont ehhez kapcsolódik, amit láttam, a Laura Ingalls féle életformát próbálták, 1870-es évek, farm, lovak, tehén, tyúk, vajköpülés, kézzel dagasztott kenyér, kapálás a zöldségeskertben, kézzel mosás, padlósikálás, meg minden, ami belefért – persze korabeli ruhákban.

Felépítettek egy falucskát a célra, egyetlen kis vegyesbolttal, valami nagyon kevés pénzt, meg pár állatot kaptak az indításhoz, a többit termeljék meg maguk, ha enni akarnak! Semmiféle holmit a jelen korból nem vihettek magukkal.

Akik a legfrappánsabban viselkedtek, éppen ezért a legjobban megszívták, az egy kaliforniai család volt - középkorú apa, anya, 12-16 év körüli lány, rémlik, hogy volt még fiú is, de mivel régen volt, nem emlékszem pontosan. Az apa panasz nélkül almozott, trágyázta a földet, szántott a fa- és fémekével, vágta a fát, csinálta a dolgát nagy melléfogásokkal, de konokul.

Az anya már az elején nagyon lefogyott, beszerzett a boltocskából, amit lehetett, amire futotta a pénzük, főleg élelmiszert. Ő is konokul tette a dolgát, néha kiborult, nehéz volt az életforma. Amikor orvost kellett hívni, mert valamelyikük beteg lett, azt nekik kellett kifizetni (a korabeli árat), volt, hogy felpaprikázva vádaskodott úgy rémlik, a falucska néhány lakója ellen, már nem emlékszem, mi is volt, valamivel megnehezítették az életüket.

Akkor a rendezőbizottságot is vádolta, hogy erről meg erről nem volt szó, amikor megkezdték a műsort, meg a faluból volt, aki lopott és régen nem volt rendőr, így az ágya alá rejtette a főbb élelmiszereket. A lányok nehezen bírták, más olvasni arról a korról és más volt igazán benne élni. A 12 éves találta fel magát a legjobban, már a kezdetkor sem félt a tehéntől, maga után rángatta kötélen, fejte.

Volt, hogy télen annyira fázott, hogy sírt (na meg vádolta a testvérét, hogy az lusta, nem dolgozik annyit, mint ő), kis semmiházi ruhájuk volt, hosszú ugyan, de csak flanel. Még a gyapjú sem volt valami meleg, egy kis főkötőjük volt csak melegebb kendő, vacak kis télikabát, otthon a kormos, agyonnyúzott anyjuk hamuzta a kályhát.

Egy biztos, nem sok pihenőidejük maradt, délután ugyan összeültek kicsit varrni, stoppolni, kötni, de az nem sok volt, iskolába (a helyi, falusiba) is kellett járni. A tanulást viszont akkoriban igen komolyan vették a tanítók!

A (nem emlékszem pontosan, de több mint egy évig tartó) műsor vége után pár héttel a filmesek felkeresték a családot kaliforniai otthonukban. Szép nagy, elegáns házuk volt, a szülők mindketten diplomás, magas beosztású emberek.

Egyikük már visszament dolgozni, a két lány volt otthon, modern, mai ruhában, ültek a csodaszép házuk belső lépcsőjén egymás mellett és arra a kérdésre, hogyan érzik magukat, milyen volt visszajönni, milyennek látták a kísérleti életüket, mindkettő szinte egyszerre mondta, hogy itt minden olyan csendes, semmit nem kell csinálni, nem tudnak mit kezdeni magukkal, hiányzik a munka, a napi rutin.

Rossz az is, hogy a szülőket csak késő délután látják viszont, valahogy a másik, kísérleti élet jobb volt, mozgalmasabb, ezért kell egy kis idő, amíg visszaállnak a mostani életformára (a számítógépre meg a videójátékokra, gondolom)..., de addig tanácstalanok voltak, tele lettek szabadidővel, ami úgy tűnt, nem is hiányzott igazán nekik.

Konyhai Paganinik

A legtöbb főzőműsor (legalábbis amit én nézek) itt azért mesterszakácsok vetélkedője, az amatőröket nem szoktam nézni. Amit viszont még szeretek, az a gyerekszakácsok vetélkedője, akkor is, ha egymással versenyeznek, de még érdekesebbek, ha felnőttel, mert a szabályok szerint teljesen mindegy, hány éves, de felnőtt szinten kell tudnia főzni. Mire bekerülnek a műsorba, addigra már túl vannak néhány megnyert versenyen, csak ők kerülhetnek a nagy szakácsok közelébe.

Múltkor a 9 évesek kategóriájában pluszban volt egy 10 éves is, egymással versenyeztek és el voltam ájulva, hogy az ételekről nem lehetett megmondani, hogy nem igazi, felnőtt szakács főzte, már kinézetre is hihetetlenül szépen voltak.

Általában a bemutatkozásnál kérdezgetni szokta a zsűri a versenyzőket, hogy honnan jöttek, mióta főznek, mit csinálnak, ha megnyerik a 10 ezer dolláros fődíjat. Utóbbinál valaki azt mondta, hogy odaadja apukának, mert ő jobban tudja, mit kellene vele csinálni, másvalaki kijelentette, hogy az utolsó centig elkölti.

Az egyik 9 éves kislánytól megkérdezték, mióta főz. Azt mondta, 3 éves kora óta, de a városában (valahonnan Ohióból jött) 4 évesen megnyert egy tortasütő versenyt. Mutatta a fotóit is, ahol ott áll vigyorogva a kis tortájával, egy szép rózsaszínű fehér díszítéses valami volt, meg nem mondtam volna, hogy nem felnőtt sütötte – honnan veszik ezek a kölkök ehhez a tudományt?

Persze anyu meg nagymama nem zavarja ki a konyhából, ha észreveszi, hogy érdekli a gyereket a sütés-főzés, de akkor is, ezek ezzel születnek, sütő-főző konyha Paganinik."

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.